37. "Hagynod kell, hogy önmaga legyen."

Harry szemszöge:

A nap, gyengéden kezdett besütni az ablakon elhelyezkedő redőny résein, ezzel megvilágítva a szobát. Boldogan sóhajtottan egy nagyot, azt gondoltam, hogy semmi nem tudja elrontani a kedvemet. Ébredés után, a hasamra fordultam, kezeim a másik párnára csúsztattam. Meglepődtem, amikor senki nem volt ott, az ágynemű rendetlen, és Dorindának hűlt helye volt csak. 
- Do? - motyogva ültem fel, azt gondoltam, hogy valahol a szobában van, de semmi jelet nem adott. Kimásztam a takaró alól, a ruháimhoz indultam, amikor a szemem megakadt egy postiten, ami a szekrényre volt ragasztva. Gondolkodás nélkül nyúltam érte és téptem le, majd olvasni kezdtem. 

El kell intéznem néhány dolgot, ne idegeskedj. A kocsidat elvittem, ne keresd. 
U.i.: A pénztárcád se keresd, azt is magamhoz vettem!;)

Idegesen gyűrtem össze a papírt, amit a földre dobtam, majd a szőnyegen heverő nadrágomhoz siettem, de amikor végig néztem minden zsebét eldobtam. Fel szerettem volna hívni, de a telefonját a tárcám helyén találtam, így semmi esélyem nem volt utolérni. Mi a fene ütött bele? Gondolom, nem csak egy kisebb reggeli bevásárlást intéz el, ha az én tárcámat vitte el. Most jöttem rá, hogy ostoba voltam, amiért a bankkártyám és annak pin kódját egy helyen tartottam. Miért érzem azt, hogy meg fog kopasztani? 
Épp, ahogy ezt végig gondoltam, telefonom jelzett, hogy sms-em jött. Unottan nyúltam utána, és meglepve láttam, hogy már 5 olvasatlan üzenetem van. Egymás után elolvastam mindegyiket, de csak még idegesebb lettem tőlük. Az összesbe az állt, hogy mennyi pénzt vettek le a kártyámról. Nem is akartam ezzel foglalkozni, csak felöltöztem és elhagytam a kis szobát. Minél többet agyalok ezen, annál jobban ideges leszek. 
A konyhában anyát találtam, aki dalolva sürgött-forgott. Rég láttam már ilyen boldognak, de szerettem így látni, főleg azért, mert ilyenkor a kedvenc kajámat szokta elkészíteni. Nem akartam megzavarni dalolását, inkább csak elővettem a telefonom és videózni kezdtem. Magamban jót kuncogtam, ahogy láthattam és hallhattam hogyan élvezi egy szem fia és annak bandája zenéjét. Nem tudhattam letagadni sem, hogy egy családból származunk, mert a tánctudásunk ugyan olyan béna, de talán pont ez miatt volt annyira aranyos. 
- Azt hiszem meg van a One Direction hatodik tagja. - nevetésem visszatartva szólaltam meg, ahogy véget ért a zenénk, de a videót még nem állítottam le. Anya ijedten fordult meg, de hamar nevetni kezdett. 
- Hízelgő ajánlat kisfiam, de nekem már meg van a munkám. - szomorúságot színlelve válaszolt. 
- Más egyből kapna a lehetőségen, hogy öt szexi fiúval dolgozhasson. - önelégült vigyorral válaszoltam, de ő csak a szemét forgatta. 
- Nekem egy is bőven elég. - visszafordult a tűzhely fele és az azon elhelyezkedő lábasban kevert valamit. 
- Persze, hisz te az én anyukám vagy! - mellé lépve egy puszit nyomtam az arcára, a kamerát úgy forgattam, hogy mindezt felvegye. Emlékeztető magamnak: ne felejtsem el feltölteni mindezt a netre "A világ legjobb anyukája" néven! Leállítottam a videó felvételt, a telefont a zsebembe mélyesztettem és a pultra ültem fel. 
- Mi a helyzet? Azt hittem reggel te mentél el. - homlokát ráncolva nézett rám. Meglepődtem rajta, hogy ezt emlegeti, hisz tudja, hogy köszönés nélkül soha nem lépnék le. 
- Do-nak el kell intéznie valamit. - azt válaszoltam, amit én is tudtam, ha ez nem is a teljes igazság. Tudom, hogy valami rosszban sántikál, de nem is akarok arra gondolni, hogy milyen hülyeséget fog csinálni. 
- Értem. - ennyivel letudta, és tovább nem is firtattuk az ügyet, mert nem volt mit. Mindketten tudjuk, hogy Boston nem tett jót Dorindanak, de ezen már nem tudunk változtatni. Ami volt, az elmúlt.
Nem sokkal később csatlakozott hozzánk Gemma és Rob is, így négyesben kezdtünk el beszélgetni. Jó érzés volt egy kicsit kiszakadni a rohanásból valamint a munkából, és egy kis időt tölteni a családommal. Rég volt alkalmam ennyire élvezni a semmit tevést. Az örömöm talán még nagyobb lett volna, ha Do is velünk lenne, és nem idegeskednék azon, ahogy a zsebembe folyton rezeg a telefon az smsektől. Meg se merem nézni őket, mert tudom, hogy csak a bankok küldenek értesítéseket, hogy mennyi pénzt vettek le a kártyámról, ez pedig nem érdekel. 
- Mi bánt, Harry? - anya sétált be a szobába, miután ott hagytam őket a nappaliban. Nem tudtam rájuk koncentrálni, bármennyire is szerettem volna. Ideges voltam, hogy mikor jön már meg Dorinda. 
- Nincs semmi. - nem néztem rá, csak feküdtem az ágyon, a kezemben lévő kislabdát dobálgattam magam felé, azután pedig elkaptam. Hallottam, amint tesz pár lépést, de nem nagyon foglalkoztam vele, azt hittem, hogy kimegy, de helyette elkapta a felfele dobott labdát és szorosan a markába zárta, majd leült mellém. 
- Dorinda miatt vagy ideges, igaz? - kezét az arcomra simította, mint amikor kicsi voltam. Mindig így próbált vigasztalni, ha összevesztem Do-val. 
- Nem tudom hova ment, és mit csinál! - szerettem volna, ha segítene, de most nem tud.
- Hagynod kell, hogy önmaga legyen! Tudod milyen volt, nagy változáson esett át, amiért ilyen lett. Kényelmetlenül érzi magát. - aggódott, lehetett látni arcán, nem tudta eltitkolni. Nem akartam hinni neki, hisz Do most önmaga! Olyan, mint amilyen volt és ez így van rendjén!  
- Ez nem igaz! - makacskodtam - Mindig ilyen volt, nem kényelmetlen neki. - kimondva nagyon hülyén hangzott, de én így éreztem. 
- Harry. - lágyan elmosolyodott - Do nem ilyen volt Bostonban, te is tudod. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig marad ilyen. Bármikor visszaváltozhat, és ez ellen te se tudsz tenni semmit! - vállát óvatosan vonta meg, majd kisétált a szobából, ezzel magamra hagyva a gondolataimmal. Más esetben, ha valaki azt mondta, hogy átváltozik, vagy visszaváltozik, akkor automatikusan a Twilight-ra gondoltam, és nevető görcsben törtem ki, de most... ha akartam volna, se tudtam nevetni, mert Dorinda-ról van szó. Nála mindent szó szerint kell venni, és ez baj. Nem akarom, hogy olyan legyen, mint Bostonban. Tudom, hogy az nem ő volt, most önmaga!

Dorinda szemszöge:

Mérges voltam! Anyáékra, mert direkt mentünk el Bostonba, és nem azért mert apát áthelyezték; a Styles családra, mert hagyták, hogy ez történjen. De azt hiszem, hogy a legjobban Harryre haragudtam. Miért nem tett ellene semmit? Mit ártottam neki, hogy így kellett megszabadulnia tőlem? Azt hittem, hogy van olyan szoros a kapcsolatunk, hogy legalább a szemembe mondja, ha valami nem tetszik neki. Úgy látszik tévedtem. Kezdem azt hinni, hogy nem is ismerem ezt a srácot. Én nem így emlékeztem rá, és nem ilyennek képzeltem el a sztársága után sem. 
Az autó motorja csendesen állt le, de nem vettem rá magam, hogy kiszálljak. Vissza akartam menni Londonba. Inkább elviselem Louis hülyeségeit is, csak mennénk el innen. Nem gondoltam volna, hogy ez a hely, egyik napról a másikra fog semmivé válni. Azt hittem, hogy haza értem, de csak hazugságokkal teli személyek vettek körül. Hirtelen úgy éreztem, hogy Boston közelebb áll hozzám, mint ez a hely. Ezt az ötletet gyorsan elvetettem, mert hülyeségnek találtam, inkább kimásztam a nagy kocsiból. Az ajtaját egy kicsivel erősebben csaptam be, mint kellett volna, de csak egy vállrándítással elintéztem. Éreztem, ahogy a szembe szomszédból  Mrs. Winchester árgus szemekkel figyel, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Ha felismert, akkor felismert, ez van. Szemem inkább a hátsó ülésen elhelyezkedő szatyrokra tévedt. Legalább 10 szatyor helyezkedett el, amikben különböző dolgok lapultak. Leginkább make up cuccok, amiket Daniék száműztek az életemből, én viszont nem tudok meglenni nélkülük, ezért is vásároltam őket. Emellett pedig néhány extrémebb kiegészítő, ruha és cipő. Szükségem volt ezekre, mert csak így érzem jól magam a bőrömben. Így vagyok önmagam!

Amint letisztáztam magamban a dolgokat, sétálni kezdtem egyenesen a bejárati ajtó fele. Nem akartam bemenni, de muszáj volt. Irtóztam jelenleg ettől a helytől, a hideg futkosott a hátamon, ahogy beléptem a házba. Azaz érzés, amit tegnap éreztem eltűnt. Nem éreztem jól magam, olyan volt, mintha egy idegen házba léptem volna be. Nem fogott meg az a kellemes érzés, mint eddig, csak azt éreztem, hogy még több hazugság nyomódik rám. 
- Azt hittem eltűntél. Merre voltál? - Anne ölelt magához, ahogy beléptem a konyhába. Nem viszonoztam kedvességét, és válaszolni se szerettem volna, mert nem rajtam volt ez a szerep. 
- Beszélgessünk! - komoly hanggal toltam el magamtól, majd el is léptem tőle. Nem bírtam ki, hogy a közelemben legyen. - Figyelj, én nem fogok jó pofizni! Egy dolgot szeretnék tudni, hogy miért? - úgy éreztem, hogy muszáj a közepébe csapnom, hisz a végén még több hazugsággal bolondítana. Arca először zavart volt, majd ez átment döbbent kifejezésbe. Tudom, hogy még nem látott ennyire komolynak, de egyszer mindent el kell kezdeni.
- Nem tudom, mire gondolsz. - a fejét rázta, közben leült az egyik székre az ebédlőasztal körül. 
- Ugyan már Anne. - kényszeredetten nevettem fel - Mindketten tudjuk, hogy miről beszélek. - az asztal azon feléhez sétáltam, ami tőle a legtávolabb állt, így pont vele szemben álltam meg, tenyereimmel a falapon támaszkodtam - Adod a jó pofát, mintha te olyan szent lennél, holott a szemembe hazudsz?! Még hogy te, próbáltad rábeszélni anyát, hogy ne költözzünk Bostonba? Te voltál az egyik személy a sok közül, aki ezt szerette volna! - akármennyire próbáltam visszafogni magam, nem sikerült. Magas hangom szinte visszhangzott a házban, Anne könnyes szemekkel nézett rám.
- Kicsim, mi csak neked akartunk jót! - ő is ugyan azt a szöveget mondta, mint mindenki más. Reméltem, hogy tud valami újat mondani, de nem. Csendben hagyott, de nem képes bevallani. Engem okolnak azért, amiért megváltoztam, közben mégis ők változtak a legtöbbet. Idegen lett mindenki és minden.
- Mi ez a kiabálás? - Robin sétált be a konyhába. Hangja és tekintete komoly volt, már-már ideges. Tisztában volt vele, hogy mit beszélünk, s ezzel a gyerekek is így voltak, ezért sétáltak be közvetlenül az apjuk után. Gemma mellém lépet és féloldalasan átölelt, Harry pedig a konyhaszekrény előtt állva figyelt. Idegesített, hogy mind itt vannak. 
- Tudod mit Anne?! Tényleg jót tettetek nekem! Megszabadultam egy hazug, kétszínű családtól! - kitéptem magam Em karjai közül, és minden más szó nélkül viharoztam ki a házból. Nem akartam egy perccel se tovább maradni, mert tudom, hogy nem sokáig vagyok képes rájuk haragudni. Azt kellett tennem, amit a legjobbnak hittem, és ez most az volt, hogy eltaszítom magamtól őket. El akartam felejteni mindent, ami velük kapcsolatos, de tudom, hogy ez nem fog olyan könnyen menni. Sok minden van, ami hozzájuk fűződik, de mégis meg kell próbálnom. Nem akarok a régi emlékek közt maradni, mert élnem kell a jelenem és gondolnom kell a jövőmre.