36. Furcsa álom

- Idd, idd, idd! - a tömeg egy emberként mondogatta, kezek csapódtak az asztallap tetejéhez, a zene a háttérben szólt. A teremben szinte senki nem volt olyan állapotban, amiben azt a hülyeséget meg tudták volna akadályozni, amihez most készültünk. A barna asztal, ami előtt álltunk, tele volt üres feles poharakkal, amik hamar teltek meg erős whiskyvel. Nem fogták vissza magukat azzal, hogy színig töltsék őket, és még az sem tudta érdekelni a pasast, hogy a pia része az asztalra ömlött. Nem foglalkoztak ilyen apróságokkal, a fontos nekik az, hogy a többi ember fogadni tudjon. Erről szólt ez az egész. Minél több ember van itt, annál nagyobb a bevétel. 
- Akkor a szabályok. - egy kopaszodó, pocakos férfi lépett az asztal mellé, aminek hatására a tömeg morajlása kicsivel alább hagyott. Ez a férfi volt a fő-fő, akinek minden szava sokat ért, és aki ezt az egészet szervezte. - A lányok csakis egyedül fogyaszthatják el az előttük heverő poharak tartalmát! Aki hamarabb megissza mind a 20-at, az a nyertes! - szeme rajtam, és az asztal túl oldalán várakozó lány között cikázott. Egyikünk arcán sem jelent meg semmiféle ijedtségre utaló jel. Minden érzelem nélkül néztük egymást, csak egy cél lobogott a szemünk előtt: nyerni kell! Mind a ketten azért vagyunk itt, hogy nyerjünk, és a lét magunkhoz vegyük. A csajt Katenek hívták, és ő volt a környék egyik legjobb versenyivója. A hírek vele kapcsolatban hamarabb elértek bárkihez, mintsem valaki találkozna vele. Nem lehetett megmondani róla, hogy éjszakánként ilyen helyekre járt, és ilyen versenyekben vett részt. Én hozzá képest, egy kishal voltam, de bizonyítani akartam. Képes voltam arra, amire ő is, és ezzel tisztában volt, ezért is rendeztetett egy versenyt. Meg akarta mutatni, hogy nála nincs jobb. Ez volt az én célom is. Szilveszter éjszaka volt, így ez megfelelő alkalom volt arra, hogy ünnepelhessek. 
- Nyugi édes, sikerülni fog. - Bonnie hajolt mellém, bíztató mosolyt próbált arcára erőltetni, de ez a vérében áramló alkoholmennyiségtől nem sikerült. Hiába próbálta azt sugallni, hogy teljesen tisztában van a dolgok történésével, látszott rajta, hogy fogalma sincs, milyen eseményen van jelenleg. 
- Ahogy a rongy az asztalra esik, kezdetét veszi a párbaj. - ismét a férfi beszélt, de kezében most már egy fehér, vékony kis rongy darab foglalt helyet. Tekintetem a rongyra kúszott, figyeltem, ahogy a pasas egy kicsit szórakozik vele, majd két ujja köze vette és szép lassan elengedte. Az anyag darab nagyon lassan hullott lefele, de nem tartott sok ideig mire az asztalra ért. Amint a szövet érintette a fadarabot, azonnal az első feles pohárért. Először az volt a célom, hogy lassan szokassam hozzá a torkom az italhoz, hisz ha egyből lehúzom, a végén nem fogom bírni. Ahogy a pohár széle az ajkamhoz ért, fejem hátra döntöttem, a pohár tartalmát pedig a számba öntöttem és egyből lenyeltem. Az alkohol égette a torkomat, egy kisebbfajta borzongás futott végig rajtam, de nem is foglalkoztam vele, azonnal nyúltam a következőért. Ezt már kicsivel gyorsabban húztam le, az üres poharat pedig az asztalra csaptam. Ezeket követte még a többi, egészen addig, amíg a 12.-nél meg nem álltam egy kicsit. A gyomrom felfordult, a sok alkoholtól, szédülni kezdtem és mindenből kettőt láttam. Eddig mindig bírtam, de most volt egy rossz érzésem. Valami volt a whiskyben! 
- Szivi, folytasd! - Bo bökött oldalba, hangját alig lehetett hallani a nagy tömegben. Fejemmel felé fordultam, de a hirtelen tett mozdulatom csak rosszabbította az eddig se rózsás állapotomat. Gyorsan visszavezettem szemeim az asztalra és egy újabb pohárért nyúltam. Egy dolgon kattogott az agyam, az pedig az volt, hogy nyernem kell. Annyira akartam ezt a versenyt, hogy nem vérezhetek el pont itt. Hiába tudtam, hogy valami nem stimmel, muszáj volt folytatnom. Szükségem volt a pénzre. Ezért is folytattam tovább, és sorra húztam le a többit, de amikor már csak egy pohár választott el a teljes győzelemtől az ellenfelemre néztem. Neki még három pohár volt tele, de ő se nézett ki jobban, mint ahogy én éreztem magam. Az alap verseny úgy indult, hogy 15 pohár tartalmát kellett eltüntetnünk, de az utolsó pillanatban ezt felemelték 20-ra. Gondolom azt hitték, hogy ennyit már nem fogunk bírni, így a pénzt a "verseny" szervezője megtarthatta volna. 
Amikor az utolsó pohárért nyúltam, nagyon kellett próbálkoznom, hogy az öklendezésem visszatartsam. Nagyon rosszul voltam, Bonnie a derekamnál fogva tartott nehogy elessek, de nem sokat segített. Lábaim úgy remegtek akár egy kocsonya, a kezemben helyet foglaló üvegcséből pedig néhány csepp kilöttyent, remegésem a kezeimre is átterjedt. A szám elé tartva a poharat, nagyon rossz érzésem támadt. Az eddig szüntelenül ordító és kiabáló tömeg hangja hirtelen tűnt el, semmit nem lehetett hallani belőlük. Láttam az arcokat, de hang nem társult hozzájuk. Szemeim behunytam, ahogy az utolsó felest is legurítottam torkomon. Az erős ízt, amit az elején éreztem, mostanra teljesen elfelejtettem, viszont a hányingerem tovább fokozódott. A gyomrom bukfencezett, füleimben éreztem, ahogy a vér áramlik. Lecsaptam az utolsó poharat is a deszkára, és arra támaszkodtam. Tudtam, hogy nyertem. Bo engem ölelve kezdett el ugrálni, amit csak örömében szokott csinálni, én viszont egyáltalán nem tudtam örülni. Borzasztóan voltam, és az ujjongások helyett csak azt hallottam, ahogy szívem őrült módra dobogott, ezzel nagy fájdalmat okozva nekem. Torkom elszorult, szemeim ólomsúlyúnak tűntek. Ellenkezni akartam, de nem tudtam. Akaratlanul csukódtak le szemeim, ezzel teljesen megszűnt körülöttem a világ.

Ijedten ültem fel ágyamban, az előbbi álom nagyon is hitelesnek tűnt. Nem csoda, hisz minden, ami benne volt, pár hónapja történt. Igaz, ennél többre nem emlékszem, de nem is szerettem volna. Arcom verejtékezett, testem remegett. Az eddigi rémület még jobban fokozódott, amikor az ágy mellett megláttam anyát sírni. Hogy került ide? 
- Anya? - meglepődtem, hogy itt látom. Nem válaszolt, meg se hallotta, hogy kérdeztem tőle valamit, vagy nagyon jól színlelte, hogy nem hall engem. Nem értettem, hogy hogyan került ilyen hamar Holmes Chapel-be hisz egy éjszaka alatt nem hiszem, hogy képes volt arra, hogy ide utazzon. Szemeim az előtte heverő kezeire csusszant, amiben egy másik kezet véltem felfedezni. Követtem a szorított kezet, majdnem a nyakam is kitörtem csak hogy láthassam ki miatt sír. Azt hittem, hogy szemeim kiugranak a helyükről, ahogy megláttam magam az ágyon fekve, teljes öntudatlanságban. Nem értettem, hogyan lehetséges ez, hisz ébren voltam. Ekkor volt az a pillanat, amikor felugrottam és az ágy mellől szemléltem ezt az egészet. Anya egy széken ült, a jobb kezem az arcához tartva szorongatta, én viszont.... ramatyul festettem. Két kezemen elvétve lila foltok díszelegtek, arcom falfehér volt, a hajam kék és különböző méretű csövek lógtak ki belőlem. 
- Mrs. Jordan? - egy fehér köpenyes, őszes hajú férfi lépett be a szobába, ezzel megszakítva saját magam tanulmányozását. Bal kezében papírokat fogott, arca sajnálkozó volt. Miért van olyan érzésem, hogy mindaz, amit mondani fog fájdalmas lesz? 
- Doktor úr, kérem, mondja, hogy rendbe jön! - anya könyörögve fordult fejével az orvos felé, de nem ment el mellőlem. Jobb kézfejemen erős szorítást éreztem. Anya nem hall engem, de fájdalmat érzek? Ezt mégis hogyan? Ekkor véltem felfedezni, hogy minden, amit érzek, annak köszönhetek, hogy anya szorítja a kezem. Eddig nem gondoltam volna, hogy képes ekkora erőt kifejteni, a törékeny kezeivel.
- Higgye el, mi megteszünk mindent, amit tudunk, de sajnos a lányának nagyon súlyos problémái vannak. - ahogy az orvos beszélt, a kezemen érzett fájdalom egyre erősebb lett - Az alkohol, amit elfogyasztott nagyon sok volt, emellett pedig különböző parti drogokat is kimutatott a vérképe. A fiatal hölgyön gyomormosást kellett végre hajtanunk. - eltátottam a szám, ahogy végig hallgattam, amit mondott az orvos. Ezen kellett átesnem, egy hülye verseny miatt? 
- De túléli igaz? - az ajtóból egy rekedtes hang szólt. Nem tudom, hogy örömömre vagy pechemre volt az, ahogy megláttam szőkés-barna hajú nővéremet, aki épp annak a szélén állt, hogy összeessen. Eddig azt hittem, hogy amióta elköltöztünk Angliából nem is foglalkozott velem, sose mondta egy veszekedésünk során sem, hogy egyszer is meglátogatott a kórházban.
- 10 százalék esély van arra, hogy felépüljön. - az orvosból sugárzott az együttérzés, mindemellett bizonytalan is volt. Nem hitt benne, hogy ez a 10% elég lesz ahhoz, hogy túléljem, de nem hibáztatom. Az ő helyében én se adtam volna többet magamnak, sőt még ennyit sem. - Mrs. Jordan, beszélhetnénk négyszemközt? - talán még az eddigieknél is komolyabb arccal nézett anyára, aki nem tudott megszólalni, csak bólintott és nehézkesen elbotorkált az ajtóhoz, közben pedig valamit súgott Ronnie fülébe. Ahogy anya és az orvos elhagyta a szobát Ron mellém sétált és leült anya helyére. Kezem ő is kezei közé fogta, arca neki is piros volt a sok sírástól.
- Do. - enyhén megszorította a kezem, de persze semmit nem tudtam reagálni - Tudom, hogy hallasz engem húgocskám. Nem hagyhatsz itt minket, hallod?! - a könnyek az arcán ismét patakként kezdett el folyni. Torkom összeszorult, és bármennyire is szerettem volna, nem tudtam sírni. - Mindannyian aggódunk érted, még Anne is! - ez szöget ütött fülemben. Anne? - Tudjuk, hogy nem volt a legjobb ötlet, hogy Harryvel szétválasztottunk, de csak téged akartunk védeni. Nem akartuk, hogy fájdalmat okozzon azzal, hogy veled van. A rajongók bántottak volna, ezért kellett ide költöznünk. Minél távolabb Angliától, de legfőképp Harrytől. - hiába voltam jelenleg szellem, vagy nem is tudom, hogyan hívjam magam, mégis meg kellett kapaszkodnom azok után, amiket hallottam. Direkt csinálták? Direkt választottak el Harrytől? De ő miért nem tett semmit ez ellen? Tudta egyáltalán? - Kérlek Dodo, ébredj fel! Inkább legyél olyan, mint eddig, hogy mindenkit megbántasz, de nem hagyhatsz itt! Kérlek! - eluralkodott rajta a sírás és már nem próbálkozott azzal, hogy beszéljen, én viszont be szerettem volna olvasni neki, nekik. Miért tették tönkre az életem? Semmi joguk nem volt hozzá! 
- Akármennyire is utálod őket, a szíved mélyén tudod, hogy helyesen cselekedtek. - megrezzentem a semmiből jövő hangtól. Az ajtón nem lépett be senki, de biztos voltam, hogy valaki beszélt az előbb. - Prücsök! - az előbbi hang, most egy kicsit korholóan szólalt meg, de most már tudtam, hogy ki lehetett az. Óvatosan fordultam meg, féltem, hogy az előbb csak hallucináltam. Mosoly jelent meg az arcomon, amikor velem szemben nagyapa állt. Arca meglágyult, ahogy engem látott, de még mindig rosszallóan rázta fejét. 
- Mi történik nagyapa? Hogy kerültem ide? Az előbb még Harryvel voltam, ne mond, hogy mindaz csak egy álom volt! - nem tudom mitől voltam megrémülve jobban. Attól, hogy azt mondja, a Harryvel töltött idő csak annak a szüleménye, hogy nem vagyok magamnál; vagy attól, hogy a szilveszteri buli csak pár napja történt, és most vagyok a jelenben.

- Minden nap, egy álommal kezdődik! – tekintete kifürkészhetetlen volt, úgy ahogy mondata is.

- Ezt nem értem. – homlokom ráncolva ingattam a fejem. Nem tudom, mi történik velem, de ez nem tetszik. Miért kellett mindezt látnom? A versenyt újra átélni, hallani, ahogy az orvos szinte lemond rólam, de legfőképp, miért kellett hallanom az igazságot?

- Emlékszel arra, hogy milyen voltál mielőtt elköltöztetek Angliából? – elém lépett, a testem mellett heverő kezeimet megfogta és megszorította. Nagyot bólintottam, kérdésére. Hogyne emlékeznék arra, hisz akkor voltam a legboldogabb! Talán az egyetlen rossz emlékem az, hogy duci voltam és visszahúzódó. – És arra, hogy milyen lettél, miután Bostonba költöztetek? – egyszerűen bólintottam. Akkor változtam meg. Vékony lettem, magabiztos. – És most nézz magadra! – egyik kezével mellkasomra bökött, meglepődtem, hogy képes megérinteni. Próbáltam felfogni, hogy mire is akar utalni valójában ezzel. Félénkből lettem magabiztos, duciból vékony. Mi ezzel a probléma? Ennyit köszönhetek Amerikának, semmi mást. De mit akar kihozni abból, hogy nézzek magamra? Semmi nincs velem.

- Nagyapa, tudom, hogy szent vagy, de beszélnél egy kicsit az én nyelvemen? – mosolyogva néztem rá, próbáltam úgy fogalmazni, hogy ne tűnjek túl hülyének, de azért sértőnek sem. Ráncokkal teli arcán, mosoly jelent meg, vagyis akkor nem voltam bántó.

- Jaj, Prücsök. – szemeit forgatta, ami nagyon rossz szokása. Addig, amíg élt, soha nem csinált ilyet, azt mondta, hogy ez csak a kamaszoknak való. Most lehet hülyének fogtok tartani, de amióta többször is „találkoztam vele” az elmúlt másfél évben, egyre többször csinál ilyeneket. Látszik, hogy egy családból származunk. – Otthon, féltél, és azt kívántad mindig, hogy bárcsak olyan lány lehetnél, aki nem fél senkitől és semmitől. - meglepődtem, hogy emlékszik ezekre. Mindig amikor, láttam egy hullócsillagot, szülinapom volt vagy csak 00:00-kor kívántam egy kívánságom volt, még pedig az, hogy olyan lány lehessek, aki nem fél semmitől, bízzak magamban, és ki tudjak állni magamért. Mindig elnyomásban volt részem, és ezen szerettem volna változtatni. – Bostonba költöztetek, és ott beteljesült a kívánságod. – folytatta nagyapa – Erős lány lettél, aki nem fél bajba kerülni, felnőttél, bár nem épp jó módon. – egy pillantást vetett a hátam mögött fekvő lányra, és csak rosszallóan rázta a fejét. Tudom, hogy nem volt büszke rám. – És most itt vagy. Letisztult, csendes lány, aki nem tudja, hogyan viselkedjen. – szemei mintha a csalódottságtól csillogtak volna, ekkor jöttem rá, hogy mit is szeretne mondani.

- Valamikor nagy árat kell fizetni azért, hogy megfelelj másoknak. – vontam meg a vállam. Igaza volt. Nem szabad másoktól függnöm, de mégis úgy érzem, hogy így helyes. Be akarok illeszkedni egy közösségbe, új embereket szeretnék megismerni, ehhez pedig vissza kellett térnem a régi önmagamhoz.

- Hülyeség, hogy azért változz meg, hogy mások elfogadjanak! Ha megváltozol, akkor nem azért fognak szeretni, mert önmagad vagy, hanem azért, akit mutatsz magadból! – szomorúan hajtottam le a fejem. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Megfogalmazta azt, amit nekem kellett volna. E szerint kellett volna cselekednem, és nem hagyni, hogy elrészegítsen valaki. – Prücsök, tudom, hogy ennek a hátterében egy fiú áll, aki kivételesen nem Harry. Ezt te is tudod a szíved mélyén. Őt csak azért használod ürügynek, hogy ne kelljen bevallanod az igazságot. – sírni szerettem volna. Annyira rossz volt mindezt hallani. Hiába volt ez az igazság, nem akartam magamnak beismerni.

- Tudom, de nem tudom, hogy mit kellene tennem. – szomorúan néztem fel az előttem álló férfira. Ő ismert a legjobban az elmúlt másfél évben, és mégsem volt velem. Itt hagyott engem már öt éve, és ezt soha nem fogom tudni megemészteni.

- Melyik voltál igazán önmagad? Azt kell tenned, amit jól esik, és nem hagyhatod, hogy mások befolyásoljanak. Légy önmagad, Prücsök!

Légy önmagad!

Légy önmagad!

- Önmagam! – zihálva ültem fel az ágyban. Arcomon vízcseppek folytak végig, szívem hevesen dobogott, végtagjaim remegtek. Gyorsan körbe néztem, és megnyugodva vettem észre, hogy újra Harry szobájába vagyok, mellettem pedig a szoba tulajdonosa szunyókált. – Álom volt. – próbáltam magam nyugtatni, de hiába való volt. Nagyon hitelesnek tűnt, ami megrémisztett. Kiderült az igazság, és nem tudom, hogyan fogadjam ezt. Nem tudtam normálisan gondolkodni, muszáj volt kiszellőztetnem a fejem ezzel a dologgal kapcsolatban.

Gyorsan másztam ki az ágyból, a szoba másik felén található szekrényhez léptem és a félhomályban kezdtem benne keresgélni. Megörültem, amikor találtam Harryről egy kisebb farmergatyát, amit fel tudtam venni, valamint egy pólót. Nem bajlódtam azzal, hogy átmenjek a fürdőbe, itt a szobában kaptam magamra a tiszta holmikat, majd Styles levetett ruháihoz léptem. A nadrágja zsebéből kivettem a kocsi kulcsot, majd a pénztárcáját is a táskámba dobtam. Ezek után gyorsan elhagytam a szobát, és az emeletet is. Futólag ránézve egy órára döbbentem rá, hogy még csak hajnal öt óra van, és még semmi nem lesz nyitva, de nem érdekelt. A szandálom, amibe érkeztem az ajtó előtt állt, nem foglalkoztam azzal, hogy felhúzzam őket, csak a kezembe kaptam és elhagytam a házat, egyenesen a fekete, sötétített üveges kocsihoz szaladtam és bepattantam. Ha Anne-ék játszani akarnak, akkor játszani fogunk, de az én szabályaim szerint!