Tudom nagyon sokat késtem a résszel, de most a félév miatt többet kellett tanulnom, meg lassan közeledik a próbaérettségi időszak úgyhogy, még arra is kellene tanulnom meg a tételeket kidolgoznom, de ezentúl tényleg minden héten hozok egy részt, de ha nem akkor, lehet, hogy abba is hagyom egy időre. Még nem tudom mi lesz, de ezt a történetem nem szeretném félbe hagyni, mint a másikat....
- És mit kezdesz a ruháiddal,
amiket már nem fogsz hordani? - Harry egy apró pillantást vetett rám, de
tekintete azonnal visszavándorolt az útra.
- Nem is tudom. - kényelmesen fészkeltem be magam az autó ülésébe - Azon gondolkodtam, hogy eladom a neten őket, vagy valami árvaháznak adományozom. - nem nagyon gondolkodtam még ezen. Sok feleslegem volt, leginkább olyan, amit még egyszer sem hordtam, bár Dani megjegyezte, hogy van pár darab, amit elfogadna. Lehet, hogy oda adom neki azt, amit szeretne és a többi lánynak is. Ha már máshogy nem engedik, hogy megháláljam nekik, akkor ez a minimum.
- Eladományozod? - Harry hangja megdöbbent volt, amit arca is tükrözött.
- Most mi bajod? - homlokomat ráncoltam, ahogy oldalról néztem őt.
- Először is, a ruháid nem épp olyanok, amiket az árvaházakba szokás adni. Másodszor pedig, te adományozni? Ez valami kandi kamera? - alsó ajkába harapott, csak hogy elrejtse mosolyát, de még így is lehetett látni rajta, hogy nagyon is jól szórakozik rajtam.
- Először is, vannak normális ruháim, de ha mégsem, akkor legalább egy lázadó lánnyal több lesz. - mondandóm hallatán mosolya eltűnt, helyette a rémület rajta úrrá. - Másodszor, képzeld belém is szorult egy kis jó indulat. Harmadszor pedig, pofa be és vezess! - amint abba hagytam érvelésem, nevetni kezdtem. Szerencsére Harry is tudta, hogy viccelek így ő is csatlakozott hozzám a jó kedvemben, és így folytattuk tovább az utunkat.
Már legalább egy órája volt annak, hogy elhagytuk a házat, és egy ideje már Londont is. Nem tudom hova mehettünk, mert a sofőröm semmit nem árult el, akárhogy is nyavalyogtam neki. De az volt a különös, hogy igazából nem is nagyon érdekelt, hisz örültem annak, hogy vele tölthetek egy kis időt. Jó volt elhagyni a többieket, és csak egymással törődni.
Sokat beszélgettünk az eddig megtett út során. Szóba került többek közt az is, hogy nem sokára neki állnak stúdiózni. Megdöbbentem, amikor Hazza beavatott, hogy már a második lemezüket fogják elkészíteni, mert én még az elsőről se tudok sok mindent. Konkrétan annyit, hogy tavaly valamikor jelent meg, és ennyi. Úgy tűnik, hogy sok lemaradásom van, de engem nem érdekel. Én nem azért akarok velük jóba lenni, mert sok pénzük van, vagy híresek. Én csak öt átlagos kamasz fiúval szeretnék jó viszonyt ápolni. Felőlem lehetnének ők az angol királyi család, az sem nagyon izgatna. Ezek mellett szóba kerültek anyáék is. Röviden elmondtam neki, hogy meg vannak, majd inkább az ő családjáról kérdeztem. Meglepődtem, amikor annyival letudta, hogy "Meg vannak.". Eddig mindig képes volt órákat zengeni Anne-ről. Tulajdonképpen hiányoztak. Ők voltak a második családom, most viszont semmit nem tudok róluk. Egy kisebb lelkiismeret fordulás suhant végig rajtam, ahogy eszembe jutott, hogy őket is ellöktem magamtól. Nem szándékosan cselekedtem akkor, csupán csak haragudtam a legkisebb Styles-ra.
Fejem az ablaknak döntöttem, ahogy visszagondoltam a múltra. Hiányzik az akkori életem. Hiányzik, ahogy anyával leültünk megbeszélni a dolgaimat; az, ahogy apa mindig jó kedvre derített, ha volt valami; ahogy Ronnie próbálta elérni, hogy egy kicsit mozogjak, hogy nőies ruhákba öltöztessen; és az, ahogy Tony-val mindig megdézsmáltuk az édességeket. Ez mind-mind hiányoznak, és sajnos tudom, hogy már nem kaphatom őket vissza. Nagyon sok mindent tettem, ami miatt nem fognak nekem megbocsátani. Undok voltam velük, és most bűnhődök, habár nem szó szerint.
Június elején azt hittem, hogy ez lesz életem legrosszabb nyara. Oda kerültem, ahova soha nem gondoltam volna. Megismertem a One Directiont, akiket eddig távolról próbáltam elkerülni. Nem akartam hallani, ahogy a rádióból az ő számuk szól, nem akartam őket látni a tvben. Nem is akartam tudni a létezésükről. Most pedig itt vagyunk július elején és azon a ponton vagyok, hogy azt szeretném, hogy megbocsássanak nekem, valamint, hogy jóban legyünk. Egy hónap alatt sok minden történt. Újra beszélő viszonyban vagyok a régi barátaimmal, új embereket ismertem meg, új barátokra tettem szert, elhagytam a vadóc kinézetem. De ami a legfontosabb, hogy új esélyt adtam magamnak. Megfogadtam, hogy bármi is történjen, nem leszek bunkó és mindennek a jó oldalát fogom nézni - már ha ez lehetséges. Nem szeretném elrontani, azt az örömöt, amit Haz szemében látok, ahogy rám néz, és azt sem akarom, hogy többet bánatos legyek a saját magam hibájából. Magam mögött kell hagynom a múltat, és a jövőmre gondolni, csak is így élhetek boldogan.
- Kellj fel, hallod?! - gyengéd rázást érzékeltem vállamnál, és egy viszonylag halk hangot. - Dodo. - most már egy kicsit hangosabb lett az engem ébresztgető személy hangja, de nem volt benne semmi harag, épp ellenkezőleg. Nagyon is nyugodt volt, és tudtam, hogy mosolyog.
- Hazza. - nyűgösködtem, szemeim lassan nyitottam ki. Az erős fény először zavart, de Harry egyszerűen felém hajolt, ezzel megszabadítva a kínzástól.
- Megjöttünk. - mosolyogva biccentett fejével, kezével a biztonsági övemet kapcsolta ki. Zavartan túrtam hajamba, nem emlékszem, hogy mikor szundíthattam el, de azért már kíváncsi voltam, hogy hova is érkeztünk. Miután szabad jelzést kaptam, gyorsan pattantam ki a kocsiból, jobbra-balra forogtam, hogy megtudjam, hol is vagyunk pontosan.
Szám eltátottam, ahogy megláttam azt az emeletes házat, ami egykor az otthonom volt. Tekintetem tovább vándorolt az előttem elhelyezkedő házra, ami szintén emeletes volt, és ami a második otthonomnak felelt meg. Szívem kihagyott egy ütemet, majd őrültek módjára kezdett el mellkasomban dobogni, kezem izzadt. A régi emlékek hamar jártak át, minden olyan volt, mintha csak tegnap történt volna. Egyszerre fogott el az öröm, a hiány és az üresség érzése. Szemeim megteltek könnyel, ahogy apró mozgást láttam a házon belülről.
- Haza jöttünk. - Harry felé fordultam, ahogy mellém lépett, jobb kezét derekamra vezette.
- Haza. - mosolyogva bólintott, majd az ajtó fele kezdett el húzni. Akár mennyi időt is töltöttem Bostonba, nekem még mindig Holmes Chapel jelenti az igazi otthont. Itt nőttem fel, itt vannak a barátaim, itt élnek a szeretteim. Ezt soha semmi nem fogja megváltoztatni. Ahogy az ajtó előtt álltunk, hasam dióméretűre zsugorodott össze, hirtelen hányingerem lett. Féltem. Másfél év után újra fogok találkozni azokkal, akik régen neveltek.
Harry rutinosan nyúlt zsebébe, előhalászta a kulcscsomóját, és minden gond nélkül helyezte a zárba. Semmi fura nem volt rajta, olyan volt, mintha épp most ért volna haza a suliból, és várja, hogy az otthon fogadja. Átlagos embernek tűnt, nem volt semmi jele annak, hogy szupersztár lenne. Ahogy kinyitotta az ajtót mosolyogva lépett be a házba, magával húzva engem is. Idegesen haraptam alsó ajkamba, kezem kicsúsztattam Harryéből.
- Harry? - egy női hang töltötte be a ház belső nyugalmát. Nem kellett sokáig emlékeim közt keresnem, hogy felismerjem a tulajdonosát.
- Szia, anya! - a göndör hajú srác lerúgta magáról cipőit, kulcsát a kis asztalra dobta, majd beljebb lépett.
- Nappali. - ahogy meghallottuk a vezényszót, Hazza arra kezdett el menni, én pedig lassan araszolva követtem. Nem akartam Anne elé kerülni, azok után, amit elkövettem. Lehet, hogy nem is tud semmiről - bár ezt kétlem, mert anya és ő nagyon jó barátok voltak, és hallottam, hogy anya egy párszol sírva mesél neki a telefonba -, mégis úgy érzem, hogy nem vagyok idevalósi.
- Anyucikám. - Harry gügyögve sétált be a nappaliba, ahol édesanyja nevetve fogadta, de a hangokból ítélve, megkönnyezte kisfiát.
- Jaj, kisfiam. Mikor fog már benőni a fejed? - Anne hangján hallani lehetett a jó kedvet.
- Most! - jelentette ki határozottan Hazza - Nem egyedül jöttem. - lelkesedése nem hagyott alább.
- Harry, mondtam, hogy nem szeretnénk, ha minden lányt, akivel egyszer randiztál haza hoznál. - pótanyukám hangja halkabb lett, és teljes komolysággal beszélt.
- Nyugi, ő más! Azt hiszem, őt sose fogom elengedi. - Harry szavai elgyengítettek. Nagyon kellett erőlködnöm, nehogy egy könnycsepp is kigördüljön szememből. - Te is imádni fogod, ebben teljesen biztos vagyok! - úgy éreztem, hogy ez az én végszavam, így lassú léptekkel léptem be a nappali kellemes rejtekébe. Egyensúlyom megingott, ahogy térdeim megremegtek, a falba kellett támaszkodnom nehogy elessek.
Harry mellé lépve úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, és most már kizárt, hogy elessek. Arcomon mosoly csücsült, ahogy megláttam Anne-t. Másfél év alatt, szinte semmit nem változott, talán csak a haja lett egy kicsivel sötétebb. Arca meglepődött volt, szemei fia és köztem cikázott. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ismer fel, de nem hibáztatom érte. Sokat változtam az alatt az idő alatt, amíg nem láttuk egymást, így tudom, hogy olyan, mintha idegen lennék neki.
- Szia, Anne. - muszáj volt megszólalnom, mert ha nem, akkor tuti szétszakadt volna az arcom a sok mosolygástól. Homloka apró ráncokba futott össze, száját egy picit eltátotta, mosolya lassan alakult ki.
- Dorinda? - hangja halk volt, egyet lépet felém, így közvetlenül velem szemben állt.
- Meglepetés! - kezeim széttártam, így imitálva, hogy ajándék volnék, vagy valami hasonló.
- Úristen, aranyom! - kihasználta az alkalmat, amíg kezeim széttárva hagytam, ő belépett közéjük és szorosan ölelt magához. Nem ellenkeztem, én is szorosan fogtam közre, szememből néhány könnycsepp utat tört magának. Örültem, hogy így fogad, bár mit vártam volna?! Soha nem küldene el, hisz tudja, hogy mélyen legbelül még ugyan az a kislány vagyok, aki voltam. Szemeim szorosan hunytam le, nem akartam sírni, ami elég nehéz volt, Anne halk hüppögései miatt. Iszonyatosan örültem neki. Biztonságot nyújtott számomra, azzal, hogy tudom, bízik bennem, és tényleg szeret. A kislánya voltam, vagyok és leszek is mindig, ez ellen senki nem tehet semmit.
- Anya, nem láttad a telefonom? - idilli pillanatunkat, az emeltről eredő hangos női hang zavarta meg. Időm se volt, hogy rendesen kiélvezzem pótanyukám szeretetét, már rögtön el kellett válnom tőle, de legalább tudom, hogy itt van velem.
- Komolyan, egyszer a fejedet fogod elhagyni. - Harry rekedtes hangja betöltötte az eddigi csendet, ahogy nővérét üdvözölte, aki épp most csatlakozott hozzánk.
- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. - Gemma nevetve csapott testvére vállára - Téged meg, melyik fuvallat hozott haza?
- Nem tudom, talán a Dodo nevezetű. - Haz vigyorogva biccentett felém. Gemma követte tekintetét, így farkas szemet néztünk egymással. Nem sokat változott ez idő alatt. Ugyan az a kedves mosoly, szeme csillogása megmaradt, haja hosszabb lett és talán világosabb is, de ebben nem voltam teljesen biztos.
- Szia, Em. - félénk mosollyal köszöntem neki. Homloka hamar ráncba szaladt, szemeivel hunyorítva nézett rám. Régi tudomásom szerint, rajtam kívül senki nem hívta és nem hívhatta Em-nek, mondván, ez, az Emma becézése és nem a Gemmáé.
- Dodo? - hitetlenkedve lépett egyet közelebb, mosolya ismét megjelent. - Úristen, te lány! Felnőtt nő lettél! - reagálni se volt nagyon időm, kezei hamar megtaláltak, és el se akartak ereszteni. Szorítása erős volt, így én se fogtam vissza magam. Rég nem láttam őket, mégis úgy érzem, hogy minden olyan, mintha csak tegnap történt volna. Pár másodperc múlva éreztem, hogy még négy kéz fonódik testem köré, és mind a ketten minket öleltek. Azt az érzést, amit ekkor éreztem, szavakba se lehetett foglalni. Úgy éreztem, hogy most érkeztem igazán haza.
- Nem is tudom. - kényelmesen fészkeltem be magam az autó ülésébe - Azon gondolkodtam, hogy eladom a neten őket, vagy valami árvaháznak adományozom. - nem nagyon gondolkodtam még ezen. Sok feleslegem volt, leginkább olyan, amit még egyszer sem hordtam, bár Dani megjegyezte, hogy van pár darab, amit elfogadna. Lehet, hogy oda adom neki azt, amit szeretne és a többi lánynak is. Ha már máshogy nem engedik, hogy megháláljam nekik, akkor ez a minimum.
- Eladományozod? - Harry hangja megdöbbent volt, amit arca is tükrözött.
- Most mi bajod? - homlokomat ráncoltam, ahogy oldalról néztem őt.
- Először is, a ruháid nem épp olyanok, amiket az árvaházakba szokás adni. Másodszor pedig, te adományozni? Ez valami kandi kamera? - alsó ajkába harapott, csak hogy elrejtse mosolyát, de még így is lehetett látni rajta, hogy nagyon is jól szórakozik rajtam.
- Először is, vannak normális ruháim, de ha mégsem, akkor legalább egy lázadó lánnyal több lesz. - mondandóm hallatán mosolya eltűnt, helyette a rémület rajta úrrá. - Másodszor, képzeld belém is szorult egy kis jó indulat. Harmadszor pedig, pofa be és vezess! - amint abba hagytam érvelésem, nevetni kezdtem. Szerencsére Harry is tudta, hogy viccelek így ő is csatlakozott hozzám a jó kedvemben, és így folytattuk tovább az utunkat.
Már legalább egy órája volt annak, hogy elhagytuk a házat, és egy ideje már Londont is. Nem tudom hova mehettünk, mert a sofőröm semmit nem árult el, akárhogy is nyavalyogtam neki. De az volt a különös, hogy igazából nem is nagyon érdekelt, hisz örültem annak, hogy vele tölthetek egy kis időt. Jó volt elhagyni a többieket, és csak egymással törődni.
Sokat beszélgettünk az eddig megtett út során. Szóba került többek közt az is, hogy nem sokára neki állnak stúdiózni. Megdöbbentem, amikor Hazza beavatott, hogy már a második lemezüket fogják elkészíteni, mert én még az elsőről se tudok sok mindent. Konkrétan annyit, hogy tavaly valamikor jelent meg, és ennyi. Úgy tűnik, hogy sok lemaradásom van, de engem nem érdekel. Én nem azért akarok velük jóba lenni, mert sok pénzük van, vagy híresek. Én csak öt átlagos kamasz fiúval szeretnék jó viszonyt ápolni. Felőlem lehetnének ők az angol királyi család, az sem nagyon izgatna. Ezek mellett szóba kerültek anyáék is. Röviden elmondtam neki, hogy meg vannak, majd inkább az ő családjáról kérdeztem. Meglepődtem, amikor annyival letudta, hogy "Meg vannak.". Eddig mindig képes volt órákat zengeni Anne-ről. Tulajdonképpen hiányoztak. Ők voltak a második családom, most viszont semmit nem tudok róluk. Egy kisebb lelkiismeret fordulás suhant végig rajtam, ahogy eszembe jutott, hogy őket is ellöktem magamtól. Nem szándékosan cselekedtem akkor, csupán csak haragudtam a legkisebb Styles-ra.
Fejem az ablaknak döntöttem, ahogy visszagondoltam a múltra. Hiányzik az akkori életem. Hiányzik, ahogy anyával leültünk megbeszélni a dolgaimat; az, ahogy apa mindig jó kedvre derített, ha volt valami; ahogy Ronnie próbálta elérni, hogy egy kicsit mozogjak, hogy nőies ruhákba öltöztessen; és az, ahogy Tony-val mindig megdézsmáltuk az édességeket. Ez mind-mind hiányoznak, és sajnos tudom, hogy már nem kaphatom őket vissza. Nagyon sok mindent tettem, ami miatt nem fognak nekem megbocsátani. Undok voltam velük, és most bűnhődök, habár nem szó szerint.
Június elején azt hittem, hogy ez lesz életem legrosszabb nyara. Oda kerültem, ahova soha nem gondoltam volna. Megismertem a One Directiont, akiket eddig távolról próbáltam elkerülni. Nem akartam hallani, ahogy a rádióból az ő számuk szól, nem akartam őket látni a tvben. Nem is akartam tudni a létezésükről. Most pedig itt vagyunk július elején és azon a ponton vagyok, hogy azt szeretném, hogy megbocsássanak nekem, valamint, hogy jóban legyünk. Egy hónap alatt sok minden történt. Újra beszélő viszonyban vagyok a régi barátaimmal, új embereket ismertem meg, új barátokra tettem szert, elhagytam a vadóc kinézetem. De ami a legfontosabb, hogy új esélyt adtam magamnak. Megfogadtam, hogy bármi is történjen, nem leszek bunkó és mindennek a jó oldalát fogom nézni - már ha ez lehetséges. Nem szeretném elrontani, azt az örömöt, amit Haz szemében látok, ahogy rám néz, és azt sem akarom, hogy többet bánatos legyek a saját magam hibájából. Magam mögött kell hagynom a múltat, és a jövőmre gondolni, csak is így élhetek boldogan.
- Kellj fel, hallod?! - gyengéd rázást érzékeltem vállamnál, és egy viszonylag halk hangot. - Dodo. - most már egy kicsit hangosabb lett az engem ébresztgető személy hangja, de nem volt benne semmi harag, épp ellenkezőleg. Nagyon is nyugodt volt, és tudtam, hogy mosolyog.
- Hazza. - nyűgösködtem, szemeim lassan nyitottam ki. Az erős fény először zavart, de Harry egyszerűen felém hajolt, ezzel megszabadítva a kínzástól.
- Megjöttünk. - mosolyogva biccentett fejével, kezével a biztonsági övemet kapcsolta ki. Zavartan túrtam hajamba, nem emlékszem, hogy mikor szundíthattam el, de azért már kíváncsi voltam, hogy hova is érkeztünk. Miután szabad jelzést kaptam, gyorsan pattantam ki a kocsiból, jobbra-balra forogtam, hogy megtudjam, hol is vagyunk pontosan.
Szám eltátottam, ahogy megláttam azt az emeletes házat, ami egykor az otthonom volt. Tekintetem tovább vándorolt az előttem elhelyezkedő házra, ami szintén emeletes volt, és ami a második otthonomnak felelt meg. Szívem kihagyott egy ütemet, majd őrültek módjára kezdett el mellkasomban dobogni, kezem izzadt. A régi emlékek hamar jártak át, minden olyan volt, mintha csak tegnap történt volna. Egyszerre fogott el az öröm, a hiány és az üresség érzése. Szemeim megteltek könnyel, ahogy apró mozgást láttam a házon belülről.
- Haza jöttünk. - Harry felé fordultam, ahogy mellém lépett, jobb kezét derekamra vezette.
- Haza. - mosolyogva bólintott, majd az ajtó fele kezdett el húzni. Akár mennyi időt is töltöttem Bostonba, nekem még mindig Holmes Chapel jelenti az igazi otthont. Itt nőttem fel, itt vannak a barátaim, itt élnek a szeretteim. Ezt soha semmi nem fogja megváltoztatni. Ahogy az ajtó előtt álltunk, hasam dióméretűre zsugorodott össze, hirtelen hányingerem lett. Féltem. Másfél év után újra fogok találkozni azokkal, akik régen neveltek.
Harry rutinosan nyúlt zsebébe, előhalászta a kulcscsomóját, és minden gond nélkül helyezte a zárba. Semmi fura nem volt rajta, olyan volt, mintha épp most ért volna haza a suliból, és várja, hogy az otthon fogadja. Átlagos embernek tűnt, nem volt semmi jele annak, hogy szupersztár lenne. Ahogy kinyitotta az ajtót mosolyogva lépett be a házba, magával húzva engem is. Idegesen haraptam alsó ajkamba, kezem kicsúsztattam Harryéből.
- Harry? - egy női hang töltötte be a ház belső nyugalmát. Nem kellett sokáig emlékeim közt keresnem, hogy felismerjem a tulajdonosát.
- Szia, anya! - a göndör hajú srác lerúgta magáról cipőit, kulcsát a kis asztalra dobta, majd beljebb lépett.
- Nappali. - ahogy meghallottuk a vezényszót, Hazza arra kezdett el menni, én pedig lassan araszolva követtem. Nem akartam Anne elé kerülni, azok után, amit elkövettem. Lehet, hogy nem is tud semmiről - bár ezt kétlem, mert anya és ő nagyon jó barátok voltak, és hallottam, hogy anya egy párszol sírva mesél neki a telefonba -, mégis úgy érzem, hogy nem vagyok idevalósi.
- Anyucikám. - Harry gügyögve sétált be a nappaliba, ahol édesanyja nevetve fogadta, de a hangokból ítélve, megkönnyezte kisfiát.
- Jaj, kisfiam. Mikor fog már benőni a fejed? - Anne hangján hallani lehetett a jó kedvet.
- Most! - jelentette ki határozottan Hazza - Nem egyedül jöttem. - lelkesedése nem hagyott alább.
- Harry, mondtam, hogy nem szeretnénk, ha minden lányt, akivel egyszer randiztál haza hoznál. - pótanyukám hangja halkabb lett, és teljes komolysággal beszélt.
- Nyugi, ő más! Azt hiszem, őt sose fogom elengedi. - Harry szavai elgyengítettek. Nagyon kellett erőlködnöm, nehogy egy könnycsepp is kigördüljön szememből. - Te is imádni fogod, ebben teljesen biztos vagyok! - úgy éreztem, hogy ez az én végszavam, így lassú léptekkel léptem be a nappali kellemes rejtekébe. Egyensúlyom megingott, ahogy térdeim megremegtek, a falba kellett támaszkodnom nehogy elessek.
Harry mellé lépve úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, és most már kizárt, hogy elessek. Arcomon mosoly csücsült, ahogy megláttam Anne-t. Másfél év alatt, szinte semmit nem változott, talán csak a haja lett egy kicsivel sötétebb. Arca meglepődött volt, szemei fia és köztem cikázott. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ismer fel, de nem hibáztatom érte. Sokat változtam az alatt az idő alatt, amíg nem láttuk egymást, így tudom, hogy olyan, mintha idegen lennék neki.
- Szia, Anne. - muszáj volt megszólalnom, mert ha nem, akkor tuti szétszakadt volna az arcom a sok mosolygástól. Homloka apró ráncokba futott össze, száját egy picit eltátotta, mosolya lassan alakult ki.
- Dorinda? - hangja halk volt, egyet lépet felém, így közvetlenül velem szemben állt.
- Meglepetés! - kezeim széttártam, így imitálva, hogy ajándék volnék, vagy valami hasonló.
- Úristen, aranyom! - kihasználta az alkalmat, amíg kezeim széttárva hagytam, ő belépett közéjük és szorosan ölelt magához. Nem ellenkeztem, én is szorosan fogtam közre, szememből néhány könnycsepp utat tört magának. Örültem, hogy így fogad, bár mit vártam volna?! Soha nem küldene el, hisz tudja, hogy mélyen legbelül még ugyan az a kislány vagyok, aki voltam. Szemeim szorosan hunytam le, nem akartam sírni, ami elég nehéz volt, Anne halk hüppögései miatt. Iszonyatosan örültem neki. Biztonságot nyújtott számomra, azzal, hogy tudom, bízik bennem, és tényleg szeret. A kislánya voltam, vagyok és leszek is mindig, ez ellen senki nem tehet semmit.
- Anya, nem láttad a telefonom? - idilli pillanatunkat, az emeltről eredő hangos női hang zavarta meg. Időm se volt, hogy rendesen kiélvezzem pótanyukám szeretetét, már rögtön el kellett válnom tőle, de legalább tudom, hogy itt van velem.
- Komolyan, egyszer a fejedet fogod elhagyni. - Harry rekedtes hangja betöltötte az eddigi csendet, ahogy nővérét üdvözölte, aki épp most csatlakozott hozzánk.
- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. - Gemma nevetve csapott testvére vállára - Téged meg, melyik fuvallat hozott haza?
- Nem tudom, talán a Dodo nevezetű. - Haz vigyorogva biccentett felém. Gemma követte tekintetét, így farkas szemet néztünk egymással. Nem sokat változott ez idő alatt. Ugyan az a kedves mosoly, szeme csillogása megmaradt, haja hosszabb lett és talán világosabb is, de ebben nem voltam teljesen biztos.
- Szia, Em. - félénk mosollyal köszöntem neki. Homloka hamar ráncba szaladt, szemeivel hunyorítva nézett rám. Régi tudomásom szerint, rajtam kívül senki nem hívta és nem hívhatta Em-nek, mondván, ez, az Emma becézése és nem a Gemmáé.
- Dodo? - hitetlenkedve lépett egyet közelebb, mosolya ismét megjelent. - Úristen, te lány! Felnőtt nő lettél! - reagálni se volt nagyon időm, kezei hamar megtaláltak, és el se akartak ereszteni. Szorítása erős volt, így én se fogtam vissza magam. Rég nem láttam őket, mégis úgy érzem, hogy minden olyan, mintha csak tegnap történt volna. Pár másodperc múlva éreztem, hogy még négy kéz fonódik testem köré, és mind a ketten minket öleltek. Azt az érzést, amit ekkor éreztem, szavakba se lehetett foglalni. Úgy éreztem, hogy most érkeztem igazán haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése