15. Nyugis délután

Sziasztok!:) Majdnem sikerült betartanom az ígéretem, ismét:'D De sebaj, úgysem hiányoztam senkinek az új résszel:(

Csendben kocsikáztunk a dilisek háza fele. Igaz, párszor Styles próbált beszélgetést kezdeményezni, de mindig egy szavas válaszokkal leptem meg, így hamar feladta a próbálkozást, helyette a rádiót bekapcsolta és a kormányon dobolt ujjaival a zenék ütemére. Én addig az elsuhanó várost néztem. Elhaladtunk a Big Ben és a London Eye előtt is, amiket tátott szájjal néztem. Életemben egyszer ültem azon az óriás kereken, de szívesen megismételtem volna azt az érzést, csak a társaságot cseréltem volna le. Egyszer voltam ott és akkor is kivel? Hát persze, hogy mister tökéletességgel.
Nem sokkal később pedig már a szokásos fehér kapun hajtottunk be a kocsi feljáróra. Unottan pattantam ki a kezemben lévő ruhákkal és hangosan bevágtam az autó ajtaját, mire fürtöske csak egy rosszalló nézést küldött felém.
- Dorinda, várj! – kapott karom után, de miután gyilkos szemekkel néztem kezére, majd szemébe egyből elengedett. Nem bírom elviselni, ha a közelembe van, de hogy meg is érint, az maga a pokol. – Szóval csak annyit akartam, hogy a többieknek ne mond, hogy mi volt veled, és hogy a kórházból hoztalak haza. – nézett szemembe.
- Miért, csak nem szégyelled? – húztam fel egyik szemöldököm kíváncsian.
- Nem, de jobb, ha nem tudnak néhány dologról.
- Sokba lesz ez neked Styles. – vigyorodtam el ördögien, kijelentésemre bagoly szemekkel nézett rám. Nem gondolja komolyan, hogy hallgatok, és nem kapok érte cserébe semmit?
- Mennyibe? – egyezett bele.
- 40 dolcsi. – fontam keresztbe karjaim magam előtt.
- Dorinda, ez London. Itt font van, nem dollár. – nézett rám, mint a hülye gyerekekre szokás.
- Ja. – kaptam észbe.  – Akkor 40 font. – forgattam meg szemeim. Lemondóan sóhajtott, majd hátsózsebébe nyúlt, előhalászta a pénztárcáját és kivette a nekem szánt összeget.
- Tessék. – nyomta a kezembe a papírt.
- Öröm veled üzletelni. – vigyorogtam és zsebre vágtam a pénzt és, mint aki jól végezte dolgát benyitottam a házba.
- Harry? – kiáltott valamelyik srác. Arcomon egy hatalmas mosollyal sétáltam be a nappaliba, ahol a megszokottnál sokkal nagyobb kupi volt, mint eddig. Kaja maradék az asztalon, ruhák szanaszét.
- Dorinda ?! – kiáltott fel Horan egy hatalmas vigyorral, ahogy meglátott és kivételesen most nem evett, hanem a telefonján lógott.
- Örülök, hogy örülsz, hogy látsz. – mosolyogtam rá. Nem tudom miért, de az 5 gyerek közül ő az, aki nincs elszállva magától. Olyan közvetlen és spontán, hogy kezdem megkedvelni.
- Te merre jártál?  - nézett rám nagy szemekkel Payne.
- Erre-arra. – vontam vállat, mire tátott szájjal néztek rám mindannyian. – Amúgy csak a barátaimmal lógtam.
- Neked még vannak? – motyogta az orra alatt Tomlinson.
- Nos, gyerekek mi újság? – lépett be a helységbe Styles vigyorogva és lehuppant az egyik kanapéra. Ők elkezdték beszélni valamit, de mivel nem volt hangulatom ehhez, így inkább felmentem a szobámba.
A helyzet itt se sokat változott. Ugyan az a kupi fogadott, mint amivel távoztam innen két nappal ezelőtt. Első utam a fürdőbe vezetett és vettem egy kiadós fürdőt. Jól esett a meleg vízben feküdni és semmit nem csinálni. Utána megszárítottam a hajam és szög egyenesre vasaltam és még fogat mostam. Itt tevékenykedve egy kis cetli hullott a padlóra, amiért kíváncsian nyúltam utána.
„Ne másfél év múlva! Mina:)” És egy telefonszám volt még hozzácsatolva. Teljesen elfelejtkeztem erről, de most kapva az alkalmon visszaszaladtam a szobámba az ágyhoz és előhalásztam a telefonom az ott lévő kistáskából. A számot beütöttem és már tárcsáztam is. Reménykedni tudtam, hogy nem rontottam el semmit.
- Igen? – szólt bele a vonal másik végén egy lány hang.
- Mina? – szólaltam meg félénken.
- Úristen, Dorinda?! – kérdezett vissza. Hangján hallottam, ahogy elvigyorodik.
- Nem, a jó tündér keresztanya. – nevettem fel és lehasaltam az ágyra.
- Azt hittük már nem is fogsz hívni. – szólt közbe Ronnie.
- Bocsi csak egy kis gond volt. – füllentettem. Kicsit furán venni ki magát, ha azt mondanám, hogy két napig aludtam.
- Nos, akkor pont jó helyen keresgélsz. – nevetett fel Adam.
- Reménykedtem benne. –kuncogtam. – Nem találkozunk valahol? – tértem a lényegre.
- Ezt várom már két napja. – szólalt meg izgatottan Ronnie.
- Igen kicsim el hisszük, csak ülj már le! – szólt rá Adam a barátnőjére.
- Akkor a Plázánál egy óra múlva? – hozta fel az ötletet Mina.
- Ööö..izé…azt nem tudom, hogy hol van. – vakartam idegesen tarkómat, bár ezt nem láthatták. Persze ezen mindannyian felnevettek.
- A híres Dorinda Jordan nem tudja, hol van? – szívatott Adam.
- Ezért még meghalsz. - motyogtam dühösen.
- Akkor a Hyde Park főbejáratánál? – hozta fel a másik ötletet Mina.
- Egy óra múlva ott. – egyeztem bele. Tulajdonképpen erről sem volt gőzöm, hogy hol van, de volt egy tippem kihez fordulhatok majd segítségért. Még gyorsan elköszöntünk és megszakítottuk a hívást.
Ezután az első utam a szekrényhez vezetett és próbáltam valami viselhető göncöt keresni. Nem akartam, hogy azt higgyék, hogy megváltoztam, mert ez nem igaz. Vagyis igaz, de nem nekik változtam meg. Belül még mindig ugyan az, az ember vagyok, aki több mint másfél éve itt hagyta őket, csak a külső más.
Az idő meleg volt, amikor megjöttem, ezért egy koptatott rövid fari gatyát magamra kaptam és egy barna kicsit áttetsző pólót. Ékszerként pedig egy fa karkötőt és egy gyöngyös nyakláncot, aminek a végén egy toll volt, a nyakamba akasztottam. A tükörben kihúztam a szemem tussal, egy kis szempilla spirál és már kész is voltam. Az ágy mellől az egyik egyujjas sarumat magamra kaptam, egy barna táskába beledobáltam pár dolgot, a pilóta napszemüvegem fejemre raktam és késznek nyilvánítottam magam.
Gyorsan leszaladtam, ahol egy ismerős hang ütötte meg a fülem. A konyhából egy mély férfinevetés hallatszódott és egyből oda vettem az irányt. Bőszen magyarázott a lányoknak,akik csak mosolyogva bólintottak.
- Ki vagyok? – fogtam be a szemét hátulról.
- Do? – kérdezett vissza nevetve, mire mérgesen húztam el kezeim. – Hello! – fordult felém és megölelt.
- Jó újra látni. – húzódtam el tőle. – Sziasztok, lányok. – intettem Eleanor-nak és Danielle-nek.
- Dorinda te merre jártál? Tudod, hogy aggódtunk? – jöttek közelebb és megöleltek.
- Annyira féltem. – nézett rám könnyezve El.
- Ugyan miért? – nézett rám értetlenül.
- Mert az egész az én ötletem volt. – törölte meg szemeit.
- Nyugi, tudok magamra vigyázni. – mosolyogtam rá. Boldogsággal tölt el, hogy ennyire törődnek velem.
- Amúgy tudnátok segíteni? – néztem körbe a három személyen, akik bólintottak. – Merre van a Hyde Park? – tettem fel a kérdésem.
- Miért? – kérdezett rá Dani.
- Találkozóm lesz ott egy fél óra múlva, és gőzöm nincs, hogy hol van. – húztam el a szám.
- Innen egy húsz perc. – nézett rám Josh – Szólj és elviszlek. – kacsintott és kisétált.
- Mióta lettetek ti ilyen jóba? – nézett Josh után értetlenül Eleanor, száján egy kíváncsi mosoly ült.
- A koncert óta. – mosolyogtam. Az utána lévőket inkább nem meséltem el nekik, jobb, ha arról csak mi ketten tudunk.
- Kérsz? – tolt elém egy tányéron egy pizza szeletet Dani, mire mosolyogva elfogadtam és neki láttam elmajszolni. Végig gondolva az egészen, rendes kaját utoljára két napja ettem, azóta semmit. Ezzel hamar végeztem és még magamhoz kaptam egy palackos vizet és mentem megkeresni Josh-t. Nem kellet sokat keresni, mert a nappaliban a többiekkel együtt volt.
- Josh, mehetünk? – léptem mögé, mire kíváncsian fordultak felém.
- Persze. – állt fel az említett személy.
- Hova mész? – nézett rám komoran Styles.
- El. – forgattam meg szemeim.
- Nem mehetsz sehova!
- Nem te mondod meg, hogy mit csinálhatok és mit nem. – kacsintottam rá.
- Én vigyázok rád, szóval én mondom meg! – ült vissza eredeti helyzetébe, így nekem háttal volt.
- Figyelj csak. – léptem mögé, füléhez hajoltam. – Ha nem akarod, hogy a többiek megtudják a kórházat, ahova miattatok kerültem, akkor nem szólsz bele az életembe!  - suttogtam, aminek következtében kirázta a hideg és libabőrös lett.
- Úgysem mernéd. – nehezen vette a levegőt.
- Ne bíz benne. Akármire képes vagyok. – motyogtam egy kissé csábosan. Levegővétele még szaggatottabb lett. – Csókoltatlak. – cuppantottam egyet, mire egy nagyot nyelt, szemeit összeszorította, kezével a kanapét még jobban megmarkolta. Elmosolyodtam, hogy képes vagyok ilyen reakciókat kiváltani belőle.
- Valami gond van? – néztem a velem szemben ülő, hosszú barna hajú srácra, akit eddig még sosem láttam. Kicsit megszeppenve igaz, de megrázta a fejét nemlegesen. – Reméltem is. – motyogtam, majd a dobos srác felé fordultam.
- Terrorista. – nevetett fel, mire csak szem forgatva léptem mellé.
- Csak általában megkapom azt, amit akarok. – vontam vállat és a kocsihoz sétáltam, mögöttem Josh és már indultunk is.

* *  *  *  * *

Idegesen sétáltam a főbejárat előtt a kisebb csoport felé. Mély levegőkkel nyugtattam magam, de ahogy Ronnie észrevett és egy bíztató mosolyt küldött felém, egyből elszállt minden félelmem. Tudtam, hogy bármi is lesz, ők a barátaim.
- Sokat késtem? – léptem melléjük, arcomon egy levakarhatatlan vigyor.
- Do! – ugrott a nyakamba először Ronnie, majd Mina, a srácok pedig csak simán megöleltek.
- Szeretnénk bemutatni neked valakit. – húzódott el tőlem Adam. – Dorinda ő itt George. George őt itt Dorinda. – mutatott egy barna tüsis hajú srácra. Ő volt az, akibe a múltkor belementem.
- George Martinez. – nyújtotta felém a kezét, egy kicsit zavarban volt.
- Dorinda Jordan. – fogtam vele kezet.
- Bocs a múltkoriért. – vakarta idegesen tarkóját.
- Spongyát rá. – vontam vállat mosolyogva, mire ő is ellazult.
- Akkor mit szeretnél csinálni? – ölelt át fél kézzel Nick.
- Lényegtelen. – néztem fel rá. Végül jött egy olyan ötlet George-tól, hogy mi lenne, ha bemennénk a parkba és beszélgetnénk. Mindannyian bele egyeztünk, így hamar egy asztalnál foglaltunk helyet.
Kikérdeztek rólam mindent, többek közt azt is, hogy miért nem kerestem őket. Erre nem nagyon tudtam válaszolni.
- Talán azért, mert annyira megharagudtam Styles-ra, hogy mindent el akartam felejteni Londonnal kapcsolatban. – néztem el a távolba.
- Ne is emlegesd azt, az idiótát.  - horkantott fel Mina. Kíváncsian néztem rá, mire Ronnie átvette a szót.
- Amióta nagy híresség lett, teljesen elfelejtkezett rólunk. – vont vállat a szőke lány.
- Már nem önmaga. – motyogtam szomorúan.
- Hiányzik igaz? – ölelt át fél kézzel Adam. Még soha nem gondolkoztam ezen a kérdésen. Hogy hiányzik-e? Egy részben persze, hiányoznak a közös idők, de még is azt mondanám, hogy nem. Más ember lett, akit én ki nem állhatok.
- Nem. – válaszoltam undorral a hangomban.
- És milyen vele együtt lakni? – tette fel a következő kérdést Nick.
- Öt fiú egy lány arányba, elég gázos. – néztem rá hunyorítva.
- Öt fiú? – kérdezett vissza George.
- Van olyan örömöm, hogy az egész bandájával egy házba lakok. – fintorodtam el.
- Szegénykém, sajnállak. – borult vállamra Ronnie.
- Én a képébe dörgölném, hogy nem érdekel és, hogy tök jól elvagyok nélküle. – húzogatta szemöldökét Mina. Ajkamba harapva gondoltam végig a mondatát és eszembe jutott valami.
- Mi lenne, ha nálam aludnátok lányok? – vigyorogtam, mint egy vadalma.
- Teljesen kizárt, hogy én azokkal legyek egy házban. – rázta a fejét Mina.
- Most gondolj bele. Így az orra alá tudod dörgölni, hogy nem hiányzik. – ismételte el előbbi mondatát Nick. Hálásan néztem a srácra, hogy próbál segíteni.
- Benne vagyok. – vigyorgott Ronnie.
- Itt hagynál egyedül? – tettetet felháborodottságot Adam.
- Tudod édes, hogy soha nem cserélnélek le. – csókolta meg a lány, nyugtatásképpen barátját.
- Elcsodálkozom rajta hogy, hogy bírjátok egymást ennyi éve. – néztem elgondolkozva rájuk.
- Hidd el, akkor sokkal rosszabbak, amikor összevesznek valamin és elvárják, hogy mi mondjuk meg kinek van igaza. – súgta oda George. Végül Mina kissé vonakodva igaz, de belement az ajánlatomba, de még nem mentünk, helyette elmentünk még kajálni.
A mekibe egy órát elidőztünk, ugyanis a három srác Happy Meal menüt kért, és a benne lévő játékokkal szórakoztak. A fejemet fogtam, hogy milyen hülyék tudnak lenni, de egyben boldog is voltam. Nem veszítettem el őket!
Amíg a három jómadár szórakozott, addig a lányok elmesélték, hogy George úgy került a „bandába”, hogy miután én elköltöztem, rá nem sokkal Harry is, és utána odaköltözött George a családjával. Hamar megbarátkoztak, mert Adam-el és Nick-el szinte egy az ízlésük, szóval gond nem volt vele, úgyhogy egy éve jó barátok lettek.
Este nyolckor végre sikeresen elhagytuk a plázát, és külön váltak útjaink a srácokkal. Ők mentek Adam kocsijához, míg mi a Mina-éhoz, aki először elfuvarozott minket a Tesco-ba, hogy bevásároljunk az estére.
Vettünk négy csomag chips-et, öt csomag gumicukrot, három doboz fagyit, két üveg vörös bort, négy üveg kólát, három csomag popcorn-t, három doboz epret, hat csomag csokit, négy flakon tejszínhabot, egy doboz mézet és egy csoki szirupot.
Elterveztük, hogy alvás ma nem nagyon lesz, szóval kell valami, ami ébren tart minket, meg valamivel szórakozni is kellesz éjszaka. Ezeket közösen kifizettük, bepakoltunk a kocsiba és dübörgő zenével, nevetve indultunk el a One Direction rezidencia felé.