18. Vészhelyzet

Hello:) Jelentkeznék az újabb résszel, és nagyon köszönöm az előzőhöz a két komit^^ nagyon jól esik, de tényleg:)

Liam szemszöge:

- Igen, Dani megígérem. – ismételtem el a mondatot újra.

- Csak ezt az egyet szeretném. Aggódunk érte. – mondta kétségbeesetten.

- Tudod milyen, de megpróbálok beszélni vele.

- Köszönöm Liam. Szeretlek.

- Én is téged. – mosolyodtam el, majd bontottam a hívást. Unottan dobtam le a telefonom az ágyamra, utána pedig lementem. A konyhába egy nem várt fogadtatás várt. Perrie és a bandatársa Jade ült ott.

- Hát ti? – lepődtem meg, mire kíváncsian fordultak felém.

- Zayn-t várjuk. – válaszolt mosolyogva Perrie. Igaz nem nagy kedvencünk, és a lányok gyűlölik őt, mégis olyan normális tud lenni. Látni, hogy be akar illeszkedni közénk, de ebben Danielle-ék nagyban megnehezítik az életét. Szerintem normális csaj, addig, amíg nem süllyed le egy bizonyos szintre.

- Liam, már nem is köszönsz nekem? – háborodott fel Jade.

- Viccelsz? – tártam szét karjaim és közrefogtam – Szerinted a legjobb lánybarátomnak nem köszönnék? – nevettem fel és egy puszit nyomtam arcára.

- Már kezdtem megijedni. – forgatta meg szemeit. Imádom Jade-t és különös őt úgy látni, hogy egymás riválisai lettünk. Mondjuk ez nem nagyon igaz, de az X Factor-ban, amikor először találkoztunk mindketten szólóként indultunk, bár akkor egyikünknek sem sikerült, de most mégis ott vagyunk, hogy azt csináljuk, amit a legjobban szeretünk. Énekelünk. Bár neki csak harmadszor sikerült, de sokat fejlődött az első meghallgatása óta. És az még jobb, hogy csapatba folytatja, mert egyedül nem nagyon bírná a megterhelést.

- Amúgy nem láttátok Dorinda-t? – néztem körbe rajtuk.

- Ő ki? – ráncolta értetlenül homlokát Jade.

- Egy bosszantó csaj. – motyogta idegesen Perrie.

- Perrie, tudom, hogy nem szívleled, de azért ne beszélj így róla. – néztem rá kedvesen.

- Te is nagyon jól tudod, hogy utál engem.

- Nyiss felé. – vontam vállat.

- Szóval azt akarod, hogy menjek a biztos halál felé? – tettetet felháborodottságot.

- Egy próbát megér. – szólt közbe Jade.

- Látod? – mutattam barátnője felé, és egy puszit nyomtam fejére köszönetkép, majd felsiettem az emeletre, egyenesen Dorinda ajtajához. Kicsit bátortalanul igaz, de bekopogtam. Nem sokkal később valami csapódott az ajtóhoz, ami nem tudom mit akart jelenteni. Szemeim behunyva nyitottam ki az ajtót és fejem bedugtam a kisrésen.

- Hidd el, hogyha csukott szemekkel nézel be, nem sokat fogsz látni. – nevetett fel a bent lévő lány, mire kinyitottam szemeim és beléptem. Az ágyközepén ült törökülésben, előtte a laptop-ja.

- Bocs, nem tudtam, hogy bejöhetek-e vagy sem. – vontam vállat, bezártam az ajtót és annak nekidőlve néztem rá.

- Ki kéne írni, hogy egy puffanás az ajtón azt jelenti, hogy gyere, a kettő pedig azt, hogy takarodj. – gondolkodott el.

- Okos megoldás. – nevettem fel.

- Mit szeretnél? – nézett rám komoran, gépét összecsukta.

- Miből gondolod, hogy akarok valamit?

- Senki nem szokott ide bejönni, ok nélkül. – vont vállat.

- Azért mert senki nem mer. – nevettem fel, mire szúrós tekintettel nézett rám, de végül elmosolyogta magát. – Amúgy Dani és El azt üzeni, hogy sajnálják, hogy hamar leléptek, csak mindketten elfoglaltak. – adtam át az üzenetet.

- Nem baj. Nem várom el tőlük, hogy folyton velem legyenek. Így is olyan, mintha csak azért foglalkoznának velem, mert azt akarják, hogy kibéküljek Styles- al.  – hajtotta le a fejét szomorúan.

- Ez nem igaz. Mindketten azért vannak veled, mert önmagad vagy. Hidd el még senki nem csinált répát senkiből. – kuncogtam.

- Eleanor nagyon haragudott miatta? – nézett fel rám.

- Röhögő görcsöt kapott.

- Komoly? – nézett rám hitetlenkedve, mire bólintottam és hangos nevetésben tört ki.

– Hidd el, Louis nem örült neki.

- Az nem baj. – legyintette, majd végre lenyugodott – Amúgy nem ülsz le? Nem harapok.

- Merjek? – cukkoltam, de azért leültem az ágy szélére. Ezután pár perc kínos csend keletkezett. Nem tudtam mit kéne mondanom vagy kérdeznem, egyáltalán azt se tudtam, hogy miért jöttem.

- Liam kérdezhetek valamit? – fejem felkaptam rendes nevemre az ő szájából, aki félve nézett rám.

- Persze. – bólintottam zavartan.

- Tényleg ti csináltátok a szobát? – nézett szemembe, a levegő megakadt tüdőmben. Mégis kitől tudja ezt? – Dani mondta tegnap, és nem tudom, hogy. – beszéde zavart volt, fejét ismét lehajtotta.

- Nem lenne szabad tudnod. – ráztam meg a fejem.

- Miért? – kérdezett rá. – Liam légy szíves. – nézett rám könyörögve. Az alatt az idő alatt, amióta itt van Dorinda, soha nem láttam annyira sebezhetőnek, mint most.

- Azért, mert Harry megfogadtatta velünk, hogy ne mondjuk el. – hajtottam le zavartan a fejem.

- Elmondod? – emelte fel fejem kezével és szemembe nézett. Szemei csillogtak és kétségbeesett volt.

- Igen, mi csináltuk. És azért nem mondhatjuk el, mert Harry félt, hogyha megtudod, akkor tönkreteszed, vagy valamit fogsz vele csinálni.

- Meddig csináltátok? – hangja nem volt több puszta suttogásnál.

- Egy hónap. Addig minden nap itt szorgoskodtunk. Mindig volt valami, amivel kibővítettük, vagy változtattunk rajta. És minden reggel hat órakor Harry költött, egy trombitával.

- Styles és a korán kelés? Na, ne röhögtess. – legyintett.

- Nem viccelek. – tettem magam elé kezeim védekezésképen – Ha kell, egyszer megmutatom milyen trombitát vett.

- Kíváncsian várom. – nevetett fel. – Mióta tudtátok, hogy jövök? – lett hirtelen komoly.

- Mi ez, kivallatás? – húztam fel egyik szemöldököm kíváncsian.

- Csak válaszolj.

- Május elején mondta Harry. – vontam vállat.

- Hamarabb tudtátok, mint én. –motyogta az orra alatt. – Ez kész agyrém. – dőlt hátra a párnáira.

- Mi a baj?

- Semmi kedvem nem volt idejönni és most össze vagyok zárva öt vadidegennel. Nem így terveztem a nyaram. – nézett rám.

- Öt vadidegen? Harry-t ismered nem?

- Nem. – rázta meg a fejét.

- Doridna, miért nem próbálsz meg nyitni felé?

- Mert nem nekem kéne.

- Figyelj, mi mind azt akarjuk, hogy újra olyan jóba legyetek, mint ahogy azt Harry elmondta, de te képtelen vagy rá.

- Szóval én vagyok a hibás mindazért, amit ő elkövetett? – állt fel idegesen. – Majd, ha ő bocsánatot fog kérni, akkor talán elgondolkozom. – járkált fel-alá a szobában.

- De mit tett? – fordultam felé, a kérdésre megtorpant.

- Nem fogom elmondani. – rázta a fejét.

- Ha nem mondod, el akkor nem is tudok segíteni. – álltam meg vele szembe.

- Senki nem kért arra, hogy segíts. – kiabált rám. – Figyelj Liam. Semmi kedvem se veszekedni, se kiabálni, úgyhogy hagyjuk ezt. – nézett rám kétségbeesetten.

- Rendben. – adtam be a derekam. Igaza volt Dorinda-nak. Jelenpillanatban egyikőnk sem akart veszekedni, és nem is ez lenne a megfelelő pillanat. A mostani csendet a telefonja csörgése zavarta meg. Gyorsan az ágyára mászott és a készülékre nézett.

- Bocsi. – nézett rám, majd felvette. – Igen? – kérdezett bele. Figyelmesen hallgatott, miközben a vonal túlsó végéről beszéltek neki. – Azonnal indulok. – tette le a készüléket idegesen.

- Minden rendben? – kérdeztem rá, ahogy idegesen kezdett el kutakodni a fiókjában.

- Nincs. – szólalt fel hangosan – Legalább a kocsim küldték volna el anyáék, de nem, még attól is megfosztanak. – mérgelődött.

- Van jogsid?

- Igen, itt van. – mutatta fel és eszembe jutott valami.

- Talán tudok segíteni. – kijelentésemre kíváncsian fordult felém. – Ha elkészültél a nappaliba találkozunk. – mondtam még neki majd kisiettem a szobájából, egyenesen az enyémbe és ott kezdtem el kutakodni egy kis készülék után.

Dorinda szemszöge:

Idegesen kezdtem el készülődni. Catarine hívása után nagyon megijedtem. Mindössze annyit mondott, hogy gyorsan menjek a kórházba, mert vészhelyzet van, és a segítségemre lenne szüksége. Egy kicsit frusztrált voltam emiatt, főleg, hogy előtte még Liam is idegesített.

A fürdőbe gyorsan fogat mostam, hajam-kifésültem és egy lófarokba fogtam. Szemem vastagon kihúztam tussal, szempilla spirál és késznek nyilvánítottam magam ilyen téren. Gyorsan visszasiettem a szobába és a ruhák közt kezdtem el keresgélni. 

Kikaptam egy farmer halászgatyát és egy ’v’ kivágású pólót, azokat gyorsan felvettem és kerestem még egy órát, egy szíves nyakláncot és egy lógós fülbevalót is a fülembe akasztottam. És, hogy mire fel ez az elegánsan öltözködésem? Egyszerű. Nem tudom milyen ruhában illő a kórházba menni, így maradok ennél. Csodálkoztam is, hogy vannak még normális ruhadarabjaim. De azért nem térek el önmagamtól, a cipőm egy boka csizmaféleség, sok kapoccsal megtoldva. Még egy koptatott bőr válltáskába beledobáltam a fontosabb cuccaim és egy napszemüveget a fejemre raktam és elhagytam a szobám.

A lépcsőn lefele haladva eszembe jutott Payne mondata, miszerint a nappaliba menjek, ezért odavettem az utam. Az ajtóban viszont megtorpantam. Payne és két csaj beszélgetett ott, vagyis az egyik a hercegnőcske volt.

- Bocs, zavarok? – szólaltam meg két perc után.

- Azt hittem már elmentél. – állt fel Payne.

- Mi van téged, van olyan, aki elvisel? – köszöntöttem a szőkeséget, így utalva a mellette ülő vörös hajú csajra.

- Neked meg vannak normális ruháid? – nézett végig rajtam.

- Most már értem. – szólalt meg az ismeretlen lány. – Ja, amúgy Jade Thirwall. – állt fel és elém sétált.

- Dorinda Jordan. – fogtam vele kezet.

- Tetszik a stílusod. – nézett végig rajtam. Zavartan néztem rá, hogy vajon mi baja lehet. – Valami rosszat mondtam? – nézett körbe az arckifejezésem láttán.

- Nem, de senki nem dicsért még. – vontam vállat.

- Dorinda jössz? – nézett rám Payne, kezében tartott valamit.

- Persze. – bólintottam – Hello. – intettem Jade-nek, majd sietve követtem ki Liam-et a házból. Utunk egyenesen a kapu elé vezetett és egy fekete kocsi előtt álltunk meg.

- Tessék. – nyújtott át egy kulcscsomót.

- Ezzel mit kezdjek? – fogtam meg és úgy néztem rá.

- Használd. – nevetett fel.

- Miért csinálod?

- Magam sem tudom. – vakarta tarkóját.

- Kié a kocsi? – tettem fel a következő kérdésem.

- Louis-é. – vágta rá gyorsan. Á, szóval nyugodtan tönkretehetném. Épp meg akartam szólalni, amikor egy fekete kocsi parkolt le mellettünk. Az anyósülés felől Malik szállt ki, míg a vezetőülésből Tomlinson.

- Szóval? – húztam fel kíváncsian szemöldököm, közbe Liam felé fordultam.

- Ti mire készültök ezzel a kocsival? – sétált hozzánk Tomlinson, közbe végig simított a kocsi szélén.

- Dorinda-nak most adtam oda, hogy vigye el. – szólalt meg haverja.

- Van jogsid? – szólalt meg Malik.

- Van. – bólintottam.

- Ebben kételkedem. - rázta a fejét mindkettő srác, mire szem forgatva kutattam ki táskámból a papírt és a képükbe nyomtam.

- Most már elhiszitek? – vettem ki kezük közül.

- Kék volt a hajad?  - szólalt meg Tomlinson csodálkozva.

- Szerencsére nem zöld. – mutattam hajára, amiben még mindig látni lehetett a kis csínomat.

- Nagyon vicces. – motyogta az orra alatt.

- Most már mehetek? – néztem körbe rajtuk és szabad jelzést adtak. Lassan nyitottam ki az autó ajtaját, de annál gyorsabban pattantam be. Táskám a mellettem lévő ülésre helyeztem, majd bekötöttem magam. A kulcsot a helyére dugtam és gyújtást adtam. Mielőtt azonban indultam volna, az ablakom lehúztam, mert a három srác beszélt valamit.

- Minden rendben lesz? – kérdezte Liam. Szemem forgatva izzítottam a motorokat, amit nem néztek jó szemmel.

- Nem ez lesz életem első vezetése. - válaszoltam. 

- Azért hívom a kórházakat, hogy készüljenek a balesetre. – viccelődött Louis.

- Tünés. – szólt Zayn, mire értetlenül néztem rá, de ő csak az ajtó fele bökött, ahol Styles közelített idegesen. Elvigyorodtam, majd tovább doromboltattam a motort, majd, ahogy közelebb ért, a kerekeket csikorgatva gázt adtam és elhúztam onnan. Igaz a visszapillantóból még láttam, ahogy hadonászva veszekedtek, de nem érdekelt, helyette az útra koncentráltam.

*  *  *  *  *  *

Imádok kocsit vezetni. Olyankor olyan szabadnak érzem magam. Bár a többi autós nem örül a vezetési módszeremnek, de nem érdekelt sose. Most is kaptam egy-két bemutatást, dudálást. Szerencsére Liam elhelyezett az autóban egy GPS – t, aminek a segítségével hamarabb eltaláltam a kórházba.

Idegesen parkoltam le a parkolóban, majd táskám fölkapva siettem az épületbe, közbe a kocsit lezártam. Azóta amióta beszéltem, Cat-el, majdnem eltelt egy óra, ami még jobban idegesített.

Az épületbe beérve a recepcióhoz sétáltam, ahol a nő unottan nézett rám.

- Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte az ötvenes nő.

- Catarine-t keresem. – mondtam gyorsan.

- És milyen Catarine? – szemeim elkerekedtek és az ujjammal való dobolást is abbahagytam. Ezt eddig soha nem mondta és én hülye fejemmel nem is kérdeztem.

- Nem tudom. – motyogtam.

- Akkor így nem tudok segíteni. – vonta meg vállát, majd enni kezdett.

- Nagyon köszönöm, a semmit. – ripaltam rá, majd a felé a szoba felé kezdtem el sietni, ahol a múltkor feküdtem. Sietve szaladtam végig a folyosókon, mire megtaláltam a keresett kórtermet, de beérve teljesen lesokkoltam a látottaktól.