19. Eltitkolt ikertestvér?

Sziasztoook!^^ Annyira örülök, hogy végre ide is sikerült feltennem az új részt!:D És ezen kívül még szárnyalok a boldogságba, mert sikeresen nem bukok semmiből, ami nálam elég jót jelent:'D De mindegy, nem fárasztalak titeket ilyenekkel....Remélem a rész elnyeri a tetszéseteket, próbáltam egy kicsit izgalmasabbra írni, és egy kis csavart tenni a történetben, szóval remélem tetszeni fog:)
És ne felejtsetek el komizni!!;)

A két rendőr Catarine ágyánál állt, mellettük még egy idegen 40-es férfi és az ágyon Cat feküdt. Érkezésemre mindannyian felém fordultak.

- Dorinda, végre! – nézett rám csillogó szemekkel Cat.

- Mi történt? – sétáltam közelebb hozzájuk, táskám a másik ágyra tettem.

- A hölgyet lopással és drog szedésével vádolják. – válaszolt az egyik rendőr.

- Nem, az teljességgel lehetetlen. – ráztam a fejem.

- Majd, a teszt megmondja. - szólalt meg a másik rendőr.

- Maga ki? – mért végig az idegen.

- Dorinda. Maga? – néztem végig rajta. Nem a gazdagok és nem is a szegények közül származott, inkább a középosztályból.

- Catarine apja. – szemeim elkerekedtek és levegőt is elfelejtettem venni. Nem foglalkozik a lányával, most pedig itt van? Milyen ember ez?

- Tűnjön innen! – szűrtem ki fogaim közt idegesen.

- Mit gondolsz ki vagy te, hogy elküldesz a lányom mellől? – háborodott fel.

- Két évig le se szarta a lányát, most pedig itt van? Hogy van képe ide tolni a pofáját? – kiabáltam rá – Tűnjön innen most azonnal! – mutattam az ajtóra.

- Nem egy kis tizenéves fogja megmondani, hogy mit csináljak. – emelte fel a hangját.

- Lehet, de egy tizenéves fogja beverni a képét. – kezeim ökölbe szorítottam és úgy kezdtem el közeledni felé.

- Kisasszony, hagyja ezt abba! – fogott le az egyik rendőr. Szaporán lélegezve, gyilkos szemekkel néztem az előttem álló pasasra.

- Lenne egy kérdésünk önhöz. – állt elém a másik rendőr. – Nem tudja, hogy hol tartózkodott tegnap előtt este Catarine kisasszony? – a kezében lévő jegyzettömböt kinyitotta és úgy nézett rám. Cat-ra néztem, aki könnyeivel küszködve nézett rám. Tudtam, hogy segítenem kell neki, mert ő is segített nekem.

- Velem és a barátaimmal volt. – néztem a rendőr szemébe, aki összevont szemöldökkel nézett rám.

- Biztos ez? Nem csak így akarja védeni a barátnőjét?

- Nem. – hazudtam a szemébe – Figyeljen, szerintem tudja min ment végig szegény lány, és én csak szerettem volna kicsit visszarázni a régi életbe. Velünk volt azon az estén, és a barátjával. – hazudtam szemrebbenés nélkül.

- Értem. – bólintott. – Nos, mivel ön az egyetlen tanú, hogy magával volt és megbízható kislánynak tűnik, ezért a lopást elfelejthetjük. Maga pedig uram. – nézett az ablakban ácsorgó férfira – Kérjük, távozzon, a vádak ejtve vannak, hiszen az ön állítását senki nem tudja bizonyítani.

- Maga feljelentette a saját lányát? Milyen apa az ilyen? – undorodva néztem végig rajta. Pufogva és a rendőrök segítségével igaz,  de a pasas elment innen és megkönnyebbülve sétáltam Cat-hez.

- Dorinda! – ölelt meg zokogva.

- Nyugi minden rendben lesz. – simogattam hátát nyugtatás képen. Nem sokkal később egy orvos sétált be a szobában és kimondta, hogy Catarine vérében semmiféle drogot vagy kábítószer összetevőjét nem találták, ezért elnézést kértek, de egy rossz hírt is közöltek. Sajnos el kell hagynia a kórházat, mert nem biztonságos egy ilyen helyen dolgoznia, mert a sok gyógyszer visszarángathatja a régi életében, és ezt szeretnék megelőzni, így munka és lakhely nélkül maradt.

Egy óra alatt összepakoltuk a cuccait, majd még elköszönt néhány betegtől és elhagytuk a kórház épületeit. A kocsiba nagy nehezen bepakoltuk a három nagyobb bőröndöt, majd mindketten beszálltunk.

- Dorinda, köszönöm. – fejét lehajtotta és körmeivel piszkált.

- Nincs mit. – simogattam meg kezét.

- De igenis van. – kapta fel fejét - Hazudtál a rendőrségnek, ezzel törvényt szegtél. – szemei könnybe voltak.

- A barátnőm vagy, és hidd el csináltam már ennél sokkal rosszabbat. – erőltettem egy mosolyt, majd gyújtást adtam és végleg elhagytuk a kórház környékét. Mivel Cat velem volt, ezért megpróbáltam egy kicsit óvatosabban vezetni a megszokottnál.

Első utunk egy kínai étterembe vezetett, mivel mindketten éhesek voltunk. A kis épületben egy eldugottabb asztalhoz ültünk, majd miután mindketten leadtuk a rendelésünket beszélgetni kezdtünk.

- Miért segítettél? – nézett rám. Nem gondolkodtam még ezen. Talán azért, mert ő is segített a múltkor? Vagy azért, mert megsajnáltam? Nem tudom pontosan.

- Nem tudom. – vontam vállat és eszembe jutott, hogy Liam is ezt válaszolta, amikor ma megkérdeztem tőle. Akkor lehet, hogy ő is így van? Megsajnált? Segíteni próbál? – Figyelj, a múltkor te is segítettél, most én kvittek vagyunk. – mosolyogtam rá.

- Köszönöm, és azt is, hogy azt mondtad a barátnőd vagyok. – mosolyodott el halványan.

- Nem hazudtam. Normális lány vagy, és én kevésbé.

- Kiegészítjük egymást. – fejezte be helyettem a mondatot, mire kuncogva bólintottam.

- Amúgy az komoly apukád volt? – tértem vissza a kórházban történtekre.

- Sajnos. – húzta el a száját. – Hé, amúgy ha a rendőrség keresni fogja az én állítólagos barátomat, honnan kerítünk egyet? – nézett rám kíváncsian.

- Nem kell keresni. – vontam vállat – Styles szolgálatodra áll. – vigyorogtam el.

- Hé. – dobta nekem a szalvétát. - Nincs köztünk semmi.

- Még. – tettem hozzá. – Hidd el, a vak is látja, hogy van köztetek valami. – húzogattam szemöldököm.

- Igen, fényévnyi távolság. Ő szupersztár, míg én egy hajléktalan. – hajtotta le a fejét.

- Ne hülyéskedj, nem vagy az! Segítek neked, akármiről van szó.

- Már így is sokat tettél.

- És a java még csak most jön. – nevettem fel, majd a pincér kihozta a kajánkat és enni kezdtünk. Sok mindent megbeszéltünk, főleg elmesélte, hogy milyen volt a rehabon. A hallottak alapján nem lehetett kellemes neki. A folytonos kényszer a drog után, és hogy nem egyszer kárt tett az ott dolgozókban felemésztette és sajnálta. Megfogadta, hogy bármi is lesz, soha többet nem fog ilyenekhez nyúlni, és segíteni akar másokon is. Nem sokon múlott az élete és meg akarja mutatni másoknak, hogy sikerülhet leszokni, ha nagyon akarják. Felnéztem rá. Nem lehet könnyű végig menni ezeken és még soha nem hallottam olyanról, akinek sikerült is volna. Az én pitiáner ügyeimmel simán elbújhattam volna mellette.

A meghitt beszélgetésünket telefonom csörgése zavarta meg. Sietve kezdtem el keresgélni táskámba utána, majd miután megtaláltam, gyorsan felvettem.

- Igen? – szóltam bele, mert a szám ismeretlen volt.

- Hello, Liam vagyok. – szólt bele a vonal másik végéről jókedvűen.

- Te honnan tudod a számom? – szűkítettem össze szemeim, bár ő ezt nem láthatta.

- Dani-tól. – válaszolt nemes egyszerűséggel.

- Mondtam neki, hogy ne adják meg nektek. – motyogtam mérgesen.

- A barátja vagyok, egy kis győzködés után, mindent elmond. – nevetett fel.

- Mit akarsz? – tértem a lényegre.

- Újra a régi vagy. – motyogta, de próbáltam figyelmen kívül hagyni – Amúgy, azért hívlak, hogy elmegyünk egy kicsit bowlingozni, és hogy van-e kedved jönni?

- Mivel nem vagyok ott, akkor nyilvánvalóan nem terveztem veletek közös programot.

- Hidd el, egy egyszerű nemmel is beértem volna. – válaszolt mérgesen – A délelőtti Dorinda Jordan sokkal jobb volt. – nyomta ki a telefont. Megszeppenve ültem ott és néztem magam elé. Miért akarja mindenki, hogy a régi legyek? Miért nem tudják beérni azzal, aki most vagyok? Tudom, hogy ez nem épp a legjobb formám, de egy ember miatt lettem ilyen.

- Minden rendben? – hozott vissza a jelenbe Caterine.

- Persze. – erőltettem egy mosolyt. Szerencsére tovább nem firtattuk ezt a témát és inkább másról kezdtünk el beszélgetni. Szóba jött, hogy munkát szeretne találni és egy házat is vagy albérletet, ahol lakni tudna, mert senkihez nem tud fordulni. Igaz, én felajánlottam, hogy jöhet hozzánk, amíg nem talál valami normálisat, de nem tudom, meddig maradhatna ott, hisz nem az én házam, és a fiúkat se akarom annyira fölidegesíteni, hogy engem is az utcára rakjanak.

*  *  *  *  *  *

- Ne mond, hogy itt laksz. - nézett körbe tátott szájjal Cat a kapun besétálva.

- Nem én, hanem Harry. – vontam vállat, majd a bőröndöket magam után húzva sétáltam fel a három lépcsőfokon, és a virágból előkotortam a lakáskulcsot. Komolyan találhatnának már egy normálisabb helyett neki. A kulcsot behelyeztem a zárba, elfordítottam majd beléptem rajta. Cat még mindig nyitott szájjal követett. A kis előtérbe érve felkapcsoltam a villanyt, majd behúztam a bőröndöket és bezártam az ajtót.

- Ez hatalmas. – nézett körbe és besétált a nappaliba.

- Még a felét sem láttad. – legyintettem és mentem utána. Az idő hét fele járt és még szerencsére senki nem tartózkodott rajtunk kívül a házba. Jó is, mert nem tudom mit szóltak volna hozzá, hogy ismét másodmagammal térek hozzájuk.

- Nem ülünk ki egy kicsit beszélgetni? – nézett ki a nagy nyílászárón a szőke lány.

- Mehetünk. – egyeztem bele mosolyogva – Nem kérsz egy forró csokit?

- Jól esne. – bólintott. Besétáltunk mindketten a konyhába, és míg ő helyet foglalt az asztalnál, én addig neki láttam elkészíteni az italunkat. A hűtőnél egy kis lap volt ráragasztva az ajtajára. Kíváncsian vettem le onnan és olvastam el.

                Légy oly kedves ne szedd szét a házat és reggelre se tervez hangos bulit, mert interjúra megyünk! Köszönjük megértésed! One Direction xX

Szem forgatva dobtam ki a lapot és tovább csináltam, amit elkezdtem. Nem sokkal később már mindketten a kezünkbe fogva léptünk ki az udvarra és utunk a medencéhez vezetett. Cipőinket levéve mártottuk lábunkat a jéghideg vízbe és lassan kortyolgatni kezdtük a forró italunkat.

- Mióta ismered Harry-t? – törte meg a csendet Cat.

- Kiskorom óta. – válaszoltam nyugodtan. Nem tudja, hogy most épp nem rózsás köztünk a helyzet, de azt hiszem, rá fog jönni pár napon belül.

- Milyen srác? – nézett rám kíváncsian.

- Rendes, megbízható és nem szokott másoknak csalódást okozni! – Csak nekem! Tettem hozzá magamba. Nem hazudtam neki. A régi Harry tényleg ilyen volt, de a mostanit nem ismerem.

- És mit gondolsz a bandájáról?

- Nem csípem őket. – hangom hallani lehetett az undort. – És te hogy állsz velük?

- Kimaradt az életemből a tinikor. – vont vállat, fejét lehajtotta.

- Bocsi. – simítottam egyik kezem vállára.

- Semmi baj. – vont vállat mosolyogva. – Amúgy, elég nagy ház, ahhoz képest, hogy Harry egyedül lakik itt.  – nézett körbe az udvaron, innivalóm félrenyeltem és köhögni kezdtem. – Dorinda, minden rendben? – aggodalmaskodott Cat.

- Persze. – nyögtem ki – Valamit nem mondtam el. – poharam szélével kezdtem el babrálni – Ez nem csak Harry háza, hanem az egész One Direction-é. – néztem fel rá félve. Szemei elkerekedtek, a kezében lévő bögre, pedig kiesett a kezéből, egyenesen a medencébe.

- El kell tűnnöm innen. – idegesen túrt hajába és felállni próbált, de kezénél fogva vissza húztam.

- Catarine, mi ütött beléd? – néztem szemébe – Nem lesz semmi baj.

- Ezt te nem érted. – kétségbeesetten nézett rám.

- Akkor magyarázd el!

- Nem. - rázta a fejét.

- Cat, légy szíves!

- Rendben. – adta meg magát, fejét lehajtotta. – Ugye tudod, hogy húsz éves vagyok? – emelte fel a fejét, bólintottam - Karácsony napján töltöm a huszonegyet. – a víz felszínét bámulta – Melyik tagnak lesz még akkor a szülinapja? – nézett rám. Szemei csillogtak a félelemtől.

- Nem tudom. – vontam vállat, homlokom-ráncoltam, mert nem tudom, mit akar ebből kihozni.

- Louis Tomlinson-nak. – válaszolt nemes egyszerűséggel.

- Igen, és? – néztem rá még mindig értetlenül.

- El kell mennem innen, mert egy vékony szál köt Louis-hoz. – hajtotta le a fejét.

- Bántott régebben?

- Nem. – rázta a fejét.

- Megerőszakolt?

- Sokkal rosszabb.

- Rajongó vagy, vagy gyereked van tőle? – tátottam el a szám.

- Mi? – zavartan emelte rám a tekintetét, mire egy mosolyt erőltettem. – Dorinda, másnak már rég leesett volna.

- Bocs, este van. – forgattam meg szemeim.

- Jó elmagyarázom, de ne szakíts félbe. – nézett rám komoran, mire bólintottam. Lábaim kivettem a vízből és törökülésbe helyeztem magam. – Szóval, kérdezted a vezetéknevem. Nem mondtam el, mert attól féltem, hogy akkor rá fogsz jönni, de úgy látszik, semmit nem tudsz a fiúkról. – kuncogott fel.

- Én kérek elnézést. – tettem kezem magam elé védekezésképp.

- Lényegtelen. – legyintett – Catarine Austin-nak hívnak. – nézett szemembe. – Tudod, hogy Louis Tomlinson rendes neve nem is Tomlinson? – nézett rám kíváncsian.

- Bevándorló? – tátottam el a szám.

- Rosszabb ötleteid esetleg nincsenek? – nevetett fel, de pufogásomra megint komoly lett. – Szóval, nem bevándorló. A valódi neve Louis Troy Austin. – bökte ki, majd csendben maradt. Kíváncsian fürkészte az arcomat, gondolom a reakciómra várt, de nem tudtam mit kéne mondanom. Mit kezdjek én azzal, hogy mi Tomlinson rendes neve? Ekkor aztán, mint a villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés.

Mindketten Austin vezetéknévvel rendelkeznek, vagyis Louis csak rendelkezett, és mindketten karácsonykor ünneplik a szülinapjukat.

- Louis, a te. A te. – szaggatottan beszéltem, még mindig nem tudtam felfogni.

- Az én ikertestvérem. – hajtotta le a fejét. Nem lehet igaz!

- Mond, hogy ez csak egy áprilisi tréfa. – kérleltem.

- Sajnos nem. – rázta meg a fejét. Kezem szívemhez kaptam és próbáltam kontrolálni a légzésem. Pont Catarine? És pont azzal az idiótával? Legyen ez csak egy rossz álom! Kérlek Istenem!

- Mióta tudod? – szólaltam ötpercnyi csend után, hangom még mindig csak suttogás volt.

- Amikor találkoztam Harry-vel a szórakozóhelyen, akkor beszélt Louis-ról és akkor jöttem rá.

- Azelőtt nem is tudtad?

- De! – bólintott – Vagyis, annyit tudtam, hogy van egy ikertestvérem, de soha nem gondoltam volna, hogy a híres Louis Tomlinson lesz belőle.

- Mi történt? – faggattam tovább.

- Nem nagyon emlékszem rá. Annyit tudok, hogy három évesen elválltak a szüleink és én apámmal maradtam, míg Louis ment anyával. – keserűen elmosolyodott – Ő új apát kapott és boldog családot, míg én szenvedést. – hangja sírós volt.

- De hát, azt mondtad az anyukád kényszerített bele a drogokba. – értetlenkedtem.

- A nevelőanyám. – vont vállat – Nem akartam túl bonyolítani már az elején.

- Gondolkoztál már, hogy felvedd velük a kapcsolatot?

- Viccelsz? Persze, hogy eszembe jutott, de apám nem engedi, hogy megkeressem őket. A kórházba is azért jött. Megfenyegetett, hogyha akárkinek is elmondom, akkor megkeseríti az életem. A feljelentés volt az első lépés.

- Mi? De hát honnan tudta, hogy…

- Amikor elmentél a kórházból, akkor felkerestem. – vágott szavamba – Tudom nem lett volna szabad, de meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem tévedek. – hüppögött.

- Nem tehetsz róla. – vontam vállat, majd közelebb másztam hozzá és megöleltem.

- Olyan rossz, amikor a saját apád, ellened van. – kezdett el zokogni. Nyugtatásképp a hátát kezdtem el simogatni. Nem tudtam mit csinálhatnék. Legszívesebben rohannék Styles-hoz, csakhogy elmondhassam neki, hogy hátha tud segíteni. De nem tehetem! Két okból is. Egy: jelenpillanatban utálom a srácot. Kettő: Cat se akarná ezt. Az apjával viszont elbeszélgetnék. Miért akarja, hogy ne mondja el, a lánya az egyetlen családtagjának, hogy testvérek?

- Hé. – toltam el magamtól óvatosan – Nem is kell felkeresned őket, hisz itt van. – mutattam a házra. Szemei elkerekedtek és úgy nézett rám.

- Nem, ez nem lenne jó ötlet. – rázta meg a fejét.

- Miért?

- Mert nézz rá. – mutatott a házra ő is – Neki bejött az élet. Sikeres lett, vannak barátai és gondolom szerető családja, míg én? – mutatott magára – Drogoztam 14 éves koromtól, ültem börtönbe és két évig egy rehabilitáción laktam. Nincs semmim és senkim. Egy földönfutó vagyok. - ismét elsírta magát.

- Ne mond ezt, nem vagy az! Segítek talpra állni. – öleltem meg ismét. Nem sok kellett ahhoz, hogy én is elsírjam magam, de próbáltam tartani magam. Nem mutathatom ki, hogy én is elérzékenyültem, helyette törnöm kéne a fejem. Segítenem kell neki, még ha beledöglök is!

- Do, nem megyünk lefeküdni inkább? – húzódott el lassan és egy nagyot ásított.

- De, gyere. – álltam fel mosolyogva. Ő is felállt, leporoltuk magunkat, majd cipőinket kézbe véve mentünk be a házba. Még mindig nem volt senki rajtunk kívül, ezért gyorsan felcipeltük a bőröndöket a szobámba.

- Nagy szobád van. – nézett körbe Cat.

- Köszi. – mosolyogtam – Viszont van egy bökkenő. - zártam be az ajtóm kulcsra a biztonság kedvéért. – Egy ágyon kell osztoznunk. – húztam el a szám, közbe az ágyamra mutattam.

- Semmi baj. – legyintett. Amíg ő a szobába öltözött, addig én bementem a fürdőbe lemostam a sminkem és én is átöltöztem a rövidgatyámba és a pólómba. Visszaérve, már szerencsére Cat is átöltözött, majd a paplan megosztása után lefeküdtünk aludni.

Cat öt percen belül már aludt is, de én nem tudtam. Folyton azon kattogott az agyam, amit mondott. Van egy ikertestvére, aki a híres Louis Tomlinson. Vajon ő emlékszik még, hogy van egy ikre? Kétlem, hogy hároméves koráról emlékezne rá, hacsak az anyja nem beszélt róla neki. Erről jut eszembe. Miért nem maradt Cat is az anyjával? Sokkal jobb élete lehetne. Nem kellett volna annyit szenvednie élete során, lenne egy szerető testvére és boldog élete. De nem. Neki félnie kell a saját apjától és attól, hogy bárki tudomást ne szerezzen erről, mert akkor kitörne a botrány.

Nem sokkal később lábdobogást hallottam a lépcső felől, majd rá fél percre a szobaajtóm kilincse nyomódott le, de mivel az be volt csukva, így az illető nem tudott bejönni.

- Csukva. – szólt egy kicsit hangosabban a kint álló személy.

- Akkor nem ment sehova. – állapította meg Harry.

- Na jó, alvás. – adta ki a parancsot a hang alapján Liam, mire öt ajtó nyílt ki, majd záródott is. Én az oldalamra fordultam, így a mellettem alvó lánnyal szembe találtam magam.

Arca nyugodt volt, semmiféle kétségbeesés nem tükröződött rajta. Legalább álmába nyugodt, mert nem lehet kellemes érzés, hogy a valóságban szenvedtél húsz éven át, miközben tudod, hogy az ikertestvérednek jobb élete van. Sokkal jobb!