Bezár a bazár!

Nem tudom, hogy feltűnt-e valakinek, hogy egy ideje már nem hoztam új részt. Ennek több okai is van, de az első és legfontosabb, hogy semmilyen visszajelzést nem kaptam tőletek. Se egy komi, se egy pipa, semmi. Tudom, nem vagyok valami jó író, de legalább annyit írhattatok volna, hogy "Hagyd abba!" vagy "Fordulj fel" vagy valami!!! Komolyan, még azok is jobban estek volna, mint az, hogy semmit nem írtok.
A másik ok, hogy 1 hónap múlva érettségizek. Az elmúlt két hetem arról szólt, hogy kis érettségiztem és teljesen lefárasztottak. Már ezek is nehezek voltak, de legalább meglett a kettes mindenből - kivéve angolból, mert az 4-es lett*-* És igen, erre nagyon is büszke vagyok, mert 1 éve kezdtem el komolyabban foglalkozni az angol nyelvvel, és örülök, hogy így sikerült. Szóval, a lényeg az, hogy nagyon sok pótolnivalóm van, mert nem akarok megelégedni a 2-esel, mert tudom, hogy többre vagyok képes, csak túl lusta vagyok hozzá. Szeretnék most a tanulásra koncentrálni.
Az utolsó okom pedig teljesen más mint az eddigiek. Nemrég tapasztalhattam meg azt hogy, milyen érzés amikor örökre elveszítek egy fontos személyt az életemből. Nagy veszteség ért, mert elvesztettem a nagymamámat, aki nekem sokat jelentett. Mindig vele beszéltem meg minden gondomat, és annyi mindent terveztünk mi ketten, amit már soha nem fogunk tudni megcsinálni. Örök álomba merült. Hiányzik.
Nem tudom tovább vinni a blogot. Az előbb felsorolt 3 ok miatt. Lehet, hogy nektek semmi fontosat nem jelentenek, nekem viszont igen! Nézhettek hülyének, gondolhattok gyengének...nem érdekel! Van saját életem, és először azt kell rendbe hoznom, és csak az után fogok írni, mert ez pedig a hobbim. Itt ki tudom élni magam.
Szóval sajnálom, de abbahagyom. Remélem azért egy picit meg tudtok érteni!:)

38. "...úgyis meg fog történni."

Zayn szemszöge:

Hamarosan kezdetét veszi a stúdiózás, ami azt jelenti, hogy egy szabad napunk, sőt óránk se lesz. A második albumunk a tervek szerint ősszel fog megjelenni, így a nyarunk maradék része arról fog szólni, hogy a lemezre vegyük fel a dalokat. Nem lehetünk átlagos kamaszok, akik csak élvezik a semmit tevést és a bulizást. Nekünk figyelnünk kell a hírnevünkre, valamint örömet szeretnénk szerezni a rajongóinknak, ezért nem szórakozhatunk minden este, amikor csak kedvünk támad kirúgni a hámból. Ezért szerettem volna megpecsételni ezt az egészet egy hatalmas partyval. Sok emberre számítottam, és ezért külön egy nagy házat is kibéreltem, távolabb a belvárostól, ahol a szomszédok se fognak tudni félbeszakítani. Szerettem volna, hogy emlékezetes este legyen, ahol nem vadidegenekkel szórakozunk, hanem a barátainkkal, így mindenkinek mondtam, hogy bárkit meghívhatnak, hisz az ő barátaik a miénk is, de ezért nagy árat fizettek: segíteni kellett az előkészületekben. Ez nem is volt annyira nehéz feladat, de én mindenképp jól jártam, kevesebb dolog miatt kellett aggódnom. 
A nappalit foglaltuk el az előkészületek megbeszélésével, a dohányzóasztal körül foglaltunk helyet. Mindenkinek volt valami ötlete a ma estével kapcsolatban, ezért elég hangosak voltunk, de nem eléggé. Az ajtó nagy csattanással nyílt ki, amire mindannyian felfigyeltünk és elhallgattunk. 
- Do, az Isten szerelmére beszéljük már meg! - Harry ideges hangját lehetett hallani, utána pedig az ajtó csapódását. Lélegzet visszafojtva hallgattunk, kíváncsiak lettünk, hogy már megint min veszhettek össze. Alig egy napja még boldogan mentek el, most meg már veszekednek. Megőrülök, ha ez lesz egész nyáron. 
- Ezen nincs mit megbeszélni! - Dorinda hangja csendült fel. Meglepett, hogy szinte higgadt volt, de egyben mégis valami megmozdult bennem. Ő más, mint a többi lány és ez nem jó! Nem ájul el tőlünk, kemény csaj, de mégis gyenge. Azt hiszem, kezdem megkedvelni, amit nem lenne szabad. - Folyton csalódnom kell benned Harry. Nem tudsz mást, csak fájdalmaz okozni nekem! - a lány hangja lágy volt, de lehetett benne érezni, hogy mindazt, amit mond, komolyan gondolja. Nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy szemei könnyesek. 
- Do, tudod, hogy mindig fontos voltál nekem, és mindig az is maradsz! - Haz kétségbeesett hangja mindenkit megdöbbentett, leginkább Caterint. A szőke hajú lány kényelmetlenül kezdett el ficánkolódni helyén, mindenki tekintetét kerülte. Tulajdonképpen senki nem tudta, hogy Harry és Dorinda kapcsolata milyen is valójában. Nem tudtuk, hogy most járnak-e, vagy régebben voltak együtt, mert egyikőjük sem mondott semmit. Harry mindig azt hangoztatta, mielőtt Do idekerült, hogy milyen jó volt együtt lenni vele, és, hogy ez a lány, az egyik legjobb dolog az életében, neki köszönhet mindent. Konkrétabb dolgot soha nem mondott, így kétséges, hogy ők most járnak vagy sem. 
- Harry, csak arra kérlek, hogy te és a drágalátos családod, hagyjatok békén! - a magabiztos lány újra visszatért, hangja most már nem volt gyenge, leginkább csak határozott. 
- Ezt te sem gondolhatod komolyan. - ez a beszélgetés kezdett egyre zavaróbb lenni, főleg Harry részéről. Gondolom, nem tudják, hogy itt ülünk, ezért beszélnek ennyire érzelmekkel telien.
- Harry, csak hagyj! Én...én nem tudom, hogy ki is vagy valójában! Azt hiszem, hogy nem is ismerlek! - Dorinda hangja ismét gyengéd lett, valamivel félénkebb is volt. Ennyit lehetett hallani, majd ezt követően hangos lábdobogás szűrődött be a szobába, aztán pedig egy ajtócsapódás. Zavartan néztünk össze, de megszólalni még mindig nem volt bátorságunk. Nem tudtuk, hogy ez ennyivel befejeződik, vagy lesz még folytatása. Ezek a veszekedések Dorinda és Harry között elég kiszámíthatatlanok, így sose tudni, hogy mikor mit hoz a sors. Talán végszóra, az utóbb említett személy lépett be a helységbe. Harry megdöbbent, ahogy meglátott minket, egyik kezét tarkójára tette, idegesen harapott ajkába, szeme megakadt barátnőjén. Nem tudhatta, hogy itt lesz és hallja, ezt a kicsit félreérthető beszélgetést. Cat csillogó tekintettel nézett az ajtóban álló fiúra, de ez a csillogás nem a boldogság miatt volt, hanem a csalódottságtól. 
- Cat, beszélhetnénk négyszemközt? - Hazza törte meg a kínos csendet, de senki másra nem figyelt, csak a szőke hajú lányra. Gondolom nem lehetett kellemes rájönni, hogy mindannyian hallottuk őket, bár úgy tűnt, hogy leginkább Cat itt léte döbbentette meg. 
- Igen. -  a lány erőtlenül szólalt meg, majd remegő kezekkel állt fel eddigi helyéről, az ajtóban várakozó fiú fele sétált. Ahogy elég közel lettek egymáshoz, nem szóltak egy szót sem, csak megfogták egymás kezét és távoztak a helységből, majd a házból is. Zavartan nézem a többiekre, akik ugyan ebben a helyzetben voltak. Egyikünk sem tudta, hogy mit kellene tennünk, vagy mondanunk. Ezelőtt nem voltunk ilyen helyzetbe. Mindig tudtuk, hogy mit hogyan kell tenni, de most minden elveszett. 
- Azt hiszem, ez ciki volt. - Louis szólalt meg először, de nem volt semmi vicces hangjában, úgy, mint szokott. Azt hiszem, őt se gyakran láthatjuk ilyen állapotban. 
- Jobb, ha nem is beszélünk róla! - Danielle fejét rázva ült fel eddigi félig fekvő pozíciójából, majd, mint aki semmit nem észlelt volna az előbbi kényes pillanatból, úgy folytatta tovább a megszakított beszélgetést, pontosan ott, ahol az megszakadt. Ezzel ismét kezdetét vette a vitatkozás, de nem sokkal később már csend és nyugalom honolt az egész házra. 
Eleanor és Danielle elmentek vásárolni valami dekorációt, csak hogy fel tudják díszíteni a házat, Liam, Niall és Louis pedig kaját, valamint piát ment venni, no meg persze utána besegítenek a lányoknak. És hogy én mit csináltam? Semmit! Én csak élveztem a nyugalmat, ami körül vett, és próbáltam nem idegeskedni az este miatt. Készülődni se kellett, mert volt legalább 6 óra a buli kezdéséig, így nem siettettem magam. Harry és Cat párosunkról nem tudtunk semmit, de nem is akartunk. Szükségük van arra, hogy kettesben legyenek és megbeszéljenek mindent. Nem tudom mi is van köztük valójában, de az biztos, hogy Hazza még nem volt ilyen helyzetben, hogy két lány közül kellessen választania. Egyik oldalon ott van Cat, aki kedves és aranyos, a másik oldalon pedig ott van Do, aki néha elviselhetetlen, de néha olyan akár egy kisgyerek, akinek szüksége van a szeretetre.

Ezt az oldalát igazából nem láthattuk, vagy legalábbis a többiek nem, nekem viszont volt szerencsém ehhez. Olyankor annyira önfeledten tud szórakozni, hogy nyoma sincs a bunkó énjének - ami szintén vonzó. Olyankor, amikor senki olyan nincs vele, aki idegesíthetné, olyan, mint minden normális kamasz. Élvezi az életet és a pillanatnak él. Ez az énje az, amibe mindig elveszek. Amikor először megcsókoltam, azt hittem, hogy egyszeri alkalom lesz, és hogy mindaz csak a pillanat hevében volt, de rá kellett jönnöm, hogy nem! Az erdőben történtek után pedig vissza kell fognom magam, hogy ne tűnjön fel senkinek az a boldogság, amit érzek. Van valami benne, ami magával ragad, és ez kihat a kapcsolatomra is. Akárhányszor Perrievel vagyok kettesben mindig Do jelenik meg a szemem előtt. Tudom, hogy mindez nem helyes, de nem tudok mit tenni ez ellen, talán csak annyit, hogy szakítok Perrivel. Ezzel viszont az a baj, hogy nem szeretnék neki csalódást okozni, mert tudom, hogy sok múlik rajta. Azon forog a Little Mix sorsa, hogy mi el tudjuk-e hitetni a rajongókkal, hogy Zerrie igazi, de mindketten tudjuk, hogy nem és ebbe most belekeveredik Do is. Amióta megláttam a barna hajával, a boldog tekintetével az óta folyton azon agyalok, hogyan tudnám valahogy megkedveltetni magam vele. Ez a buli remélem alkalmas lesz rá, hogy tudassam vele, hogy én is a világon vagyok és férfi vagyok. Remélem, hogy eljön, hisz a múltkor bele egyezett, és azóta nem szólt, hogy nem tud eljönni.
- A rohadt életbe! - a hangos szitkozódásnak köszönhetően elmém ismét a jelenbe volt és tudtam összpontosítani a házban történtekre. Teljesen kiment a fejemből, hogy nem vagyok egyedül, mert eddig a szobájában bujkáló lány annyira csendben volt, hogy azt hittem elment, de úgy tűnik mégsem. Nehezen álltam fel a kényelmes kanapéról, lábaim teljesen elszoktak a járástól. Amint végrehajtottam ezt a nehéznek nem mondható feladatot, lassan sétálni kezdtem a hangok irányába, ami mint kiderült a konyha volt. Dorinda a pultnál állva támaszkodott, arcát a tenyerébe rejtette, a lábánál pedig törött tányérdarabok hevertek. Meglepődtem, hogy így látom őt. 
- Minden rendben? - hangom rekedtes volt, amire ijedten kapta fel fejét. Arca megdöbbent volt, szemei pedig pirosak. Sírt volna? 
- Ez most komoly? Itt vagyok, mindenki azon van, hogy megváltoztasson, senki nem bír meghallgatni, mindenkit megbántok, és olyan embereket taszítok ki az életemből, akik sokat jelentenek. Komolyan, ennél hülyébb kérdésed nincs? - kezei ökölbeszorultak, tekintete szúrós volt, de hangja inkább megbántott volt, mintsem ideges. Rossz volt így látni. Késztetést éreztem arra, hogy valahogy jobb kedvre derítsem, még ha csak lekiabálja a fejem. 
- Tudod, amikor tizennégy éves voltam imádtam rajzolni. Különböző dolgokat rajzoltam mindenféle helyre. Persze ezt a szüleim nem nézték jó szemmel és megtiltották, hogy rajzoljak. - hiába nem volt igaz a történet, mégis jó volt látni, ahogy Do nagy szemekkel néz rám és várja, hogy mit is mondok neki - Haragudtam rájuk, és bosszúhadjáratba kezdtem. Power Rangers-nek öltöztem be és mindenhova olyan jeleket rajzoltam, amilyeneket a sorozatokban láttam. Egy idő után azonban rám hagyták és tudták, hogy úgysem tudnak megváltoztatni és nem szóltak a rajzolás miatt. - azt hiszem ennyivel letudtam a mesém. Do szája mosolyra húzódott, szemei még mindig érdeklődve csillogtak. Ajkamba haraptam, csak azért, hogy vissza fogjam magam. Annyira imádom, amikor ilyen kislányosan néz rám, ilyenkor egy kis remény szikra gyullad meg bennem, hogy van esélyem nála. Nem vagyok tökéletes srác, de neki meg akarok felelni mindenben. 
- Köszönöm ezt a szép történetet. Te aztán tudod, hogy mikor kell kitalálni egy jó sztorit. - mosolyogva válaszolt, amikor rájött, hogy nem folytatom tovább. Meglepődtem, hogy tudja ez nem is igaz. 
- Nem találtam ki! - ha rájött, hogy hazudtam neki, akkor biztos, hogy elfelejthetem, hogy lesz még egy ilyen pillanatunk. Nem mondott semmit, egyik szemöldökét felhúzta, szemeit összeszűkítette, szájával csücsörített. Szemeim akaratlanul ragadt ajkán. Nem tudom, hogy szándékosan csinálja a kínzását, mindenesetre nagyon jól csinálja. Szédítően nézett ki, és azt hiszem, kezdem egyre jobban megkedvelni. - Na jó, a felét tényleg kitaláltam, de Nick tényleg a példaképem lett. - nehezen tudtam kinyögni ezt a mondatot. Úgy éreztem, hogy bármit is mondok, robbanni fog akár egy bomba. Lágy kuncogás töltötte be a köztünk levő teret. Megdöbbentem, hogy szerencsém lehetett ebben a ritka pillanatban. 
- Power Rangers? - szinte már nevetett, de nem bántam. A hangja olyan volt számomra, akár egy angyal énekelne közvetlenül mellettem. - Te se jól vagy összerakva. - most már tényleg nevetett, de nem bántam. Jó volt látni valamint hallani, hogy tud ilyen is lenni, annak pedig végképp örültem, hogy nekem egyedül szerencsém lehetett abban, hogy mindennek a tanúja lehettem. - De ezzel nem segítettél. - jó kedve gyorsan eltűnt, arca komor lett, majd hátat fordított és a mosogatóhoz sétált. Nem tudom, hogy mi lehetett a baj, de megkönnyebbültem, mert nem kiabált. Segíteni akartam, de nem tudom, hogyan tudnék. Tétován kezdtem el sétálni közelebb hozzá, majd miután szorosan mögé léptem kezem a derekára tettem és magam felé fordítottam. Megdöbbent tettemen, de nem mondott semmit. Szemeiben már nem volt meg az a fajta csillogás, mint eddig, sokkal inkább szomorú volt. 
- Ne gondolkodj olyanon, amiről tudod, hogy úgyis meg fog történni. - nem ezt a szöveget akartam mondani, de valahogy ez jött. Tudom, hogy mit szerettem volna, de nem voltam biztos, hogy ő jó szemmel nézné tettemet. 
Nem sokkal volt alacsonyabb tőlem, csupán csak egy fejjel. Nem tudtam nem arcát nézni, főleg hogy ilyen közel volt hozzám. Arca tökéletes volt, látszott rajta, hogy nincs rajta sok alapozó, mindössze a szeme volt feketével vastagon kihúzva. Nem volt szüksége sok festékre, mert az nélkül is gyönyörű volt. Ajkai kicsit elnyíltak egymástól, ahogy engem nézett. Tökéletes volt, és így, hogy nincs semmi felturbózva rajta, sokkal jobban megijesztett az a tudat, hogy nem egy magamhoz hasonló fiú illik hozzá.

Nem tudtam tovább visszafogni magam, muszáj voltam legalább megérinteni. Jobb kezem az arcához emeltem, gyengéden simítottam most már enyhén kipirosodott arcát ujjaimmal. Egy kósza tincset két ujjam közé vettem, majd a füle mögé simítottam. Ez volt az a pillanat, amikor eltört bennem valami. Annyit vettem csak észre, hogy arcommal egyre közelebb kerülök, de ahelyett, hogy ellépett volna, lehunyta szemeit. Úgy éreztem, hogy zöld utat kaptam, nem haboztam tovább, ajkamat az övére nyomtam. 
Először csak gyengéden csókoltam, meg akartam bizonyosodni, hogy nem fog ellökni magától. Meglepődtem, amikor kezeit a nyakam köré fonta, egyik kezével a hajamba markolt és egy kicsit meghúzta azt. Akaratlanul tört fel torkomból egy kisebb morgás féle, de ennek hatására ajkai elnyíltak egymástól így teljesen szabad volt az utam. Nem haboztam, nyelvemmel hamar a szájában kötöttem ki és egymás ellen kezdtünk el "harcolni". Azt hittem, hogy el fog lökni magától, de az, hogy ő is akarja ezt a dolgot örömmel töltött el. Egyik kezemmel a feneke alá nyúltam és a mögötte található konyhaszekrényre ültettem föl. Lábai hamar derekam köré tekeredtek, én pedig egyre közelebb húztam magamhoz. Érezni szerettem volna az illatát, a szívverését és minden mást, ami vele kapcsolatos. Azt hiszem, most jön elő minden, amit eddig vele álmodoztam. Kezemmel a pólója aljához nyúltam és egy könnyed mozdulattal téptem szét mellkasán. A levegőt hirtelen szaggatottan vette, majd elhúzódott annyira, hogy szemembe nézhessen. Megijedtem, hogy elküld, de kellemesen csalódtam, amikor apró kezeivel az én felsőm alját markolta meg. Nem ellenkeztem, hagytam, hogy lassan kínozva húzza egyre feljebb, addig én őt tanulmányoztam, pontosabban a felsőtestét. Hiába láttam már bikiniben, ez nem volt ugyan az. Így sokkal érzékibb volt, sokkal szexibb. Azt eddig is megfigyeltem, hogy nincs hatalmas melle, de nincs is kicsi. Pont akkora volt, ami normális volt. Az viszont jobban megragadt az emlékeim közt, hogy pontosan a jobb mellén található egy anyajegy, ami kilátszódik, ha kivágott felsőt vesz fel, vagy ha csak simán melltartó vagy bikini felső volt rajta. Ez volt az ő szexepilje. 
Figyelmem az szakította meg, hogy most Do volt az, aki közelíteni kezdett felém. Arcával félénken hajolt közelebb hozzám, orrát az enyémnek dörgölte, ami mosolyt csalt az arcomra. Mivel újra szerettem volna érezni tökéletes ajkainak nedvességét hamar megcsókoltam. Ez most azonban más volt. Valami megmozdult a gyomromban. A belsőm is érezte, hogy az, amit érzek, már több mint a barátság szintje. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, éreztem, ahogy teste hozzám ér, emellett pedig társult hozzá a kezei is. Gyenge erőt kifejtve kezdett el maga előtt tolni, csináltam azt, amit kért, de nem szakadtunk el egymástól. Leugrott a pultról és lassan hátrálva kezdtünk el menni. Volt egy sejtésem, hogy hova tartunk, így hagytam, hogy ő irányítson. A lépcsőn felfele haladva lekerült még mindkettőnkről a nadrág, és így mindketten fehérneműben voltunk, amikor bezárult mögöttünk a szobám ajtaja.

37. "Hagynod kell, hogy önmaga legyen."

Harry szemszöge:

A nap, gyengéden kezdett besütni az ablakon elhelyezkedő redőny résein, ezzel megvilágítva a szobát. Boldogan sóhajtottan egy nagyot, azt gondoltam, hogy semmi nem tudja elrontani a kedvemet. Ébredés után, a hasamra fordultam, kezeim a másik párnára csúsztattam. Meglepődtem, amikor senki nem volt ott, az ágynemű rendetlen, és Dorindának hűlt helye volt csak. 
- Do? - motyogva ültem fel, azt gondoltam, hogy valahol a szobában van, de semmi jelet nem adott. Kimásztam a takaró alól, a ruháimhoz indultam, amikor a szemem megakadt egy postiten, ami a szekrényre volt ragasztva. Gondolkodás nélkül nyúltam érte és téptem le, majd olvasni kezdtem. 

El kell intéznem néhány dolgot, ne idegeskedj. A kocsidat elvittem, ne keresd. 
U.i.: A pénztárcád se keresd, azt is magamhoz vettem!;)

Idegesen gyűrtem össze a papírt, amit a földre dobtam, majd a szőnyegen heverő nadrágomhoz siettem, de amikor végig néztem minden zsebét eldobtam. Fel szerettem volna hívni, de a telefonját a tárcám helyén találtam, így semmi esélyem nem volt utolérni. Mi a fene ütött bele? Gondolom, nem csak egy kisebb reggeli bevásárlást intéz el, ha az én tárcámat vitte el. Most jöttem rá, hogy ostoba voltam, amiért a bankkártyám és annak pin kódját egy helyen tartottam. Miért érzem azt, hogy meg fog kopasztani? 
Épp, ahogy ezt végig gondoltam, telefonom jelzett, hogy sms-em jött. Unottan nyúltam utána, és meglepve láttam, hogy már 5 olvasatlan üzenetem van. Egymás után elolvastam mindegyiket, de csak még idegesebb lettem tőlük. Az összesbe az állt, hogy mennyi pénzt vettek le a kártyámról. Nem is akartam ezzel foglalkozni, csak felöltöztem és elhagytam a kis szobát. Minél többet agyalok ezen, annál jobban ideges leszek. 
A konyhában anyát találtam, aki dalolva sürgött-forgott. Rég láttam már ilyen boldognak, de szerettem így látni, főleg azért, mert ilyenkor a kedvenc kajámat szokta elkészíteni. Nem akartam megzavarni dalolását, inkább csak elővettem a telefonom és videózni kezdtem. Magamban jót kuncogtam, ahogy láthattam és hallhattam hogyan élvezi egy szem fia és annak bandája zenéjét. Nem tudhattam letagadni sem, hogy egy családból származunk, mert a tánctudásunk ugyan olyan béna, de talán pont ez miatt volt annyira aranyos. 
- Azt hiszem meg van a One Direction hatodik tagja. - nevetésem visszatartva szólaltam meg, ahogy véget ért a zenénk, de a videót még nem állítottam le. Anya ijedten fordult meg, de hamar nevetni kezdett. 
- Hízelgő ajánlat kisfiam, de nekem már meg van a munkám. - szomorúságot színlelve válaszolt. 
- Más egyből kapna a lehetőségen, hogy öt szexi fiúval dolgozhasson. - önelégült vigyorral válaszoltam, de ő csak a szemét forgatta. 
- Nekem egy is bőven elég. - visszafordult a tűzhely fele és az azon elhelyezkedő lábasban kevert valamit. 
- Persze, hisz te az én anyukám vagy! - mellé lépve egy puszit nyomtam az arcára, a kamerát úgy forgattam, hogy mindezt felvegye. Emlékeztető magamnak: ne felejtsem el feltölteni mindezt a netre "A világ legjobb anyukája" néven! Leállítottam a videó felvételt, a telefont a zsebembe mélyesztettem és a pultra ültem fel. 
- Mi a helyzet? Azt hittem reggel te mentél el. - homlokát ráncolva nézett rám. Meglepődtem rajta, hogy ezt emlegeti, hisz tudja, hogy köszönés nélkül soha nem lépnék le. 
- Do-nak el kell intéznie valamit. - azt válaszoltam, amit én is tudtam, ha ez nem is a teljes igazság. Tudom, hogy valami rosszban sántikál, de nem is akarok arra gondolni, hogy milyen hülyeséget fog csinálni. 
- Értem. - ennyivel letudta, és tovább nem is firtattuk az ügyet, mert nem volt mit. Mindketten tudjuk, hogy Boston nem tett jót Dorindanak, de ezen már nem tudunk változtatni. Ami volt, az elmúlt.
Nem sokkal később csatlakozott hozzánk Gemma és Rob is, így négyesben kezdtünk el beszélgetni. Jó érzés volt egy kicsit kiszakadni a rohanásból valamint a munkából, és egy kis időt tölteni a családommal. Rég volt alkalmam ennyire élvezni a semmit tevést. Az örömöm talán még nagyobb lett volna, ha Do is velünk lenne, és nem idegeskednék azon, ahogy a zsebembe folyton rezeg a telefon az smsektől. Meg se merem nézni őket, mert tudom, hogy csak a bankok küldenek értesítéseket, hogy mennyi pénzt vettek le a kártyámról, ez pedig nem érdekel. 
- Mi bánt, Harry? - anya sétált be a szobába, miután ott hagytam őket a nappaliban. Nem tudtam rájuk koncentrálni, bármennyire is szerettem volna. Ideges voltam, hogy mikor jön már meg Dorinda. 
- Nincs semmi. - nem néztem rá, csak feküdtem az ágyon, a kezemben lévő kislabdát dobálgattam magam felé, azután pedig elkaptam. Hallottam, amint tesz pár lépést, de nem nagyon foglalkoztam vele, azt hittem, hogy kimegy, de helyette elkapta a felfele dobott labdát és szorosan a markába zárta, majd leült mellém. 
- Dorinda miatt vagy ideges, igaz? - kezét az arcomra simította, mint amikor kicsi voltam. Mindig így próbált vigasztalni, ha összevesztem Do-val. 
- Nem tudom hova ment, és mit csinál! - szerettem volna, ha segítene, de most nem tud.
- Hagynod kell, hogy önmaga legyen! Tudod milyen volt, nagy változáson esett át, amiért ilyen lett. Kényelmetlenül érzi magát. - aggódott, lehetett látni arcán, nem tudta eltitkolni. Nem akartam hinni neki, hisz Do most önmaga! Olyan, mint amilyen volt és ez így van rendjén!  
- Ez nem igaz! - makacskodtam - Mindig ilyen volt, nem kényelmetlen neki. - kimondva nagyon hülyén hangzott, de én így éreztem. 
- Harry. - lágyan elmosolyodott - Do nem ilyen volt Bostonban, te is tudod. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig marad ilyen. Bármikor visszaváltozhat, és ez ellen te se tudsz tenni semmit! - vállát óvatosan vonta meg, majd kisétált a szobából, ezzel magamra hagyva a gondolataimmal. Más esetben, ha valaki azt mondta, hogy átváltozik, vagy visszaváltozik, akkor automatikusan a Twilight-ra gondoltam, és nevető görcsben törtem ki, de most... ha akartam volna, se tudtam nevetni, mert Dorinda-ról van szó. Nála mindent szó szerint kell venni, és ez baj. Nem akarom, hogy olyan legyen, mint Bostonban. Tudom, hogy az nem ő volt, most önmaga!

Dorinda szemszöge:

Mérges voltam! Anyáékra, mert direkt mentünk el Bostonba, és nem azért mert apát áthelyezték; a Styles családra, mert hagyták, hogy ez történjen. De azt hiszem, hogy a legjobban Harryre haragudtam. Miért nem tett ellene semmit? Mit ártottam neki, hogy így kellett megszabadulnia tőlem? Azt hittem, hogy van olyan szoros a kapcsolatunk, hogy legalább a szemembe mondja, ha valami nem tetszik neki. Úgy látszik tévedtem. Kezdem azt hinni, hogy nem is ismerem ezt a srácot. Én nem így emlékeztem rá, és nem ilyennek képzeltem el a sztársága után sem. 
Az autó motorja csendesen állt le, de nem vettem rá magam, hogy kiszálljak. Vissza akartam menni Londonba. Inkább elviselem Louis hülyeségeit is, csak mennénk el innen. Nem gondoltam volna, hogy ez a hely, egyik napról a másikra fog semmivé válni. Azt hittem, hogy haza értem, de csak hazugságokkal teli személyek vettek körül. Hirtelen úgy éreztem, hogy Boston közelebb áll hozzám, mint ez a hely. Ezt az ötletet gyorsan elvetettem, mert hülyeségnek találtam, inkább kimásztam a nagy kocsiból. Az ajtaját egy kicsivel erősebben csaptam be, mint kellett volna, de csak egy vállrándítással elintéztem. Éreztem, ahogy a szembe szomszédból  Mrs. Winchester árgus szemekkel figyel, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Ha felismert, akkor felismert, ez van. Szemem inkább a hátsó ülésen elhelyezkedő szatyrokra tévedt. Legalább 10 szatyor helyezkedett el, amikben különböző dolgok lapultak. Leginkább make up cuccok, amiket Daniék száműztek az életemből, én viszont nem tudok meglenni nélkülük, ezért is vásároltam őket. Emellett pedig néhány extrémebb kiegészítő, ruha és cipő. Szükségem volt ezekre, mert csak így érzem jól magam a bőrömben. Így vagyok önmagam!

Amint letisztáztam magamban a dolgokat, sétálni kezdtem egyenesen a bejárati ajtó fele. Nem akartam bemenni, de muszáj volt. Irtóztam jelenleg ettől a helytől, a hideg futkosott a hátamon, ahogy beléptem a házba. Azaz érzés, amit tegnap éreztem eltűnt. Nem éreztem jól magam, olyan volt, mintha egy idegen házba léptem volna be. Nem fogott meg az a kellemes érzés, mint eddig, csak azt éreztem, hogy még több hazugság nyomódik rám. 
- Azt hittem eltűntél. Merre voltál? - Anne ölelt magához, ahogy beléptem a konyhába. Nem viszonoztam kedvességét, és válaszolni se szerettem volna, mert nem rajtam volt ez a szerep. 
- Beszélgessünk! - komoly hanggal toltam el magamtól, majd el is léptem tőle. Nem bírtam ki, hogy a közelemben legyen. - Figyelj, én nem fogok jó pofizni! Egy dolgot szeretnék tudni, hogy miért? - úgy éreztem, hogy muszáj a közepébe csapnom, hisz a végén még több hazugsággal bolondítana. Arca először zavart volt, majd ez átment döbbent kifejezésbe. Tudom, hogy még nem látott ennyire komolynak, de egyszer mindent el kell kezdeni.
- Nem tudom, mire gondolsz. - a fejét rázta, közben leült az egyik székre az ebédlőasztal körül. 
- Ugyan már Anne. - kényszeredetten nevettem fel - Mindketten tudjuk, hogy miről beszélek. - az asztal azon feléhez sétáltam, ami tőle a legtávolabb állt, így pont vele szemben álltam meg, tenyereimmel a falapon támaszkodtam - Adod a jó pofát, mintha te olyan szent lennél, holott a szemembe hazudsz?! Még hogy te, próbáltad rábeszélni anyát, hogy ne költözzünk Bostonba? Te voltál az egyik személy a sok közül, aki ezt szerette volna! - akármennyire próbáltam visszafogni magam, nem sikerült. Magas hangom szinte visszhangzott a házban, Anne könnyes szemekkel nézett rám.
- Kicsim, mi csak neked akartunk jót! - ő is ugyan azt a szöveget mondta, mint mindenki más. Reméltem, hogy tud valami újat mondani, de nem. Csendben hagyott, de nem képes bevallani. Engem okolnak azért, amiért megváltoztam, közben mégis ők változtak a legtöbbet. Idegen lett mindenki és minden.
- Mi ez a kiabálás? - Robin sétált be a konyhába. Hangja és tekintete komoly volt, már-már ideges. Tisztában volt vele, hogy mit beszélünk, s ezzel a gyerekek is így voltak, ezért sétáltak be közvetlenül az apjuk után. Gemma mellém lépet és féloldalasan átölelt, Harry pedig a konyhaszekrény előtt állva figyelt. Idegesített, hogy mind itt vannak. 
- Tudod mit Anne?! Tényleg jót tettetek nekem! Megszabadultam egy hazug, kétszínű családtól! - kitéptem magam Em karjai közül, és minden más szó nélkül viharoztam ki a házból. Nem akartam egy perccel se tovább maradni, mert tudom, hogy nem sokáig vagyok képes rájuk haragudni. Azt kellett tennem, amit a legjobbnak hittem, és ez most az volt, hogy eltaszítom magamtól őket. El akartam felejteni mindent, ami velük kapcsolatos, de tudom, hogy ez nem fog olyan könnyen menni. Sok minden van, ami hozzájuk fűződik, de mégis meg kell próbálnom. Nem akarok a régi emlékek közt maradni, mert élnem kell a jelenem és gondolnom kell a jövőmre.

36. Furcsa álom

- Idd, idd, idd! - a tömeg egy emberként mondogatta, kezek csapódtak az asztallap tetejéhez, a zene a háttérben szólt. A teremben szinte senki nem volt olyan állapotban, amiben azt a hülyeséget meg tudták volna akadályozni, amihez most készültünk. A barna asztal, ami előtt álltunk, tele volt üres feles poharakkal, amik hamar teltek meg erős whiskyvel. Nem fogták vissza magukat azzal, hogy színig töltsék őket, és még az sem tudta érdekelni a pasast, hogy a pia része az asztalra ömlött. Nem foglalkoztak ilyen apróságokkal, a fontos nekik az, hogy a többi ember fogadni tudjon. Erről szólt ez az egész. Minél több ember van itt, annál nagyobb a bevétel. 
- Akkor a szabályok. - egy kopaszodó, pocakos férfi lépett az asztal mellé, aminek hatására a tömeg morajlása kicsivel alább hagyott. Ez a férfi volt a fő-fő, akinek minden szava sokat ért, és aki ezt az egészet szervezte. - A lányok csakis egyedül fogyaszthatják el az előttük heverő poharak tartalmát! Aki hamarabb megissza mind a 20-at, az a nyertes! - szeme rajtam, és az asztal túl oldalán várakozó lány között cikázott. Egyikünk arcán sem jelent meg semmiféle ijedtségre utaló jel. Minden érzelem nélkül néztük egymást, csak egy cél lobogott a szemünk előtt: nyerni kell! Mind a ketten azért vagyunk itt, hogy nyerjünk, és a lét magunkhoz vegyük. A csajt Katenek hívták, és ő volt a környék egyik legjobb versenyivója. A hírek vele kapcsolatban hamarabb elértek bárkihez, mintsem valaki találkozna vele. Nem lehetett megmondani róla, hogy éjszakánként ilyen helyekre járt, és ilyen versenyekben vett részt. Én hozzá képest, egy kishal voltam, de bizonyítani akartam. Képes voltam arra, amire ő is, és ezzel tisztában volt, ezért is rendeztetett egy versenyt. Meg akarta mutatni, hogy nála nincs jobb. Ez volt az én célom is. Szilveszter éjszaka volt, így ez megfelelő alkalom volt arra, hogy ünnepelhessek. 
- Nyugi édes, sikerülni fog. - Bonnie hajolt mellém, bíztató mosolyt próbált arcára erőltetni, de ez a vérében áramló alkoholmennyiségtől nem sikerült. Hiába próbálta azt sugallni, hogy teljesen tisztában van a dolgok történésével, látszott rajta, hogy fogalma sincs, milyen eseményen van jelenleg. 
- Ahogy a rongy az asztalra esik, kezdetét veszi a párbaj. - ismét a férfi beszélt, de kezében most már egy fehér, vékony kis rongy darab foglalt helyet. Tekintetem a rongyra kúszott, figyeltem, ahogy a pasas egy kicsit szórakozik vele, majd két ujja köze vette és szép lassan elengedte. Az anyag darab nagyon lassan hullott lefele, de nem tartott sok ideig mire az asztalra ért. Amint a szövet érintette a fadarabot, azonnal az első feles pohárért. Először az volt a célom, hogy lassan szokassam hozzá a torkom az italhoz, hisz ha egyből lehúzom, a végén nem fogom bírni. Ahogy a pohár széle az ajkamhoz ért, fejem hátra döntöttem, a pohár tartalmát pedig a számba öntöttem és egyből lenyeltem. Az alkohol égette a torkomat, egy kisebbfajta borzongás futott végig rajtam, de nem is foglalkoztam vele, azonnal nyúltam a következőért. Ezt már kicsivel gyorsabban húztam le, az üres poharat pedig az asztalra csaptam. Ezeket követte még a többi, egészen addig, amíg a 12.-nél meg nem álltam egy kicsit. A gyomrom felfordult, a sok alkoholtól, szédülni kezdtem és mindenből kettőt láttam. Eddig mindig bírtam, de most volt egy rossz érzésem. Valami volt a whiskyben! 
- Szivi, folytasd! - Bo bökött oldalba, hangját alig lehetett hallani a nagy tömegben. Fejemmel felé fordultam, de a hirtelen tett mozdulatom csak rosszabbította az eddig se rózsás állapotomat. Gyorsan visszavezettem szemeim az asztalra és egy újabb pohárért nyúltam. Egy dolgon kattogott az agyam, az pedig az volt, hogy nyernem kell. Annyira akartam ezt a versenyt, hogy nem vérezhetek el pont itt. Hiába tudtam, hogy valami nem stimmel, muszáj volt folytatnom. Szükségem volt a pénzre. Ezért is folytattam tovább, és sorra húztam le a többit, de amikor már csak egy pohár választott el a teljes győzelemtől az ellenfelemre néztem. Neki még három pohár volt tele, de ő se nézett ki jobban, mint ahogy én éreztem magam. Az alap verseny úgy indult, hogy 15 pohár tartalmát kellett eltüntetnünk, de az utolsó pillanatban ezt felemelték 20-ra. Gondolom azt hitték, hogy ennyit már nem fogunk bírni, így a pénzt a "verseny" szervezője megtarthatta volna. 
Amikor az utolsó pohárért nyúltam, nagyon kellett próbálkoznom, hogy az öklendezésem visszatartsam. Nagyon rosszul voltam, Bonnie a derekamnál fogva tartott nehogy elessek, de nem sokat segített. Lábaim úgy remegtek akár egy kocsonya, a kezemben helyet foglaló üvegcséből pedig néhány csepp kilöttyent, remegésem a kezeimre is átterjedt. A szám elé tartva a poharat, nagyon rossz érzésem támadt. Az eddig szüntelenül ordító és kiabáló tömeg hangja hirtelen tűnt el, semmit nem lehetett hallani belőlük. Láttam az arcokat, de hang nem társult hozzájuk. Szemeim behunytam, ahogy az utolsó felest is legurítottam torkomon. Az erős ízt, amit az elején éreztem, mostanra teljesen elfelejtettem, viszont a hányingerem tovább fokozódott. A gyomrom bukfencezett, füleimben éreztem, ahogy a vér áramlik. Lecsaptam az utolsó poharat is a deszkára, és arra támaszkodtam. Tudtam, hogy nyertem. Bo engem ölelve kezdett el ugrálni, amit csak örömében szokott csinálni, én viszont egyáltalán nem tudtam örülni. Borzasztóan voltam, és az ujjongások helyett csak azt hallottam, ahogy szívem őrült módra dobogott, ezzel nagy fájdalmat okozva nekem. Torkom elszorult, szemeim ólomsúlyúnak tűntek. Ellenkezni akartam, de nem tudtam. Akaratlanul csukódtak le szemeim, ezzel teljesen megszűnt körülöttem a világ.

Ijedten ültem fel ágyamban, az előbbi álom nagyon is hitelesnek tűnt. Nem csoda, hisz minden, ami benne volt, pár hónapja történt. Igaz, ennél többre nem emlékszem, de nem is szerettem volna. Arcom verejtékezett, testem remegett. Az eddigi rémület még jobban fokozódott, amikor az ágy mellett megláttam anyát sírni. Hogy került ide? 
- Anya? - meglepődtem, hogy itt látom. Nem válaszolt, meg se hallotta, hogy kérdeztem tőle valamit, vagy nagyon jól színlelte, hogy nem hall engem. Nem értettem, hogy hogyan került ilyen hamar Holmes Chapel-be hisz egy éjszaka alatt nem hiszem, hogy képes volt arra, hogy ide utazzon. Szemeim az előtte heverő kezeire csusszant, amiben egy másik kezet véltem felfedezni. Követtem a szorított kezet, majdnem a nyakam is kitörtem csak hogy láthassam ki miatt sír. Azt hittem, hogy szemeim kiugranak a helyükről, ahogy megláttam magam az ágyon fekve, teljes öntudatlanságban. Nem értettem, hogyan lehetséges ez, hisz ébren voltam. Ekkor volt az a pillanat, amikor felugrottam és az ágy mellől szemléltem ezt az egészet. Anya egy széken ült, a jobb kezem az arcához tartva szorongatta, én viszont.... ramatyul festettem. Két kezemen elvétve lila foltok díszelegtek, arcom falfehér volt, a hajam kék és különböző méretű csövek lógtak ki belőlem. 
- Mrs. Jordan? - egy fehér köpenyes, őszes hajú férfi lépett be a szobába, ezzel megszakítva saját magam tanulmányozását. Bal kezében papírokat fogott, arca sajnálkozó volt. Miért van olyan érzésem, hogy mindaz, amit mondani fog fájdalmas lesz? 
- Doktor úr, kérem, mondja, hogy rendbe jön! - anya könyörögve fordult fejével az orvos felé, de nem ment el mellőlem. Jobb kézfejemen erős szorítást éreztem. Anya nem hall engem, de fájdalmat érzek? Ezt mégis hogyan? Ekkor véltem felfedezni, hogy minden, amit érzek, annak köszönhetek, hogy anya szorítja a kezem. Eddig nem gondoltam volna, hogy képes ekkora erőt kifejteni, a törékeny kezeivel.
- Higgye el, mi megteszünk mindent, amit tudunk, de sajnos a lányának nagyon súlyos problémái vannak. - ahogy az orvos beszélt, a kezemen érzett fájdalom egyre erősebb lett - Az alkohol, amit elfogyasztott nagyon sok volt, emellett pedig különböző parti drogokat is kimutatott a vérképe. A fiatal hölgyön gyomormosást kellett végre hajtanunk. - eltátottam a szám, ahogy végig hallgattam, amit mondott az orvos. Ezen kellett átesnem, egy hülye verseny miatt? 
- De túléli igaz? - az ajtóból egy rekedtes hang szólt. Nem tudom, hogy örömömre vagy pechemre volt az, ahogy megláttam szőkés-barna hajú nővéremet, aki épp annak a szélén állt, hogy összeessen. Eddig azt hittem, hogy amióta elköltöztünk Angliából nem is foglalkozott velem, sose mondta egy veszekedésünk során sem, hogy egyszer is meglátogatott a kórházban.
- 10 százalék esély van arra, hogy felépüljön. - az orvosból sugárzott az együttérzés, mindemellett bizonytalan is volt. Nem hitt benne, hogy ez a 10% elég lesz ahhoz, hogy túléljem, de nem hibáztatom. Az ő helyében én se adtam volna többet magamnak, sőt még ennyit sem. - Mrs. Jordan, beszélhetnénk négyszemközt? - talán még az eddigieknél is komolyabb arccal nézett anyára, aki nem tudott megszólalni, csak bólintott és nehézkesen elbotorkált az ajtóhoz, közben pedig valamit súgott Ronnie fülébe. Ahogy anya és az orvos elhagyta a szobát Ron mellém sétált és leült anya helyére. Kezem ő is kezei közé fogta, arca neki is piros volt a sok sírástól.
- Do. - enyhén megszorította a kezem, de persze semmit nem tudtam reagálni - Tudom, hogy hallasz engem húgocskám. Nem hagyhatsz itt minket, hallod?! - a könnyek az arcán ismét patakként kezdett el folyni. Torkom összeszorult, és bármennyire is szerettem volna, nem tudtam sírni. - Mindannyian aggódunk érted, még Anne is! - ez szöget ütött fülemben. Anne? - Tudjuk, hogy nem volt a legjobb ötlet, hogy Harryvel szétválasztottunk, de csak téged akartunk védeni. Nem akartuk, hogy fájdalmat okozzon azzal, hogy veled van. A rajongók bántottak volna, ezért kellett ide költöznünk. Minél távolabb Angliától, de legfőképp Harrytől. - hiába voltam jelenleg szellem, vagy nem is tudom, hogyan hívjam magam, mégis meg kellett kapaszkodnom azok után, amiket hallottam. Direkt csinálták? Direkt választottak el Harrytől? De ő miért nem tett semmit ez ellen? Tudta egyáltalán? - Kérlek Dodo, ébredj fel! Inkább legyél olyan, mint eddig, hogy mindenkit megbántasz, de nem hagyhatsz itt! Kérlek! - eluralkodott rajta a sírás és már nem próbálkozott azzal, hogy beszéljen, én viszont be szerettem volna olvasni neki, nekik. Miért tették tönkre az életem? Semmi joguk nem volt hozzá! 
- Akármennyire is utálod őket, a szíved mélyén tudod, hogy helyesen cselekedtek. - megrezzentem a semmiből jövő hangtól. Az ajtón nem lépett be senki, de biztos voltam, hogy valaki beszélt az előbb. - Prücsök! - az előbbi hang, most egy kicsit korholóan szólalt meg, de most már tudtam, hogy ki lehetett az. Óvatosan fordultam meg, féltem, hogy az előbb csak hallucináltam. Mosoly jelent meg az arcomon, amikor velem szemben nagyapa állt. Arca meglágyult, ahogy engem látott, de még mindig rosszallóan rázta fejét. 
- Mi történik nagyapa? Hogy kerültem ide? Az előbb még Harryvel voltam, ne mond, hogy mindaz csak egy álom volt! - nem tudom mitől voltam megrémülve jobban. Attól, hogy azt mondja, a Harryvel töltött idő csak annak a szüleménye, hogy nem vagyok magamnál; vagy attól, hogy a szilveszteri buli csak pár napja történt, és most vagyok a jelenben.

- Minden nap, egy álommal kezdődik! – tekintete kifürkészhetetlen volt, úgy ahogy mondata is.

- Ezt nem értem. – homlokom ráncolva ingattam a fejem. Nem tudom, mi történik velem, de ez nem tetszik. Miért kellett mindezt látnom? A versenyt újra átélni, hallani, ahogy az orvos szinte lemond rólam, de legfőképp, miért kellett hallanom az igazságot?

- Emlékszel arra, hogy milyen voltál mielőtt elköltöztetek Angliából? – elém lépett, a testem mellett heverő kezeimet megfogta és megszorította. Nagyot bólintottam, kérdésére. Hogyne emlékeznék arra, hisz akkor voltam a legboldogabb! Talán az egyetlen rossz emlékem az, hogy duci voltam és visszahúzódó. – És arra, hogy milyen lettél, miután Bostonba költöztetek? – egyszerűen bólintottam. Akkor változtam meg. Vékony lettem, magabiztos. – És most nézz magadra! – egyik kezével mellkasomra bökött, meglepődtem, hogy képes megérinteni. Próbáltam felfogni, hogy mire is akar utalni valójában ezzel. Félénkből lettem magabiztos, duciból vékony. Mi ezzel a probléma? Ennyit köszönhetek Amerikának, semmi mást. De mit akar kihozni abból, hogy nézzek magamra? Semmi nincs velem.

- Nagyapa, tudom, hogy szent vagy, de beszélnél egy kicsit az én nyelvemen? – mosolyogva néztem rá, próbáltam úgy fogalmazni, hogy ne tűnjek túl hülyének, de azért sértőnek sem. Ráncokkal teli arcán, mosoly jelent meg, vagyis akkor nem voltam bántó.

- Jaj, Prücsök. – szemeit forgatta, ami nagyon rossz szokása. Addig, amíg élt, soha nem csinált ilyet, azt mondta, hogy ez csak a kamaszoknak való. Most lehet hülyének fogtok tartani, de amióta többször is „találkoztam vele” az elmúlt másfél évben, egyre többször csinál ilyeneket. Látszik, hogy egy családból származunk. – Otthon, féltél, és azt kívántad mindig, hogy bárcsak olyan lány lehetnél, aki nem fél senkitől és semmitől. - meglepődtem, hogy emlékszik ezekre. Mindig amikor, láttam egy hullócsillagot, szülinapom volt vagy csak 00:00-kor kívántam egy kívánságom volt, még pedig az, hogy olyan lány lehessek, aki nem fél semmitől, bízzak magamban, és ki tudjak állni magamért. Mindig elnyomásban volt részem, és ezen szerettem volna változtatni. – Bostonba költöztetek, és ott beteljesült a kívánságod. – folytatta nagyapa – Erős lány lettél, aki nem fél bajba kerülni, felnőttél, bár nem épp jó módon. – egy pillantást vetett a hátam mögött fekvő lányra, és csak rosszallóan rázta a fejét. Tudom, hogy nem volt büszke rám. – És most itt vagy. Letisztult, csendes lány, aki nem tudja, hogyan viselkedjen. – szemei mintha a csalódottságtól csillogtak volna, ekkor jöttem rá, hogy mit is szeretne mondani.

- Valamikor nagy árat kell fizetni azért, hogy megfelelj másoknak. – vontam meg a vállam. Igaza volt. Nem szabad másoktól függnöm, de mégis úgy érzem, hogy így helyes. Be akarok illeszkedni egy közösségbe, új embereket szeretnék megismerni, ehhez pedig vissza kellett térnem a régi önmagamhoz.

- Hülyeség, hogy azért változz meg, hogy mások elfogadjanak! Ha megváltozol, akkor nem azért fognak szeretni, mert önmagad vagy, hanem azért, akit mutatsz magadból! – szomorúan hajtottam le a fejem. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Megfogalmazta azt, amit nekem kellett volna. E szerint kellett volna cselekednem, és nem hagyni, hogy elrészegítsen valaki. – Prücsök, tudom, hogy ennek a hátterében egy fiú áll, aki kivételesen nem Harry. Ezt te is tudod a szíved mélyén. Őt csak azért használod ürügynek, hogy ne kelljen bevallanod az igazságot. – sírni szerettem volna. Annyira rossz volt mindezt hallani. Hiába volt ez az igazság, nem akartam magamnak beismerni.

- Tudom, de nem tudom, hogy mit kellene tennem. – szomorúan néztem fel az előttem álló férfira. Ő ismert a legjobban az elmúlt másfél évben, és mégsem volt velem. Itt hagyott engem már öt éve, és ezt soha nem fogom tudni megemészteni.

- Melyik voltál igazán önmagad? Azt kell tenned, amit jól esik, és nem hagyhatod, hogy mások befolyásoljanak. Légy önmagad, Prücsök!

Légy önmagad!

Légy önmagad!

- Önmagam! – zihálva ültem fel az ágyban. Arcomon vízcseppek folytak végig, szívem hevesen dobogott, végtagjaim remegtek. Gyorsan körbe néztem, és megnyugodva vettem észre, hogy újra Harry szobájába vagyok, mellettem pedig a szoba tulajdonosa szunyókált. – Álom volt. – próbáltam magam nyugtatni, de hiába való volt. Nagyon hitelesnek tűnt, ami megrémisztett. Kiderült az igazság, és nem tudom, hogyan fogadjam ezt. Nem tudtam normálisan gondolkodni, muszáj volt kiszellőztetnem a fejem ezzel a dologgal kapcsolatban.

Gyorsan másztam ki az ágyból, a szoba másik felén található szekrényhez léptem és a félhomályban kezdtem benne keresgélni. Megörültem, amikor találtam Harryről egy kisebb farmergatyát, amit fel tudtam venni, valamint egy pólót. Nem bajlódtam azzal, hogy átmenjek a fürdőbe, itt a szobában kaptam magamra a tiszta holmikat, majd Styles levetett ruháihoz léptem. A nadrágja zsebéből kivettem a kocsi kulcsot, majd a pénztárcáját is a táskámba dobtam. Ezek után gyorsan elhagytam a szobát, és az emeletet is. Futólag ránézve egy órára döbbentem rá, hogy még csak hajnal öt óra van, és még semmi nem lesz nyitva, de nem érdekelt. A szandálom, amibe érkeztem az ajtó előtt állt, nem foglalkoztam azzal, hogy felhúzzam őket, csak a kezembe kaptam és elhagytam a házat, egyenesen a fekete, sötétített üveges kocsihoz szaladtam és bepattantam. Ha Anne-ék játszani akarnak, akkor játszani fogunk, de az én szabályaim szerint!

35. Holmes Chapel

Tudom nagyon sokat késtem a résszel, de most a félév miatt többet kellett tanulnom, meg lassan közeledik a próbaérettségi időszak úgyhogy, még arra is kellene tanulnom meg a tételeket kidolgoznom, de ezentúl tényleg minden héten hozok egy részt, de ha nem akkor, lehet, hogy abba is hagyom egy időre. Még nem tudom mi lesz, de ezt a történetem nem szeretném félbe hagyni, mint a másikat....

- És mit kezdesz a ruháiddal, amiket már nem fogsz hordani? - Harry egy apró pillantást vetett rám, de tekintete azonnal visszavándorolt az útra. 
- Nem is tudom. - kényelmesen fészkeltem be magam az autó ülésébe - Azon gondolkodtam, hogy eladom a neten őket, vagy valami árvaháznak adományozom. - nem nagyon gondolkodtam még ezen. Sok feleslegem volt, leginkább olyan, amit még egyszer sem hordtam, bár Dani megjegyezte, hogy van pár darab, amit elfogadna. Lehet, hogy oda adom neki azt, amit szeretne és a többi lánynak is. Ha már máshogy nem engedik, hogy megháláljam nekik, akkor ez a minimum. 
- Eladományozod? - Harry hangja megdöbbent volt, amit arca is tükrözött. 
- Most mi bajod? - homlokomat ráncoltam, ahogy oldalról néztem őt. 
- Először is, a ruháid nem épp olyanok, amiket az árvaházakba szokás adni. Másodszor pedig, te adományozni? Ez valami kandi kamera? - alsó ajkába harapott, csak hogy elrejtse mosolyát, de még így is lehetett látni rajta, hogy nagyon is jól szórakozik rajtam. 
- Először is, vannak normális ruháim, de ha mégsem, akkor legalább egy lázadó lánnyal több lesz. - mondandóm hallatán mosolya eltűnt, helyette a rémület rajta úrrá. - Másodszor, képzeld belém is szorult egy kis jó indulat. Harmadszor pedig, pofa be és vezess! - amint abba hagytam érvelésem, nevetni kezdtem. Szerencsére Harry is tudta, hogy viccelek így ő is csatlakozott hozzám a jó kedvemben, és így folytattuk tovább az utunkat. 
Már legalább egy órája volt annak, hogy elhagytuk a házat, és egy ideje már Londont is. Nem tudom hova mehettünk, mert a sofőröm semmit nem árult el, akárhogy is nyavalyogtam neki. De az volt a különös, hogy igazából nem is nagyon érdekelt, hisz örültem annak, hogy vele tölthetek egy kis időt. Jó volt elhagyni a többieket, és csak egymással törődni. 
Sokat beszélgettünk az eddig megtett út során. Szóba került többek közt az is, hogy nem sokára neki állnak stúdiózni. Megdöbbentem, amikor Hazza beavatott, hogy már a második lemezüket fogják elkészíteni, mert én még az elsőről se tudok sok mindent. Konkrétan annyit, hogy tavaly valamikor jelent meg, és ennyi. Úgy tűnik, hogy sok lemaradásom van, de engem nem érdekel. Én nem azért akarok velük jóba lenni, mert sok pénzük van, vagy híresek. Én csak öt átlagos kamasz fiúval szeretnék jó viszonyt ápolni. Felőlem lehetnének ők az angol királyi család, az sem nagyon izgatna. Ezek mellett szóba kerültek anyáék is. Röviden elmondtam neki, hogy meg vannak, majd inkább az ő családjáról kérdeztem. Meglepődtem, amikor annyival letudta, hogy "Meg vannak.". Eddig mindig képes volt órákat zengeni Anne-ről. Tulajdonképpen hiányoztak. Ők voltak a második családom, most viszont semmit nem tudok róluk. Egy kisebb lelkiismeret fordulás suhant végig rajtam, ahogy eszembe jutott, hogy őket is ellöktem magamtól. Nem szándékosan cselekedtem akkor, csupán csak haragudtam a legkisebb Styles-ra. 
Fejem az ablaknak döntöttem, ahogy visszagondoltam a múltra. Hiányzik az akkori életem. Hiányzik, ahogy anyával leültünk megbeszélni a dolgaimat; az, ahogy apa mindig jó kedvre derített, ha volt valami; ahogy Ronnie próbálta elérni, hogy egy kicsit mozogjak, hogy nőies ruhákba öltöztessen; és az, ahogy Tony-val mindig megdézsmáltuk az édességeket. Ez mind-mind hiányoznak, és sajnos tudom, hogy már nem kaphatom őket vissza. Nagyon sok mindent tettem, ami miatt nem fognak nekem megbocsátani. Undok voltam velük, és most bűnhődök, habár nem szó szerint. 
Június elején azt hittem, hogy ez lesz életem legrosszabb nyara. Oda kerültem, ahova soha nem gondoltam volna. Megismertem a One Directiont, akiket eddig távolról próbáltam elkerülni. Nem akartam hallani, ahogy a rádióból az ő számuk szól, nem akartam őket látni a tvben. Nem is akartam tudni a létezésükről. Most pedig itt vagyunk július elején és azon a ponton vagyok, hogy azt szeretném, hogy megbocsássanak nekem, valamint, hogy jóban legyünk. Egy hónap alatt sok minden történt. Újra beszélő viszonyban vagyok a régi barátaimmal, új embereket ismertem meg, új barátokra tettem szert, elhagytam a vadóc kinézetem. De ami a legfontosabb, hogy új esélyt adtam magamnak. Megfogadtam, hogy bármi is történjen, nem leszek bunkó és mindennek a jó oldalát fogom nézni - már ha ez lehetséges. Nem szeretném elrontani, azt az örömöt, amit Haz szemében látok, ahogy rám néz, és azt sem akarom, hogy többet bánatos legyek a saját magam hibájából. Magam mögött kell hagynom a múltat, és a jövőmre gondolni, csak is így élhetek boldogan.
- Kellj fel, hallod?! - gyengéd rázást érzékeltem vállamnál, és egy viszonylag halk hangot. - Dodo. - most már egy kicsit hangosabb lett az engem ébresztgető személy hangja, de nem volt benne semmi harag, épp ellenkezőleg. Nagyon is nyugodt volt, és tudtam, hogy mosolyog. 
- Hazza. - nyűgösködtem, szemeim lassan nyitottam ki. Az erős fény először zavart, de Harry egyszerűen felém hajolt, ezzel megszabadítva a kínzástól. 
- Megjöttünk. - mosolyogva biccentett fejével, kezével a biztonsági övemet kapcsolta ki. Zavartan túrtam hajamba, nem emlékszem, hogy mikor szundíthattam el, de azért már kíváncsi voltam, hogy hova is érkeztünk. Miután szabad jelzést kaptam, gyorsan pattantam ki a kocsiból, jobbra-balra forogtam, hogy megtudjam, hol is vagyunk pontosan. 
Szám eltátottam, ahogy megláttam azt az emeletes házat, ami egykor az otthonom volt. Tekintetem tovább vándorolt az előttem elhelyezkedő házra, ami szintén emeletes volt, és ami a második otthonomnak felelt meg. Szívem kihagyott egy ütemet, majd őrültek módjára kezdett el mellkasomban dobogni, kezem izzadt. A régi emlékek hamar jártak át, minden olyan volt, mintha csak tegnap történt volna. Egyszerre fogott el az öröm, a hiány és az üresség érzése. Szemeim megteltek könnyel, ahogy apró mozgást láttam a házon belülről. 
- Haza jöttünk. - Harry felé fordultam, ahogy mellém lépett, jobb kezét derekamra vezette. 
- Haza. - mosolyogva bólintott, majd az ajtó fele kezdett el húzni. Akár mennyi időt is töltöttem Bostonba, nekem még mindig Holmes Chapel jelenti az igazi otthont. Itt nőttem fel, itt vannak a barátaim, itt élnek a szeretteim. Ezt soha semmi nem fogja megváltoztatni. Ahogy az ajtó előtt álltunk, hasam dióméretűre zsugorodott össze, hirtelen hányingerem lett. Féltem. Másfél év után újra fogok találkozni azokkal, akik régen neveltek. 
Harry rutinosan nyúlt zsebébe, előhalászta a kulcscsomóját, és minden gond nélkül helyezte a zárba. Semmi fura nem volt rajta, olyan volt, mintha épp most ért volna haza a suliból, és várja, hogy az otthon fogadja. Átlagos embernek tűnt, nem volt semmi jele annak, hogy szupersztár lenne. Ahogy kinyitotta az ajtót mosolyogva lépett be a házba, magával húzva engem is. Idegesen haraptam alsó ajkamba, kezem kicsúsztattam Harryéből. 
- Harry? - egy női hang töltötte be a ház belső nyugalmát. Nem kellett sokáig emlékeim közt keresnem, hogy felismerjem a tulajdonosát. 
- Szia, anya! - a göndör hajú srác lerúgta magáról cipőit, kulcsát a kis asztalra dobta, majd beljebb lépett. 
- Nappali. - ahogy meghallottuk a vezényszót, Hazza arra kezdett el menni, én pedig lassan araszolva követtem. Nem akartam Anne elé kerülni, azok után, amit elkövettem. Lehet, hogy nem is tud semmiről - bár ezt kétlem, mert anya és ő nagyon jó barátok voltak, és hallottam, hogy anya egy párszol sírva mesél neki a telefonba -, mégis úgy érzem, hogy nem vagyok idevalósi. 
- Anyucikám. - Harry gügyögve sétált be a nappaliba, ahol édesanyja nevetve fogadta, de a hangokból ítélve, megkönnyezte kisfiát. 
- Jaj, kisfiam. Mikor fog már benőni a fejed? - Anne hangján hallani lehetett a jó kedvet. 
- Most! - jelentette ki határozottan Hazza - Nem egyedül jöttem. - lelkesedése nem hagyott alább. 
- Harry, mondtam, hogy nem szeretnénk, ha minden lányt, akivel egyszer randiztál haza hoznál. - pótanyukám hangja halkabb lett, és teljes komolysággal beszélt. 
- Nyugi, ő más! Azt hiszem, őt sose fogom elengedi. - Harry szavai elgyengítettek. Nagyon kellett erőlködnöm, nehogy egy könnycsepp is kigördüljön szememből. - Te is imádni fogod, ebben teljesen biztos vagyok! - úgy éreztem, hogy ez az én végszavam, így lassú léptekkel léptem be a nappali kellemes rejtekébe. Egyensúlyom megingott, ahogy térdeim megremegtek, a falba kellett támaszkodnom nehogy elessek. 
Harry mellé lépve úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, és most már kizárt, hogy elessek. Arcomon mosoly csücsült, ahogy megláttam Anne-t. Másfél év alatt, szinte semmit nem változott, talán csak a haja lett egy kicsivel sötétebb. Arca meglepődött volt, szemei fia és köztem cikázott. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ismer fel, de nem hibáztatom érte. Sokat változtam az alatt az idő alatt, amíg nem láttuk egymást, így tudom, hogy olyan, mintha idegen lennék neki. 
- Szia, Anne. - muszáj volt megszólalnom, mert ha nem, akkor tuti szétszakadt volna az arcom a sok mosolygástól. Homloka apró ráncokba futott össze, száját egy picit eltátotta, mosolya lassan alakult ki. 
- Dorinda? - hangja halk volt, egyet lépet felém, így közvetlenül velem szemben állt. 
- Meglepetés! - kezeim széttártam, így imitálva, hogy ajándék volnék, vagy valami hasonló.
- Úristen, aranyom! - kihasználta az alkalmat, amíg kezeim széttárva hagytam, ő belépett közéjük és szorosan ölelt magához. Nem ellenkeztem, én is szorosan fogtam közre, szememből néhány könnycsepp utat tört magának. Örültem, hogy így fogad, bár mit vártam volna?! Soha nem küldene el, hisz tudja, hogy mélyen legbelül még ugyan az a kislány vagyok, aki voltam. Szemeim szorosan hunytam le, nem akartam sírni, ami elég nehéz volt, Anne halk hüppögései miatt. Iszonyatosan örültem neki. Biztonságot nyújtott számomra, azzal, hogy tudom, bízik bennem, és tényleg szeret. A kislánya voltam, vagyok és leszek is mindig, ez ellen senki nem tehet semmit. 
- Anya, nem láttad a telefonom? - idilli pillanatunkat, az emeltről eredő hangos női hang zavarta meg. Időm se volt, hogy rendesen kiélvezzem pótanyukám szeretetét, már rögtön el kellett válnom tőle, de legalább tudom, hogy itt van velem. 
- Komolyan, egyszer a fejedet fogod elhagyni. - Harry rekedtes hangja betöltötte az eddigi csendet, ahogy nővérét üdvözölte, aki épp most csatlakozott hozzánk. 
- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. - Gemma nevetve csapott testvére vállára - Téged meg, melyik fuvallat hozott haza? 
- Nem tudom, talán a Dodo nevezetű. - Haz vigyorogva biccentett felém. Gemma követte tekintetét, így farkas szemet néztünk egymással. Nem sokat változott ez idő alatt. Ugyan az a kedves mosoly, szeme csillogása megmaradt, haja hosszabb lett és talán világosabb is, de ebben nem voltam teljesen biztos. 
- Szia, Em. - félénk mosollyal köszöntem neki. Homloka hamar ráncba szaladt, szemeivel hunyorítva nézett rám. Régi tudomásom szerint, rajtam kívül senki nem hívta és nem hívhatta Em-nek, mondván, ez, az Emma becézése és nem a Gemmáé. 
- Dodo? - hitetlenkedve lépett egyet közelebb, mosolya ismét megjelent. - Úristen, te lány! Felnőtt nő lettél! - reagálni se volt nagyon időm, kezei hamar megtaláltak, és el se akartak ereszteni. Szorítása erős volt, így én se fogtam vissza magam. Rég nem láttam őket, mégis úgy érzem, hogy minden olyan, mintha csak tegnap történt volna. Pár másodperc múlva éreztem, hogy még négy kéz fonódik testem köré, és mind a ketten minket öleltek. Azt az érzést, amit ekkor éreztem, szavakba se lehetett foglalni. Úgy éreztem, hogy most érkeztem igazán haza.

34. "Úgy, mint régen"

A reakciók azok voltak, amire számítottam. Niall a kaját kiköpte, Zayn a táskáját elejtette, Liam szája tátva maradt, Louis szemei elkerekedtek, kezei maga mellé estek. Arcomra büszke mosoly kúszott, bár nem tudom miért. Annyit meséltem a fiúknak Dorindaról, mielőtt ide került volna, hogy amikor meglátták, nem hittek nekem. Nem tudták elhinni, hogy Do rendes lány volt, aki félt mindenkitől, és alig mert megszólalni társaságban. A veszekedés után, azonban megijedtem, hogy elvesztettem azt a lányt, aki fontos lett számomra, de most mégis úgy érzem, hogy újra itt van, újra a régi, és újra az életem része. 
- Te tuti nem ő vagy. - Louis a fejét rázta, még mindig nem tudta elhinni, hogy ő bizony az a lány, akit eddig utált. 
- Ne játsszuk ezt a játékot Tomlinson. - Do mosolyogva forgatta meg szemeit, majd mosolyogva állt mellém, így mindnyájan egy nagy körben álltunk, ahonnan csak Catarine hiányzott.
- Tényleg te vagy te. - mély levegőt véve húzta ki magát legjobb barátom - Csak te hívsz a vezetéknevemen. - szemével a mellettem álló lányt nézte, közben Eleanor lépett mellé mosolyogva. 
- Sok minden van, amit csak én csinálok. - Do vállát vont - Bár azt hiszem, hogy a  nagyon készséges, barátnőiteknek köszönhetitek mindezt. - fejével El és Dani felé biccentett. 
- Jó móka volt. - Eleanor mosolya egyre nagyobb lett. Féltem, hogy valamit bevett, amiért ennyire örül, hisz nem rég még a két lány veszekedett egymással. 
- Azt hiszem, én tartozom a legnagyobb köszönettel. - kezemmel Dot öleltem át, fejem a vállán támasztottam. Kuncogni kezdett, kezét az enyémre tette. Istenem, mennyire hiányzott ez. - Menj, öltözz fel, elviszlek valahova! - már azóta szerettem volna elvinni őt valahova, amióta itt van, de eddig sose nyílt rá lehetőségem. 
- Bármennyire is szeretnék, nem lehet. Még pakolnom kell. - megfordult karjaim közt, és csillogó szemekkel nézett a szemembe. Az a csillogás volt, amit régen láttam benne. 
- Majd mi elpakolunk. Most már van segítségünk is, úgyhogy menj, öltözz át. - Danielle egyik kezével Liam, másik kezével Niallt karolta át mosolyogva, mire az illetők szemei elkerekedtek.
- Valahogy meghálálom, ígérem! - megölelte a lányt, majd sietve szaladt fel az emeletre, így eltűnt mindannyiunk szeme elől. Boldogan néztem után, majd miután hallottuk az ajtó záródását, a lányok felé fordultam. 
- Azt a kurva! - Zayn megelőzött abban, hogy megszólalhassak, hangja hasonlított egy nyögéshez. 
- Tudom, miről beszélsz. - Niall is csillogó tekintett rám, tudtam, hogy mire gondolnak. Dorinda most az átalakítás után nagyon dögös csaj lett, na, nem mintha eddig nem lett volna az, de most a kedvessége és mosolygása is emelt rajta. 
- Felejtsétek el! - szóltam rájuk komolyan. Eddig nem kellett félnem, hogy valamelyik fiú ilyen reakciókat fog produkálni, mert Do átlagosan elzavarta magától, de most mégis úgy hiszem, hogy van egy kis félnivalóm. - Tudjátok, hogy a családtagok és a rokonok tabu! - jó barátok vagyunk, de úgy hisszük, köztünk is lehetnek szabályok, és ez is egy ilyen volt. Igaz, Do vér szerint egyik sem, de már kiskorunk óta olyanok vagyunk, mint a testvérek, pontosabban ikertestvéreknek tartott mindenki, mivel egy napon születtünk, habár nem egy évben, de mindig együtt csináltunk mindent. 
- Nyugi! - tették fel kezüket maguk elé védekezés képen. Nem mondanám, hogy teljesen megnyugodtam, viszont bíztam bennük, hogy nem hajtanak rá, tekintve, hogy Zaynek ott van Perrie, Niall pedig nem illik Dohoz, élve falná fel a lány a szöszi fiút. Erre a gondolatra egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. 
- Dani, El. - visszafordultam a két lány irányába, akik kíváncsian néztek rám. - Hogy csináltátok? Hogyan egyezett bele, hogy átalakítsátok? - hiába telt el már legalább 10 perc, még most sem tudtam elhinni, hogy Do újra Do. A lányok először a lépcsőre tekintettek, gondolom azt nézték, hogy nem jön-e a szóban forgó személy, majd Dani kezdett beszélni. 
- Egyik este szokásosan itt ültünk és beszélgettünk, amikor megjelent az ajtóban, és minden nagyképűség nélkül kezdett el kérdezősködni. Jól elvoltunk, de amikor megkért, hogy segítsünk neki megváltozni, mi is nagyon megdöbbentünk. - meglepett, hogy ezt mondta. Magától akart visszaváltozni? Hisz nem rég még azt mondta, hogy jól érzi magát a bőrében. 
- Valami van a dolog mögött. - Eleanor vette át a szót - Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy valaki. Valaki, aki fiú, hisz egy lány csak az ő kedvéért képes ekkora változáson át esni. - aprót vont vállán, tekintetével engem "bűvölt". Miattam lenne ez az egész? Meg akart változni csakis az én kedvemért? Szerettem volna visszakapni, de mégis úgy érzem, hogy csak kényszerből csinált mindent. Meg akart felelni egy elvárásnak, amit ő valójában nem is szeretett volna, de mégis úgy tűnt, hogy boldog. Nem szeretném, hogy az legyen, hogy megjátssza magát.

Dorinda szemszöge:

Amikor megláttam Harryt és a többieket az ajtóban, egyszerre voltam ideges és boldog is. Ideges voltam, hogy nem úgy fog reagálni, ahogy szerettem volna, és ideges voltam, mert hamarabb jöttek meg, mint ahogy terveztük a lányokkal. Azonban mégis boldog voltam, hogy hamarabb mutathattam meg Harrynek az új énem. Sok munka van benne, amit köszönhetek El és Dani makacsságának, Cat kedvességének, de leginkább Perrie drámai viselkedésének. Nélküle még mindig valahol leinnám magam, ahelyett, hogy vigyorogva készülődnék. 
Kíváncsi voltam, hogy Hazza hova is szeretne elvinni. Meglepett, hogy egyből tervei vannak, de jól esett, hogy örült nekem. Annyira jó érzés volt a karjaiban lenni miközben ölelt, hogy azt szinte szavakba se lehetett foglalni. Érezni szívének őrült dobogását, kölnijének illatát, valamint a kezeit magamon. Felbecsülhetetlen volt annyi minden után. Nem számítottam arra, hogy egyszer még érezni fogom azt a biztonságot, amit ő nyújtott számomra nagyon sokáig. Tudom, hogy most vagyok jó helyen, most vagyok önmagam.
A ruháimat az eddig a szekrényben lévők közül válogattam, nehogy gyűrött darabban mutatkozzak. Mivel nem tudtam, hogy Harry hova szeretne vinni, így maradtam valami egyszerű, de mégis kényelmes ruhánál, ami egy sima koptatott rövid farmernadrág, valamint egy póló volt, de hogy ne legyek annyira unalmas, egy magas sarkúval dobtam fel a szettet, és sok ékszerrel. Nem voltam az egyszerűség híve, hisz abban semmi bulis nem volt. A sminkem, viszont visszafogottabb volt, mint amit eddig megszokhattak tőlem. Nem vittem fel kétkilónyi vakolatot, csak szemceruzát, kis szempillaspirált, és egy kevéske szájfényt használtam, ha már a lányok eltüntették a többi festékemet. Amint mindennel elkészültem, beálltam a szekrényajtómon található egész alakos tükrök egyikébe, és meglepődtem magamon. Rég voltam már ennyire letisztult, természetesnek hatottam. Fura volt látnom magam így, és az, hogy nem volt rajtam alapozó egy kicsit elbizonytalanított. Eddig nem nagyon mozdultam ki anélkül, hogy ne kentem volna egy bizonyos mennyiséget arcomra, most viszont egy gramm sincs rajtam. Nem voltam olyan biztos magamban, mint eddig, hisz látszódtak a kisebb bőrhibáim, amik eddig soha. Mondjuk, nem panaszkodhatok, mert nincs problémás bőröm, de azért mégis kisebb lett az önbizalmam, mint mondjuk eddig volt.
Próbáltam magam meggyőzni arról, hogy igenis megfelelek az elvárásoknak, több-kevesebb sikerrel. Miután egy adagnyi löketett adtam magamnak, a kezembe vettem a táskám, és gyors léptekkel indultam el a lent rám váró személyhez. Tulajdonképpen vágytam arra, hogy a társaságában lehessek. Hiányzott, és tudom, hogy nem az a személy, akit én elengedtem anno, mégis vele akartam lenni. Meg akartam ismerni az ő új oldalát, úgy, ahogy ő is láthatta, hogy képes vagyok a változásra. Hiába mondogattam, hogy többet látni se akarom, vagy, hogy gyűlölöm, azok mind csak hazugságok voltak. Hazudtam a körülöttem lévőknek, és hazudtam magamnak is. Helyre kell hoznom mindazt, amit eddig elrontottam, és tudom, hogy nem lesz könnyű dolgom, mégis bízom benne, hogy a többi fiúval is jó kapcsolatot fogok ápolni.
Amint leérkeztem a földszintre, nagy levegővétel után utam a nappali irányába vettem. Remegő lábakkal lépkedtem a helység felé, ahol mindenki más tartózkodott a hangokból ítélve. Nem tudom, hogy miért remegtem, mint a kocsonya, de sehogy nem tudtam megállítani ezt. Kezdtem azt érezni, hogy egyre félénkebb vagyok, amióta meg volt a nagy átváltozásom. Mi van, ha így sem fognak megkedvelni? Egyáltalán miért érdekel, hogy ennyire a szívükbe fogadjanak? Ja, meg van: Harry miatt!
-....szóval megkeserítette a napjainkat! - lefagytam, amikor meghallottam Zayn hangját. Arcomról a mosoly lassacskán tűnt el, remegésem elállt. Volt egy érzésem, hogy rólam beszéltek, hisz ki más keserítette volna meg a napjaikat rajtam kívül? Ennyit arról, hogy könnyen fog menni minden. Hirtelen a kedvem is elment attól, hogy Harryvel menjek valamerre. Lassan kezdtem hátrálni, nehogy véletlenül nyikorogjon a padló alattam, amivel magamra vonhattam volna a figyelmet. Csendben kell elosonnom, úgy minden egyszerűbb. Alig tettem meg pár lépést, amikor éreztem, hogy két kéz karol át hátulról. Ijedtemben megugrottam egy picit, levegő vételem hevesebb lett. 
- Miért menekülsz mindig? - a rekedtes hangtól, amit nyakamnál éreztem egy jól eső borzongás futott végig testemen, arcomra a mosoly ismét vissza kúszott. 
- Van, amikor jobb ha csendben meghátrálunk valami olyan elől, amit nem szeretnénk tudni. - mosolyogva fordultam meg karjai közt. Harry száján is egy nagy mosoly ült, aminek köszönhetően gödröcskéi megjelentek, szemei csillogtak. Jó érzés fogott el ezek láttán, szívem egy nagyot dobbant. 
- De ezt akard tudni! - hangja egy kicsit erőtlenebb volt, a kétségbeesés tükröződött rajta. Lassan sikerült csak felfognom, hogy miért változott ennyit a hangulata. Azt hitte, hogy arra értettem, hogy nem akarom tudni, amit ő tervezett most nekünk. 
- Ezt akarom! - nem tudom hogyan tudtam volna még jobban meggyőzni, de úgy látszott ez is elég volt hozzá, ugyanis mosolya ismét visszatért, majd valamit a háta mögött babrált. Kuncogtam, ahogy észrevettem azokat a kis apróságokat, amit Harry már akkor is csinált, amikor fiatalabb volt. Az alsó ajkát beharapta, szemöldökét összevonta, ahogy próbált koncentrálni. Még egy kicsit elidőzött a háta mögött, majd jobb kezét lassan emelte előre, tekintetemmel pedig ezt a folyamatot figyeltem. Szám eltátottam, kezemmel próbáltam eltakarni azt, de a szememből legördülő könnycsepp elárult. 
- Úgy, mint régen. - ennyit mondott, miközben átnyújtott egy szál rózsát, aminek szirmai lila színűek voltak. Meghatódtam gesztusán, főleg a mondatán. Emlékszem, hogy még mielőtt elmentünk, azelőtt vált szokásává, hogy minden héten kaptam tőle pontosan ugyan ilyen rózsákat. Ezeket a kis gesztusokat még az X Factorban sem felejtette el. Ez volt a mi kis világunk. 
- Úgy, mint régen. - bólintottam egyet, miközben elvettem kezéből a virágot, majd azt az orromhoz emeltem. Illata nem volt annyira erős, de azért lehetett érezni. Elcsodálkoztam, hogy vajon honnan szerzett egy ilyen gyönyörűséget ilyen rövid idő alatt, amíg öltöztem, mert amikor megjöttek nem volt a kezében semmi. Azt hiszem, tud valamit ez a srác. 
- Na, gyere, ideje indulnunk! - megfordított maga előtt, kezeit a hasamon kulcsolta össze, fejét a jobb vállamra helyezte, és így araszoltunk előre. Nagyon nem is foglalkoztam, hogy merre megyünk, csak a virágot szorongattam és bőszen mosolyogtam, vagy inkább vigyorogtam. Nem tudom pontosan, de jó kedvem volt. 
- Srácok. - Harry már akkor szólította a többieket, amikor még nem is láttuk őket, de amikor beléptünk a nappaliba, már mindannyian ránk figyeltek. A melegség hirtelen árasztotta el a testem, ahogy megláttam a tekintetüket. Volt valami más bennük. Eddig nem így néztek rám, amitől zavarba jöttem. Éreztem, ahogy arcom kezd egyre forróbb lenni, és fohászkodtam Istenhez, amiért nem engedtem le a hajam, így mindenki láthatta pirulásomat. - Mi most megyünk, és ne számítsatok ránk este sem. - ahogy Harry beszélt lehelete a nyakamat csiklandozta, amitől akaratlanul kuncogtam fel. - Szerintem valamikor holnap délután jövünk. - a mondat végére éreztem, ahogy egy mosolyt villant meg, szerintem abból a pimaszosos egyikéből.
- Annyira aranyosak vagytok együtt! - Eleanor csillogó tekintettel nézett ránk, közben fejét a mellette ülő Louis mellkasára helyezte.
- El, ugye tudod, hogy.....
- Ne! - szakított félbe a lány - Do, ne rontsd el ezt azzal, hogy beszólsz valakinek. Ez nem az a pillanat. - komoly arccal nézett ránk. Értetlenül ráncoltam homlokom, szemeim összeszűkítettem. Nem akartam senkinek beszólni, épp csak szerettem volna felvilágosítani őket arról, hogy Harry és én csupán barátok vagyunk. 
- Inkább menjünk. - az engem ölelő fiú ügyet sem vetett erre a kis történésre, csak egyik kezével intett a többieknek, majd a bejárati ajtó fele kezdett el húzni. Utánoztam mozdulatát és én is integettem nekik, majd mozgásra bírtam a lábaimat. Ahogy kiértünk, megcsapott a kellemes nyári idő, és elgondolkoztam valamin. Boldog vagyok, és még a nap is mosolyogva süt le rám.

33. Az új Dorinda Jordan

http://www.youtube.com/watch?v=pWN4QTxvMDEl

Készítettem egy új vidit a történethez! Remélem tetszeni fog! :)

A napok lassan teltek, és teljesen összekeveredtek. Nem tudtam megkülönböztetni a nappalt és az éjszakát, az időérzékem teljesen elhagyott. Nappal aludtam, éjszaka éltem. De az nem volt normális. Nagyon sokat ittam, és most a drogokat se vetettem meg. Ezek voltak az én legjobb barátaim, na meg persze azok az aktusok, amiket lefolytattam egy pár emberrel. Nem tudom, mi történik velem, de akkor nagyon is élveztem. Jó volt elengedni magam, megfelejtkeztem mindenről és mindenkiről. 
Ez az életmód így ment egy egész hétig, amikor egy nap Perrie beállított a házba, és a nyakamba borított egy vödör jeges vizet. Akkor őrültek módjára kezdtem el vele veszekedni, de nem hagyta magát, és a fürdőbe ráncigált, ahol kaptam tőle egy hideg zuhanyt. Ott és akkor viszont eltört a mécses nálam és sírni kezdtem. Szinte az egész délutánt átsírtam az ő vállán. Ott maradt velem, ő lett a lelki társam. Adott néhány jó tanácsot, aminek köszönhetően sikerült egy kicsit összeszednem magam. Tudtam, hogy ezen túl bármikor számíthatok rá, mert ő segíteni fog nekem bármiről is legyen szó. Ő lett a támaszom, akitől este hét órakor barátként búcsúztam. 
Bármennyire is szerettem volna, nem maradhatott tovább. Ebben az időpontban ismét megtelt a ház néhány hanggal és személlyel. Ők voltak a barátnők, név szerint Catarine, Danielle és Eleanor. Minden este itt voltak, mert próbáltak vigyázni rám, nehogy valami hülyeséget csináljak. Ez általában nem nagyon jött be nekik, mert mindig leléptem bulizni, így hagytam, hogy ők hármasban legyenek. Remegő lábakkal léptem le a lépcsőn és hallgatóztam egy picit. Akkor sikerült megtudnom, hogy Catnek sikerült állást találnia. Boldog voltam, de mégis féltem. Olyanokat kiabáltam a fejéhez és Eleanoréhoz, hogy arra számítottam, hogy soha nem fognak nekem megbocsátani, de nagyot tévedtem! Amikor megjelentem a nappali bejáratánál Cat sírva ölelt magához, úgy, ahogy a másik két lány is. Szipogva kértem bocsánatot tőlük, és egész este ez ment. Átbeszéltük az éjszakát, és egy komoly elhatározásra jutottunk: újra a régi leszek!
Az egész terv amit elképzeltünk, sokkal nehezebben haladt, és nehezebb volt. Sok olyan dolog volt a listán, amit én nem szerettem volna megcsinálni. Ilyen volt a frizuraváltásom is. Annyira hozzám nőtt a rózsaszín haj, hogy nem szívesen váltam meg tőle. Nehezen tudtam csak a fodrásznak megengedni, hogy a halvány tincseimet sötét, már-már fekete barnára fesse be. Habár, ez már hasonlított ahhoz a színhez, ami eredetileg volt, de mégis pár árnyalattal sötétebb lett. De azt hiszem ezen hamar túltettem magam, de azon a 'csajos programon', amit Elszervezett, azon elvéreztem. Egy teljes nap ráment arra, hogy egy szépségszalonban teljes kezelést kapjunk. Volt benne masszázs, manikűr-pedikűr, szauna, szolárium, iszappakolás és minden ehhez hasonló szépítő beavatkozásokon kellett átesnem, ugyanis El ezekben a dolgokban olyan, akár egy éhes tigris. Nem fogadja el a nemleges választ. 
A harmadik nap már egy kicsit jobban tetszett, ugyanis vásárolni mentünk. Imádtam új dolgokat venni, de most sem az lett, amit én szerettem volna. A ruhatáram teljes egészében le lett cserélve. Most nem vehettem semmilyen vagány dolgot, ami meghökkentő lehetne mások számára. Visszafogott ruhadarabok kerültek a szatyrokba, ami az új-régi énemet jelképezték. A ruhák mellett cipők és kiegészítők is helyet foglaltak a tasakokban. És most hálát adtam Istennek, hogy a kártyáimon volt pénz, de még így is valamit a lányoknak kellett fizetniük. 
A negyedik napra már totál hulla voltam, de a legrosszabb még csak most jött. A régi ruháimat ki kellett válogatni, és az újakat be kellett pakolni. A házban a káosz uralkodott, minden négyzetméteren az én cuccaimat lehetett látni. Az emelet és a földszint is a ruhák uralma alatt állt, és nem voltam biztos, hogy ezeket sikerül eltüntettük addigra, mire a fiúk haza érnek. Nos, a fiúk.... nem beszéltem egyikőjükkel sem, de szerintem így volt jó. Le kellett nyugodnom és tiszta fejjel kellett gondolkoznom. Igaza volt Harrynek, amikor azt kívánta, hogy bárcsak meghaltam volna. Nem szabad azt az életmódot tovább folytatnom, így eleget tettem Hazza kérésének: a folyton bulizós, nagyszájú, beképzelt Dorinda Jordan meghalt. Újra kell kezdenem mindent, ami nem lesz egyszerű. A srácok szerintem nem fognak egy hamar megbocsátani nekem, hisz nagyon sok mindent tettem ellenük - főleg Louis ellen -, de remélem egy nap már csak nevetni fogunk ezen az egészen. A lányok részéről is nagyon nagy szívesség volt, hogy amikor a fiúkkal beszéltek telefonon és rólam kérdeztek, terelték a témát, vagy csak simán kijelentették, hogy nem hajlandóak beszélni rólam. Hálás voltam érte, mert nem szeretném, hogy hamarabb megtudják, mint hogy látnának. Meglepetést szeretnék okozni nekik, és van egy olyan érzésem, hogy fogok is.

Harry szemszöge:

Azaz idő, amit a srácokkal Amerikában töltöttem, csigalassúsággal telt, és még az sem tudott felvidítani, hogy az iCarly-ban forgattunk. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni csak Dorindará. Féltem, hogy valami hülyeséget fog csinálni, és az volt a baj, erre még olaj volt a tűzre, hogy Dani, El és Cat sem volt elárulni semmit a rózsaszín ördögről. Akárhogy nyaggattam őket, ők annál hamarabb csapták rám a telefont. Tényleg nagyon jól esett, főleg a barátnőmtől. 
Az utunk úgy szólt, hogy két hétig leszünk a Nagy Almában, de ezt mi egyszerűen lerövidítettük 11 kerek napra. Három nap ide vagy oda nem mindegy? Úgyis csak pihennénk, azt meg otthon is lehet, akkor meg felesleges maradni. A haza úton idegesen doboltam a repülő ablakán, amivel a többieket az őrületbe kergettem, de nem tudtam mit csinálni. Féltem mi lett Doval. 
A kocsiutat már egy kicsivel nyugodtabban tettem meg, mert tudtam, hogy nem sok kell ahhoz, hogy végre otthon legyünk. Ahogy az autó leparkolt a ház előtt, gyorsan pattantam ki, és megkönnyebbültem, hogy végre megérkeztünk. 
- Mindenhol jobb, de a legjobb otthon! - Niall nagyot szippantott a levegőből, ahogy mellém állt. A többiekkel együtt helyeseltünk, mert ez tény és való. Nyugodt nézelődésünket, és pakolásunkat egy hangos sikítás zavarta meg. Ijedten egyenesedtem fel, és a többiekre néztem. Ők is hallhatták a lány sikolyt, ugyanis elkerekedett szemekkel néztünk egymásra, majd a házra. Onnan jött az éles hang, és egy emberként kezdtünk el rohanni a kapun befele, majd az ajtón szinte keretestül berontottunk. 
Megdermedtünk, amikor a küszöbön belépve nagy halom ruha kupacokba ütköztünk. Bármerre néztünk mindenhol ruhadarabok és cipők hevertek. Úgy nézett ki az egész földszint - már amennyit láttunk belőle az ajtóból -, mint ahova egy meteorit csapott volna be. Olyan volt, mint a Playboy villa.
- Ti hogy kerültök ide? - Danielle meglepődött hangja tudósította bennünk, hogy jó helyen járunk, és ez a saját házunk.
- Ennyire azért nem kell örülni. - Liam homlokát ráncolva lépett előre és barátnője felé közeledett, a lány azonban félve nézett össze a mellette álló Eleanoral. 
- Lányok, hol vannak a zsá..... - egy emberként néztünk a lépcső tetejére, ahol egy barna hajú lány nézett velünk farkasszemet. Szám eltátottam, ahogy rádöbbentem ki is ez a személy. Ő volt az. Egy lépést előre léptem, csak hogy biztos legyek benne, neki pedig mosoly szökött arcára, eldobta azt, ami a kezében volt és nagy sebességgel kezdett el szaladni. Kezeim széttártam, felkészültem érkezésére. Nem kellett sokat várnom, egy másodperc múlva már mellkasomnak csapódott. Szorosan tartottam ölelésemben, nem akartam elengedni. Mély levegőt vettem, így érezve parfümjének illatát, ami megegyezett samponja illatával is. Kókuszos volt, olyan, amilyet régen is használt. Annyi emlék előjött ennek az illatnak köszönhetően, hogy alig bírtam ki, hogy ne gördüljön ki egy könnycsepp szememből. 
- Hiányoztál Hazza. - halk motyogása mások számára hallhatatlan volt, én viszont minden szót rendesen értettem. Bőrömön éreztem leheletét, amitől kirázott a hideg. 
- Nem akarok ünneprontó lenni, de szerintem jobb ha elbújtatod a csajt, mielőtt Dorinda megtalálja magának! - Louis hangja emlékeztetett arra, hogy ők is itt vannak velünk egy légtérben, így muszáj volt elengednem bármennyire is nem szerettem volna. 
- Milyen Dorinda? - Do mosolyogva nézett a többiekre, az én szám is egy mosolyra görbült. 
- Dorinda Jordan. - Liam bemutatta a lány teljes nevét. 
- Kiszámíthatatlan. - Niall sétált be a konyhából kezében egy szelet pizzával. 
- Bulizós. - Zayn a bőröndjére támaszkodott. 
- Idegbeteg. -Louis idegesen forgatta szemeit - Öntelt, egoista, bosszúálló. - felsorolása végén bólintott, mintha így jelezte volna, hogy most kiadta magából a mérget. Meglepődtem, hogy ez a véleménye Doról, de azt hiszem most nagyot fog koppanni. 
- Téged hogy hívnak? - Liam kíváncsian tette fel a kérdést, Do viszont nem riadt vissza, magabiztos nyújtotta kezét Louis felé, aki kicsit vonakodva igaz, de kezet fogott vele. 
- Szerintem áshatod a sírodat. - Dani kijelentése mindenkit meglepett, de nem nagyon foglalkoztak vele. Do még mindig mosolyogva nézett Lou szemébe, tudja, hogy nagy megdöbbentést fog kelteni. 
- Dorinda a nevem. Dorinda Jordan!