32. Vihar utáni csend

Minden kedves olvasómnak, ezúton is szeretnék Boldog Békés Karácsonyt kívánni!! Remélem mindenkinek szeretetben telt ez az ünnep, és remélem mindannyian azt találtátok a fa alatt, amire vágytatok!! Boldog Karácsonyt!!♥

Harry szemszöge:

Mereven bámultam magam elé, ahogy meghallottam az ajtó csapódást. Nem tudtam fel fogni, hogy mit is mondtam. Akaratomon kívül mondtam olyat, amit soha nem akartam, és amit egyáltalán nem gondoltam komolyan. Eddig mindig arra vágytam, hogy Dorinda elmondja, hogy miért ilyen, erre most, hogy tudom azt kívántam, hogy bárcsak meghalt volna. Soha nem akartam ezt kimondani, főleg nem neki, de annyira felidegesített, hogy nem gondoltam végig mi is hagyja el a számat. Csak a harag beszélt belőlem. Haragudtam saját magamra, mert most kellett rádöbbennem, hogy minden miattam mag. Mindenki másban kerestem a hibát, de önmagamra nem gondoltam. Tükörbe kellett volna néznem, hogy rájöjjek, hogy kit kellene jól lebasznom. Miattam van olyan szinten, amiből már nehéz lesz visszajönnie. 
Meg akartam óvni mindattól, ami a hírnévvel jár. Nem akartam, hogy elkeljen viselnie a rajongók támadását, amit Eleanor és Danielle is kap, de talán a banda többi tagjától akartam leginkább távol tartani. Féltem, hogy valamelyik fiú bántani fogja érzelmileg, amire még nem volt felkészülve. Nem volt komoly kapcsolata, mert mindig félénk lány volt, így egy fiúval se tudott normálisan beszélni, de tudtam, hogy velük más lenne. Ők akkor is próbálkoznának, ha Dorinda nem akarta volna, és tudom, hogy egy idő után már Do is olyan felszabadult lett volna, mint ők, és elkövette volna a legnagyobb hibát: valaki iránt gyengéd érzelmeket táplált volna. Az a baj, hogy gyorsan kedvel meg valakit, amit nem lenne szabad. Néhány kedved szó neki, és ő már azt hiszi, hogy a fiú kedveli őt. Attól féltem, hogy meg kellesz tiltanom neki, hogy felejtkezzen meg a fiúkról, legfőképp Zaynről. Ő kedves a lányokkal, és nem akartam, hogy szórakozzon Do érzéseivel. De be kell látnom, hogy az történt, mint amit akkor elképzeltem. Dorinda nem csak nem kereste a fiúk társaságát, hanem egyenesen utálja őket, de azt hiszem csak miattam. Nem kell félnem, hogy valamelyikőjük elcsavarja a fejét, mert ez szerintem soha nem fog megtörténni. 
Miatta jelentkeztem az X Factorba. Neki énekeltem a legtöbbször, és ő volt az, aki a legjobban támogatta az énekesi álmomat. Sokszor beszélgettünk arról, hogy mi lenne ha..., de most nélküle mégsem olyan. Persze élvezek minden percet, amit a fiúkkal töltök, de mégis olyan, mintha még hiányozna valami, vagy valaki. És ez a valami Dorinda. Háttérbe szorítottam, holott neki kellene a legjobban megköszönnöm, amiért elküldte a jelentkezésem a műsorba. Egy utolsó aljas disznó vagyok! 
Meggyötörten sétáltam át a nappaliba, ahol a társaság ült. Nem mertem senki szemébe nézni, mert tudom, hogy hallottak mindent, és most nem lehetnek szép véleménnyel rólam, de meg is értem őket. Legszívesebben én is szemen köpném magam, a miatt, amit mondtam. Bármennyire is nem gondolkoztam, nem kellett volna a halálát kívánnom. 
- Harry. - Louis halk hangjára felkaptam a szemem. Meglepődtem, amikor egy kis együttérzést láttam szemében, de nem akartam semmilyen fejmosást. 
- Csak, ne mondj semmit! - homlokomat ráncoltam, miközben azt figyeltem, hogy Catnek milyen reakciói vannak. Arca, mint mindig gyönyörű volt, de talán most egy picit eltért a szokottól. Szemei szomorúak voltak, de száján egy apró, biztató mosoly volt, de látni lehetett rajta, hogy egy kicsit sokkolta az előbb lezajlott beszélgetés. 
- Igaz, amit Dorinda mondott? - Louis hangja törte meg ismét a csendet. Nagy szemekkel néztem rá, jobb szemem akaratlanul kezdett el klikkelni az idegességtől. Nem értem miért nem bírja legalább most befogni a száját, tudja, hogy nem vagyok vicces kedvemben. - Mi van? Azt mondtad, hogy ne mondjak semmit, de annak a mondatnak a végén kérdőjel volt! - akármennyire is szerettem volna, nem tudtam még csak mosolyogni sem. Tapasztaltam már, hogy Louis mindig viccel, és így próbálja meg feldolgozni a történteket, de ez most nem olyan pillanat. 
- A rohad életbe is! - idegesen álltam fel helyemről. Ideges voltam, nem tudtam uralkodni magamon. - Mindenkit hibáztattam, holott mindenért én vagyok a hibás. Miattam ilyen! - tudom, hogy hallották a veszekedést, mégis úgy éreztem, hogy muszáj hallaniuk az én számból is, hisz ez volt az igazság. Akaratom ellenére jutottunk oda, ahol most vagyunk. 
- Ehhez ketten kellenek. - Danielle hangja óvatos volt, mintha tudná, hogy nemsokára robbanok. 
- Teljesen megfelejtkeztem róla, ő pedig csak próbálta túlélni a napokat. - szembe fordultam a többiekkel, hátammal az ablakkeretnek támaszkodtam - Ezt egyedül rontottam el. - nem akarom,  hogy emiatt Dorindat gondolják rossznak, mert az egyetlen, akit itt felelősségre lehet vonni az én vagyok. Hozzám küldték, hogy hátha a segítségemmel meg tud javulni, de ez csak olaj volt a tűzre. Ahelyett, hogy javulni kezdett, inkább kezdett egyre rosszabb lenni. - Gondolom, így már nem jön velünk holnap?! - alsó ajkamat harapdáltam idegességemben. Nehezen sikerült rávennem valamire, most pedig mindez felesleges volt. 
- Jobb is. - Cat apró mosollyal a száján állt fel, majd elém sétált - Időre van szüksége, úgy ahogy neked is. Sok minden történt, úgyhogy hagyd lenyugodni, és az lesz a legjobb, ha egy kicsit te is a munkába temetkezel. - nem akartam hallani, amit mond. Kövessem el ugyanazt a hibát, mint anno? Akkor is az volt a baj, hogy a zenekart helyeztem előtérbe. - Higgy nekem! Forrófejű, de hamar lenyugszik. - karjaival közre fogott, szájával egy apró puszit nyomott nyakamra. Nem tudom hogyan csinálta, de sikerült elérnie, hogy valamennyire lenyugodjak. Kezeim derekára csúsztak, állam feje búbjára tettem. Nem tudom, hogy honnan volt ennyire biztos abban, amit mondott, de kezdtem hinni neki. Nem fogom elkövetni ugyan az a hibát, de egy kis idő kell. Le kell nyugodnunk mindkettőnknek, és ez nem megy egyik percről a másikra, így a legjobb tényleg az lesz, hogy holnap elmegyünk Amerikába, és miután haza értünk, leülök Dorindaval négyszemközt beszélni. Nem fogom hagyni, hogy elveszítsem!

Dorinda szemszöge:

A legegyszerűbben tényleg úgy szabadulhatnák meg a fájdalomtól, hogy véget vetek az életemnek, de mit érnék vele? Az csak azt jelentené, hogy Styles győzött, amit nem engedhetek meg magamnak. Nem mutathatom ki, hogy mennyire a padlóra küldött a kijelentésével. Ennél azért több vagyok! Muszáj lesz úgy viselkednem, mintha semmi nem történt volna, de ez nem fog menni. Óriási űr van a szívemben, amit nem tudom, hogy valaha is be fog-e gyógyulni. Abba kell temetkeznem, amiben a legjobb vagyok, az pedig a bulizás, és az ivászat. Olyankor legalább elmenekülök a bajok elől. 
Megijedtem saját tükörképemen. A sminkem hibátlan volt, tekintetem semmit mondó, arcom érzelemmentes. Egy maszkot viseltem. Nem tudom, hogyan, de sikerült pár óra alatt rendbe szednem magam, amiért büszke vagyok magamra. Nem hagyhatom, hogy lássák mennyire elgyengültem, nem láthatnak még egyszer sebezhetőnek. Úgy kell viselkednem, mint eddig. Gorombának, bunkónak kell lennem, hisz ez vagyok én! Azt hiszem....vagy nem....nem tudom. 
Az emeleten meglepően nagy csend uralkodott. Azt hittem, hogy most mindenki pakolni és készülődni fog, hisz holnap mennek Amerikába. Na, ja. Ez az a pillanat, amikor teljesen kizárt, hogy én velük menjek. Hülye lennék. Reménykedtem benne, hogy rajtam kívül senki nem tartózkodik a házban, de amikor a lépcső alján szó szerint beleütköztem Horanba, csalódnom kellett. Meglepve nézett rám, gondolom azt hitte, hogy a nem rég történtek után még az orromat se fogom elő dugni a házból. 
- Jól vagy? - homlokát ráncolva nézett végig rajtam, fejét rosszallóan rázta, amint meglátta ruhámat. 
- Miért ne lennék? - hangom unott volt, de nem is törekedtem, hogy egy kis életet vigyek bele. Minek? 
- Azt hittem, hogy a nem rég történtek talán izé..érted nem? - idegesen dörzsölte nyakát, mintha ideges lenne. 
- Na ja, majd annyi idő után pont most fogok a szobában bőgni. - hiába tűntem nyugodtnak és magabiztosnak, legszívesebben elsírtam volna magam. Nem voltam biztos abban, hogy még sokáig fogom tudni színlelni a jól létem. - És, ha most megbocsátasz, fontos dolgom van. - szó szerint menekülni szerettem volna ebből a házból, nem akartam egy perccel se tovább maradni, mert akkor biztos, hogy megtörök. Gyors léptekkel mentem az ajtóhoz, ahol azonban megijedtem. Hirtelen kinyílt a fehér szerkezet, és az a személy lépett be rajta, akit a legjobban szerettem volna elkerülni. A fürtös hajú srác meglepve nézett rám, majd tekintete a ruhámra siklott. Rosszallóan rázta fejét, de nem is számítottam arra, hogy boldogan fogja engedni, hogy leigyam magam. 
- Hova mész? - hangja rekedt volt, amitől megremegtem, arca meggyötört. 
- Ne tégy úgy, mintha érdekelne! - idegesen köptem oda neki a szavakat, amit egyáltalán nem így szerettem volna. Lényegében ezt az egész napot nem így terveztem. Nem számítottam arra, hogy Perrie közli velem, hogy szakít Malikkal miattam, nem gondoltam volna, hogy Derek felkeres és pont Zayn lesz az, aki megment tőle, de legfőképp nem terveztem, hogy Harrynek elmondom az igazságot, és ő a halálomat kívánja. Mindenre számítottam Harrytől, de ez soha nem jutott az eszembe. Azt hiszem új fordulatot vett az életem. 
- Tudod, hogy érdekel! - nem tudom, hogy  kínozni akart-e vagy sem, de minden féleképp elérte, hogy elgyengüljek. Ujjaim erőtlenül hullottak magam mellé, mély levegőt vettem. Bármennyire is szeretném, nem gyengülhetek el. Most még nem! 
- Megyek, eleget teszek a kérésednek! - nem szép dolog, hogy ezt emlegetem, de valahogy muszáj hatnom rá. Nem törődtem már semmi mással, csak elviharoztam mellette. Nem akarok arra gondolni, ami nem rég történt, csak szerettem volna felejteni. Elfelejteni a kínt, a magányt, az emlékeket.

31. Őszinteség

Ijedten döntötten fejem oldalra, így látva a fekete bőrcsizmát, ami tőlünk egy lépésre volt. Ezer közül is felismerném, főleg a hozzá társult hanggal. Derek volt az. Szemeim lehunytam egy kicsit, ekkor fogtam fel igazán, hogy ő nyert. 
Zayn hihetetlen sebességgel pattant fel rólam, teste megingott, amikor két talpán állt. Összevont szemöldökkel nézte a vele szemben álló fiút, aki mosolyogva mérte fel a "veszély helyzetét". Nem akartam, hogy ezek ketten bájcsevegésbe kezdjenek, mert sok olyan dolog van, amit nem kellene megemlíteni, így gyorsan felálltam és Zayn elé álltam. 
- Hogy kerülsz ide? - Derek arcát néztem, aki ugyanúgy vigyorgott, mint eddig. 
- Beszélnem kell veled! - rekedtes hangjától kirázott a hideg. Vicces, hogy nem rég még ez volt az a hang, amit annyira imádtam. Sokan mondták, hogy nem kellene vele barátkoznom, mert nem jó ember, de akkor annyira elvakított az a szerelemnek nem igazán nevezhető dolog, hogy nem foglalkoztam azzal, hogy mit mondanak mások. Azt hittem, hogy csak hazudnak, de be kellett látnom, hogy nagyon is igazat mondtak, de akkor már késő volt. Olyanná formált, mint a többi bandatag, és én is csak egy voltam a sok közül. 
- De én nem akarok. Tűnj el innen! - eddig sose mertem ilyen hangnemben beszélni vele, de most volt bennem valami bizonyítási kényszer. Talán azért, hogy bemutassam a mögöttem álló srácnak, hogy igenis merész vagyok, és nem félek senkitől. 
- Na, ide figyelj! - a nagy testű srác erőszakosan fogta meg két karomat, és elém lépett. Sikerült felidegesítenem. 
- Engedd el! - megdöbbentem, ahogy az eddig csendben figyelő harmadik személy komor hanggal lépett kettőnk közé, így lefeszítve a szorító kezeket rólam. 
- Ebbe te ne szólj bele! Semmi jogod hozzá! - Derek idegesen fújtatott, nem szerette, ha félbeszakítják abban, amit elkezd. Tulajdonképpen semmit nem szeretett, amit nem ő csinált, vagy ha nem tették azt, amit ő akart.
- Igenis is van, ugyanis ő a barátnőm, és nem fogom hagyni, hogy így beszélj vele! - Zayn szavai hallatán Derek megdöbbent, de ezzel nem volt egyedül. Szám elnyílt, amikor meghallottam a kreolbőrű srác szavait. Miért mondta ezt? Nem kellene velem foglalkoznia, csak szép csendben el kellett volna sétálnia, és nem tudomást venni erről a pszichopatáról és rólam. 
Szavai, hogy még hitelesebbek legyenek, mellém lépett, karjai oldalamra csúsztak és mellkasához húzott. Szégyenlősen utánoztam mozdulatait, de az ajkaimon szétterülő mosolyt sehogy nem tudtam eltűntetni, így arcom pulóverébe rejtettem. Nem tudom, miért csinálom ezt, de kifejezetten élvezem. Hasamban furcsa mód valami életre kelt, amit eddig még soha nem éreztem, szívem dobogása felgyorsult. Mi történik velem? Ehhez nem voltam hozzászokva. 
- Hát Dorinda, látom sikerült megkapnod a pénzes ficsúrt, akit mindig akartál. - Derek nevetve reagált, de nem volt őszinte. Nagy szemekkel fordultam felé, hogy hogyan mondhatott ilyet, hisz ez nem volt igaz. Zayn keze erősebben fogta a derekam, ideges volt. 
- Takarodj innen, különben hívom a zsarukat! - idegesen fujtatott az engem ölelő srác, Derek pedig fura reakciót mutatott. Az arcán lévő mosoly eltűnt, tekintete komor volt, ahogy arca is. Megijedt. Soha nem gondoltam volna, hogy fogom őt így látni. A rendőrök mindig is az ellenségei voltak, de eddig bárki fenyegette meg, csak nevetett rajta, másnap pedig az illető törött végtaggal mutatkozott. Derek elintézte. De ezt most nem tudja megtenni, mert Zayn híres, és tudja, hogy bármi is történne vele őt vennék elő. Legalábbis azt hiszem ez volt az ijedtségének az oka.
- Még találkozunk! - egyet biccentett, majd a nem messze parkoló autójába bepattant és nagy gázt adva eltűnt a kanyarnál. Bent tartott levegőmet kifújtam, egy szinten megkönnyebbültem, de tudom, hogy amint visszamegyek, Bostonba nem fogom megúszni, és most már nem csak az intenzívre fog küldeni, hanem egyenes a halálba. 
- Nem kellene ilyen személyekkel barátkoznod. - Zayn a hátam simogatta nyugtatásképpen, ekkor jöttem rá, hogy még mindig egymás karjaiban vagyunk így gyorsan kiléptem karjai közül. 
- Lehetséges. - vontam vállat és szemébe néztem. Apró kis csillogást véltem felfedezni benne, ami mosolyt csalt az arcomra. - Miért mondtad azt, hogy a barátnőd vagyok? - kíváncsi voltam, vajon mit mond, talán egy kicsit reménykedtem, hogy azt mondja, amit hallani akarok. Keze tarkójára tapadt, idegesen kezdett el másfele nézni, zavarban volt. 
- Reménykedtem benne, hogy így leszáll rólad. - mondandója végére már biztosabb volt magában. Mosolyom hamar eltűnt arcomról, nem erre számítottam, de hát ez van. Perrienek nem volt igaza, amit sejtettem is, de azért az a kis remény, ami bennem volt jól esett. 
- Reméljük így lesz. - idegesen haraptam szám szélére, nem tudtam mit kellene mondanom - Kösz. - fura volt kimondani ezt az egy szót, főleg neki. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ő lesz az, aki kihúz a csávából. 
- Mivel úgyis elkéstem onnan ahova indultam, nem megyünk be? - fejével a ház fele biccentet mire bólintottam egy aprót. Előtte sétálva indultam el a nagy téglaépület felé, miközben azon rágódtam, hogy hogyan fogok megszabadulni Derektől. Nem fogja feladni, abban biztos vagyok. Nem tudom, hogy mennyi ideig lesz itt, és ez idegesít a legjobban. El kellene tűnnöm innen, de hova mehetnék, amikor még Stylesal kell elutaznom? Várjunk csak!? Megúsztam! Sose gondoltam volna, hogy ennyire örülni fogok annak, hogy pont velük kell valahova is mennem, de legalább így megúszom azt, ami rám vár. 
Kezeim még mindig remegtek, amikor az ajtókilincsért nyúltam, nem tudtam leplezni, hogy valóban megijedtem a fenyegetőző sráctól. Sok mindent láttam már, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer rajtam fog csattanni az ostor. Most is annak köszönhetek mindent, hogy Zayn itt volt, és segített. Szó szerint megmentette az életemet, amiért nagyon hálás vagyok neki. 
- Köszönöm szépen még egyszer, hogy megmentetted az életem. - ahogy beléptünk a házba, ismét neki kezdtem a hálálkodós beszédemnek, de ez most kivételesen hosszabból állt, mint az előző. Kicsit szomorkásan fordultam felé. Nem tudom, hogy attól éreztem magam rosszul, mert Derek itt járt, vagy amiatt, hogy Zaynt nem érdeklem. - Meghálálhatom valahogy? - kötelesnek éreztem, hogy valamilyen módon kifejezhessem, mennyire örülök neki, hogy nem hagyott magamra, azok után, amit eddig leműveltem ittlétem során. 
- Szervezek egy bulit, ha van, kedved eljöhetnél. - jobb kezét szájához emelte, mutató ujja és hüvelykujja közé fogta alsó ajkát, és úgy mosolygott rám. Tekintetem akaratlanul ragadt arra a pontra, ahol kezével babrált. Bármennyire is szerettem, nem tudtam másfele elnézni. Tökéletes pink ajkait nyelvével egy kicsit megnedvesítette, miközben válaszomra várt. Éreztem, ahogy fogaim az alsó ajkamba mélyednek, miközben az előttem álló srác szemébe néztem. Csillogott a tekintete, úgy ahogy szerintem az enyém is. Nem tudom mi ütött belém, de úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek, ami nem rám vall. Egyáltalán nem illett az én imidzsemhez. 
- Ott leszek. - nehezen tudtam ezt a két szót kimondani. Torkomban egy gombóc nőtt, szám teljesen kiszáradt. Mosolya még nagyobb lett, ahogy meghallotta válaszomat, és bólintott egyet, mintha azt jelezte volna, hogy megértette. 
- Szó sem lehet róla, hogy te elmész! - Harry süvített be a nappaliból, aki fejét rázva állt meg kettőnk közt. Idegesen néztem rá, hogy neki is pont most kell betipegnie, ezzel szépen tönkrevágva a pillanatot. 
- Haz, ne csináld már. - Zayn a kezét a göndör hajú fiú vállára tette, és könyörögve nézett barátjára, aki komor tekintettel nézett rám. Tudtam, hogy ezt nem fogjuk megúszni veszekedés nélkül. 
- Zayn, Dorinda még nincs 18! - hitetlenkedve nézett a kreolsrácra, aki megdöbbent az érvelésen. 
- Jé, csak nem tudsz rólam valamit? - döbbent fejet vágva néztem a középen álló fiúra. Nem értem miért kell mindig ezt eljátszanunk. Hiába veszekszünk, úgyis az lesz, amit én elterveztem, reméltem, hogy erre már ő is rájött, de úgy látszik mégsem. Sebaj. Szeretem, amikor ideges. 
- Fejezd be! - kiabált rám - Tudod mit? Elmehetsz, ha bocsánatot kérsz Cat-től, valamint Eleanortól. De legfőbbképp El-től! - azt hitte, hogy kompromisszuma majd akkora hatást kelt bennem, hogy csak úgy kimondom azt, amit hallani szeretne ő meg a többiek, akik nagyvalószínűséggel a nappaliban foglaltak helyett. 
- Nem fogok elnézést kérni, azért, ami az igazság. - fejem csóváltam tudtára adva, hogy nem jött be kísérlete. 
- Akkor viszont nem mehetsz sehova. - próbált laza lenni, de látszott rajta, hogy kicsit ideges volt, majd hátat fordított nekem. 
- Miért csinálod ezt minden alkalommal? - nagyot nyeltem, ahogy lassan megfordult - Akárhányszor próbálom magam jól érezni, mindig jössz és romba döntesz mindent. Tönkreteszed az életem. - torkomban hatalmas gombóc nőtt, szemeim csípni kezdték a könnyek. 
- Én a tiédet? - hangja egyszerre volt megdöbbent és sértett is - Dorinda, én csak neked akarok jót! - lassan közelebb lépett, de én hátráltam. Nem akartam közel kerülni hozzá, így a lépcső első fokán állva néztem rá, aki tőlem két lépésre állt.
- Azzal, hogy megfosztasz mindentől? Ezzel csak rontasz mindenen! - nem tudtam hinni neki, bármennyire is szerettem volna. 
- Próbállak megóvni a rossz dolgoktól! Szeretném, ha újra az a lány lennél, akit én anno elengedtem! - szemei csillogtak, tudtam, hogy őszintén beszél. Úgy tűnik, hogy akkor itt az idő az őszinteségre. 
- Soha nem leszek az, aki voltam! Belefáradtam abba, hogy a régi legyek, miközben te is valaki más lettél. - szipogtam, ahogy kezemmel a korlátba markoltam. Nem akartam sírni, de nem fogom kibírni könnyek nélkül. 
- Ugyan az vagyok, aki voltam! - kezével magára mutatott, de csak a fejem ráztam. 
- Nem! Te egy elkényeztetett szupersztár lettél, aki azt hiszi, mindent megkaphat. 
- Ez hülyeség. - ujjait hajába vezette - Szerettem volna megbeszélni mindent, de te nem voltál hajlandó leülni velem beszélni. 
- Azért mert sosem kérted! - nem bírtam ki, hogy ne kiabáljak. Annyi minden gyűlt össze most bennem, hogy kikényszerült belőlem. - Rajtad kívül szinte mindenki megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e szóba állni vele, de te mindig elrángattál, ha akartam, ha nem. - arcomon legördült az első könnycsepp, amit kezemmel gyorsan letöröltem. 
- Makacs vagy, és tudtam, hogy soha nem akarnál velem lenni. 
- Te vagy a hibás mindenért. Tudni akarod, hogy miért lettem ilyen? - nagyot nyeltem, hogy leküzdjem a zokogásomat. Közelebb lépett miközben bólintott, de én szabályszerűen hátráltam a lépcső második fokára, így egy magasak voltunk. - Miattad! - mutató ujjammal a mellkasára böktem - Teljesen elfelejtettél másfél él alatt. 
- Ne okolj engem, amikor nem csináltam semmit! - nem akart hinni nekem, amiről magas hangja is árulkodott. 
- Pont ez az! Másfél év alatt egy rohadt telefont nem intéztél felém, olyan volt, mintha a költözés után meghaltam volna a szemedben. - nehéz volt erről beszélnem, hisz még senkinek nem mondtam el őszintén, kivéve Perriet, bár neki se a teljes történetet. 
- Akartalak.. - hangja suttogás volt, idegesen túrt hajába. 
- Mikor? Amikor a 18.-ik szülinapodat tartottad, és azt nyilatkoztad, hogy az volt az eddigi legjobb szülinapod, mert mindenki ott volt, aki fontos számodra?! Akkor ezek szerint én semmit nem jelentettem? Vagy akkor, amikor hívtalak, de megváltoztattad a számod, így sehogy nem tudtalak elérni? Vagy épp akkor, amikor a szülinapom volt? Azt mondtad, hogy azt a napot együtt fogjuk tölteni. Se szülők, se négy idióta, csak te meg én! De még csak annyit se írtál, hogy forduljak fel. - jól esett, hogy végre kimondhattam ezeket a dolgokat. 
- Nem ellened volt. Csak azt akartam, hogy jobb életed legyen, amiben én nem vagyok benne. Nem akartam, hogy valami bajod essen, és nem szerettem volna, hogy az a négy idióta valamit tenne, ami miatt megutálnál. 
- Jobb is, ugyanis te elintézted ezt egyedül! - nem voltam képes felfogni a kifogásait - És a szülinapomat is ezért felejtetted el? 
- Csak kiment a fejemből...
- Hogy a büdös életbe? - annyira ideges lettem, hogy nem tudtam végig hallgatni az ócska kifogásait - Harry, a szülinapom ugyan azon a retkes napon van, mint a tiéd, a rohad életbe is! - akaratomon kívül kezdtem el kiabálni. Sajnálkozva nézett rám, majd amint rájött, hogy ez semmit nem használ fejét lehajtotta. - Tudod, nem is ez fájt a legjobban, hanem tavaly áprilisban volt egy interjútok, amin mutattak egy képet. - nagyot nyeltem, ahogy visszaemlékeztem arra a napra. Bele égett az emlékeimbe. - Mi voltunk rajta, amikor búcsúzkodtunk. Megkérdezték, hogy ki az a lány. És te azt mondtad, hogy egy rajongó. - torkom elszorult, ahogy az emlékek megtaláltak arról a napról. Emlékszem, hogy milyen izgatottan ültem le a tv elé és vártam, hogy elkezdődjön az interjú. Hiába Harryvel nem beszéltünk, nem számított, mert fontos volt számomra, és boldog voltam, hogy sikerült elérnie az álmát. - Nem jelentettem neked semmit. Tudod, akkor meg akartam halni. Véget akartam vetni az életemnek, de nem sikerült. Anyáék túl hamar jöttek fel a szobámba, és sikerült kihívniuk a mentőt. Hagytak szenvedni. Utána lettem ilyen. Rossz társaságba keveredtem. Az elején azért csináltam, hogy hátha így felfigyelsz majd rám, de nem így lett. Aztán már nem is érdekelt, hogy hogyan baszom el az életem, csak menekülni akartam a fájdalomtól. Kipróbáltam mindent, amit csak lehetett. Nem érdekelt senki, csak arra vártam, hogy majd te jössz, és minden olyan lesz, mint régen. - szánalmasan nevettem fel - Sokszor kerültem kórházba, és mindig csak egy hajszál választott el attól, hogy meghaljak, de volt egy dolog, ami miatt élni szerettem volna. Tudod mi volt az? - kíváncsian néztem rá, de csak a fejét rázta - Bosszút akartam állni rajtad! Elterveztem, hogyha egyszer találkozok veled vissza adok mindent, amit tőled kaptam. Meg akartam keseríteni az életed, ahogy te tetted az enyémmel. Aztán itt kötöttem ki. Egyszerre volt öröm és rémálom. Akárhogy szerettem volna, nem tudtam megcsinálni veled mindazt, amit szerettem volna. Nekem ahhoz még mindig túl fontos vagy, ami szerintem nevetséges, de ez van. - vállamat megvontam, ahogy monológom végére értem. Nem szólt semmit először, csak feldolgozta a hallottakat, aztán neki kezdett. 
- Nekem is fontos vagy, de nem ilyen módon! Dorinda, iszol és drogozol! 17 évesen idáig süllyedtél, és nem foghatod rám! Túl kellett volna lépned rajtam! - szavai tőrként hasítottak a szívembe. 
- Úgy, ahogy te tetted. Sikerült négy vadidegen, beképzelt, idiótának a helyembe lépnie. - tisztában voltam vele, hogy ezt a beszélgetést a többiek is teljes egészében hallották. 
- Ne beszélj róluk így! - fájt, hogy így védi őket, miközben most öntöttem ki a szívem. 
- Úgy beszélek, ahogy csak szeretnék! Elvették az egyik legjobb dolgot az életemből. - Harry reakciója szinte észrevehetetlen volt, arca nem mozdult, csak állkapcsa feszült meg. 
- Magadnak köszönhetsz mindent! Majdnem kirúgtak a gimiből, a testvéredet fenyítésben tartod, és nem jársz haza esténként. Aggódunk érted! Azért jöttél ide, mert mindenki azt hitte, hogy nekem sikerül majd Ronnie esküvőjére megváltoztatni, de ez lehetetlen! Annyira nem vagy önmagad. - fejét rosszallóan csóválta. 
- Mindenki meg akar változtatni, de azzal senki nem számol, hogy lehet, nekem jó így? - látásom homályos lett, hangom megremegett. 
- Nem! - kijelentése hangos, és határozott volt.
- Pedig én jól érzem magam. - nem volt erőm több kiabálásra, így normálhangon folytattam a veszekedést. 
- Úgy, hogy folyton bajba kerülsz? Iszol? Rossz emberekkel barátkozol? És, hogy csak úgy vagy képes önfeledten bulizni, ha beszedsz valamit? - nem engedett haragjából, hangja ugyan olyan hangos volt. 
- Az isten szerelmére! - újra felemeltem a hangom, ahogy kezem ökölbe szorult - Hányszor mondjam el, hogy én nem szedtem be semmit?! - idegesített, hogy újra visszatértünk ehhez a témához. 
- A vérképed nem ezt mutatta. - gúnyosan mosolygott, mint aki elégedett magával, és azt hiszi, hogy győzött, de nem adom magam ilyen könnyen. 
- De akkor beszéljünk arról, hogy hogyan kerültem oda. - most rajtam volt a sor, hogy mosolyogjak, amikor Hazza arca elkomorult - A te drágalátos barátaid vittek el oda! 
- De ők nem kényszerítettek arra, hogy bevegyél valamit! 
- A rohad életbe is Styles! - remegni kezdtem az idegességtől - Elmentem oda, ahova Zayn ajánlotta, és utána két napig szinte nem is éltem! Felfogtad, hogy a te barátaid juttattak a halálhoz? Egy hajszál választott el attól, hogy meghaljak! - ez volt az utolsó lapom, amit kijátszhattam, így reménykedtem benne, hogy észhez tér. 
- Igen, és bárcsak inkább meghaltál volna! - Harry kiabálása betöltötte a csendes házat, ahol a hangja vízhangzott. Ledermedtem mondatán, elszállt minden haragom. A szememből a könnyek eltűntek, tekintetem semmit mondó lett. Ujjaim kiegyenesedtek, és nem sok kellett ahhoz, hogy elájuljak. Harry arca is megváltozott, ahogy rájött mit is mondott. Komor tekintete meglágyult, arcával valami hülye grimaszt vágott. - Do, én nem...- nem hagytam, hogy végig mondja, jobb kezem arcán csattant. Feje oldalra csuklott, de nem is próbálta újra felemelni. 
- Bárcsak soha ne jelentkeztél volna az X Factorba. - suttogásnál többet nem tudtam előhúzni magamból. Megölt azzal az egy mondattal. Olyan volt hallani tőle, mint amikor az ember szívét kitépik. - Tiszta szívből gyűlöllek Harold Edward Styles! - újra könnyek lepték el a szemem, de most hagytam, hogy utat törjenek maguknak. Fél pillanat alatt, arcomon hihetetlen mennyiségű sós folyadék gördült végig, majd hátat fordítottam neki és a szobámba rohantam, magam mögött az ajtót hangosan becsaptam, majd kulcsra zártam, nehogy valaki be próbáljon jönni. 
Nem akartam épp ésszel felfogni, hogy mit is mondott. Most kívánta a halálomat! Bármit kinéztem volna Harryből, de ezt az egyet nem. Azt hittem, hogy meg tudjuk beszélni normális emberek módjára, de mindenki azzal van, hogy megváltoztasson, senkinek nem tudom elmondani, hogy mi is a bajom. Nekik csak az a fontos, hogy az a tisztelettudó lány legyek, aki voltam. De én nem akarok az lenni! 
Lassan sétáltam be a fürdőmbe, ahol a csapra támaszkodtam és a tükörbe néztem. Elborzadtam tükörképemen. Szemeim fel voltak dagadva a sírástól, szemfestékem teljesen elmosódott. Tekintetem akaratlanul csúszott a csap mellett található pengére. Minden egyszerűbb lenne, ha nem lennék. Egy vágás, egy kis vér, és az élet véget ér.

30. Derek

Az érzések azok a tulajdonságok, amiket nem lehet kordában tartani. Nem tudsz nekik parancsolni bármennyire is szeretnéd. Minden emberben jelen vannak, de senki nem tudja megmagyarázni azokat. Ez még a tudósok számára is egy megoldatlan rejtély, hogy kiben, hogyan alakul ki. Kitalálhatsz ezer okot, hogy miért érzel úgy valaki iránt, ahogy, de az eszed kreálni fog ezer meg egy okot arra, hogy ez miért nem helyes, azonban mégis az győz, amit érzel. Ezen az érzésen soha semmi nem lesz nagyobb, mert ha azt választod, amit az eszed diktál, akkor bizony boldogtalan leszel. Megjátszhatod, hogy minden a lehető legnagyobb rendben, de ez hazugság. Soha nem lehetsz boldog, ha nem a szerint cselekszel, ahogyan érzel. És hogy honnan tudom mind ezt? Onnan, hogy én is így vagyok vele. Hiába viselkedek gorombán mindenkivel, csak azért, hogy hagyjanak békén, mégis egyedül érzem magam. Szükségem lenne valakire, de e helyett én inkább mindenkit elűzök magamtól. Néha már én magam sem értem a viselkedésem, és ez megijeszt! Nem akarok egyedül lenni  de arra sincs ingerem, hogy az Eleanorhoz hasonló személyekkel lógjak. Mind csak azt akarják, hogy kibéküljek Styles-al, amit én nem szeretnék....azt hiszem.
Nem tudom, hogy juthattam arra a szintre, hogy magamba fordulva fekszem az ágyamon, a párnám ölelgetve, közben pedig az érzéseimen töprengek. Ez nem én vagyok. Nem szoktam ilyeneket csinálni, mert általában egy fiú se kelt bennem olyan érzéseket, mint Zayn. Eddig úgy volt, hogy minden fiúval, aki tetszett lefeküdtem, utána még egy kicsit szórakoztam, utána pedig nem is foglalkoztam velük. Ennek is köszönhető, hogy 17 évesen még egy komoly kapcsolatom se volt. Nem tudom, hogy milyen lehet szerelmesnek lenni, hogy mit érzünk, amikor találkozunk a megfelelő sráccal. Semmit nem tudok erről! Talán azért is van az, hogy félek. Amikor Perrie közölte, hogy szerinte Zayn akar tőlem valamit, akkor nagyon megijedtem. Tudom, hogy ez nem igaz, de mégis annyira furcsa lenne. Mi van, ha igaza van a szőkeségnek, de én elmenekülök előle? Hátat fordítok, vagy a nálam szokásos bunkó stílusban elűzöm magamtól? Ettől félek igazán. Lehet, hogy mindez csak egy futó kaland lenne, de mi van akkor, ha olyan lenne, mint Adam és Ronnie kapcsolata? Ők régóta barátok voltak, amiből szép lassan kialakult a szerelem. Két éve együtt vannak, és ez szerintem elég hosszú idő, ahhoz, hogy lekösd magad. Ennyi idő alatt tartozol valakihez, akit szeretsz, és ő viszont szeret. 
Bezártságom mindenkinek feltűnt, ahogy a Perrie-vel való beszélgetésemből vissza értem. Nem tudtam mosolyogni, sőt még a beszólásaim is elmaradtak. Nem voltam képes felfogni, hogy ő azért teszi tönkre a kapcsolatát, ami nem is létezik. Nagy ára van annak, hogy ő majd szakít barátjával, de egyrészt meg is értem. Miért legyen együtt valakivel, akit nem is szeret? Felesleges ez a színjáték, és ezzel.....
- Dorinda, segítened kell! - Cat őrültek módjára rontott be a szobába, arca kétségbeesett volt. 
- Nem érek rá. - nehezen vettem rá magam, hogy puha ágyamból felkeljek, de muszáj volt annak reményében, hogy talán így békén hagy. 
- Nem is csinálsz semmit. - nevetve huppant le az ágy szélére, mintha meg sem hallotta volna előbbi mondatom.
- Épp most akarok elmenni. - nyugodtan sétáltam be fürdőmbe, próbáltam figyelmen kívül hagyni megdöbbent arcát. Nem fogok vele jó pofizni. 
- Mi bajod? - hisztisen jött utánam, de az ajtó küszöbén karba font karokkal a mellkasán megállt. 
- Mire célzol? - a tükörből néztem rá, hajam fésülését abba hagytam, és a szemtusomért nyúltam. 
- Reggeltől fogva bunkó vagy velem! - nem válaszoltam feltételezésére - ami amúgy teljesen igaz volt -, tovább folytattam a sminkem igazítását. Egyszerűen elmondhattam volna neki, hogy mi bajom, de azt akartam, hogy ő is töprengjen ezen egy kicsit. Sose szerettem az egyszerű megoldásokat, mindent túlbonyolítottam mindig. Semmi vicces nincs abban, hogyha az elején mindent elmondok, mert néha ilyenkor olyan dolgok is kiderülnek, amiket nem is sejtettem, vagy épp az illetőnek esze ágában sem volt elmondani.
- Úgy ahogy Styles-nak, neked se fogok elmondani semmit. - vállam vonva fordultam felé, visszamentem jelenlegi szobámba. Keresnem kellett valami egyszerű cipőt, mert tényleg úgy terveztem, hogy elmegyek, hisz semmi kedvem egyfolytában azon agyalni, mi lesz ezután. Kicsit ki kell eresztenem a gőzt, mert ez alatt a pár nap alatt, amíg nem voltunk a városban, sokkal több gondom lett, mint azelőtt.
- Gyerekesen viselkedsz. - ismét az ajtókeretnél állt, fejét rosszallóan ingatta. 
- Szerinted érdekel? - rá se nézve válaszoltam, miközben az egyik balerinába  beledugtam lábaim, majd a fekete táskám megfogtam és így egyenesedtem fel. Hiába volt Cat szomorú, ami arcán teljesen meglátszódott, még ez sem tudott meghatni. Nem fogom annyiba hagyni a dolgot! 
- Azt hittem barátnők vagyunk?! - tekintete könnyes volt, hangereje alig ütötte meg a normál szintet. 
- Hinni sok mindent lehet. - ismét a vállamat vontam - És ha megbocsátasz, mennem kell. - lassan tettem felé két lépést, apró célzás akart lenne arra, hogy elmehetne a kijárattól. Arcán egy könnycsepp gördült végig, ahogy arrébb lépett, így nyugodtan tudtam elhagyni a lila színű helységet. Lábaim gyorsan szedtem, főleg a lépcsőn, aminek az alján Eleanor-al találkoztam, ő azonban egyből hátat fordított és a konyha felé sétált, aminek a bejáratánál Louis és Harry jelent meg. 
- Dorinda, légy szíves! - Cat nem adta fel próbálkozását. 
- Catarine, lépj túl rajta! - direkt használtam az egész kereszt nevét - Annyit mondhatok, hogy Eleanor-al szerintem jó páros lennétek. Mindketten profik vagytok abban, hogyan használjátok ki az embereket! - mosolyogva bólogattam, miközben tekintetem kettőjük közt cikázott.
- Dorinda, állítsd le magad! - Louis mérgesen utasított, de szavai süket fülekre találtak. 
- Viccelsz? Még el sem kezdtem. - lehet, nem kellene így viselkednem, de nem bírom magamban tartani. 
- Dorinda Jordan még egy rossz szó valamelyik lányra és repülsz innen! - Harold védelmezően fogta meg barátnője derekát. 
- Mindketten tudjuk, hogy úgysem tennéd meg. - magabiztosan vigyorogtam fürtöskére.  Nem tenné meg, mert ahhoz neki túl fontos, hogy mások mit gondolnak róla, főleg Anne-nek és anyának nem akar csalódást okozni.
- Lehet, hogy ő nem, de én igen! - gyilkos tekintetekkel lépet elém Louis, de nem ijedtem meg, álltam pillantását. 
- Én a helyedbe inkább csendben maradnék azzal a titokkal, amit te őrzöl! - vállát megveregettem, majd elhagytam a házat, ezzel ezernyi kérdés között hagyva mindenkit.

*  *  *  *  *

Elveszettként bolyongtam a nagyvárosban, ahol mindenki ellenség volt számomra, és ahol mindenki szemében egy betolakodó voltam. Nem éreztem itt jól magam, egyedül voltam, miközben mindig körbe vett valaki. Talán ez volt a baj. Másokra haragudtam, az miatt, amit én követtem el. Cat-en és Eleanor-on vezettem le a dühömet, ahelyett, hogy inkább magamban kellene elszámolnom, hogy mit csináltam. Szétszedtem egy kapcsolatot, ami igaz, nem volt valódi, de mégis rosszul éreztem magam. Aggódtam, hogy mi lesz Perrie-vel, és a bandájával. 
Magatehetetlenül ültem egy Starbucks asztalánál, miközben a jegeskávém szívószálával szórakoztam. Üveges tekintettel néztem az embereket, figyeltem, hogy mit csinálnak. Nem voltak olyan sokan, mégis annyira zsúfoltnak éreztem ezt a helyet. Egy velem egyidős srác ült a szomszédos asztalnál, aki a laptopja képernyőjébe volt nagyon belegörnyedve; a másik oldalt egy fiú és egy lány foglalt helyett, akik beszélgettek. Látni lehetett, hogy ők most egy olyan fázisban vannak, amiben még csak ismerkednek, próbálnak megtudni egymásról minél többet, hogy aztán eldöntsék, tudnak majd együtt lenni vagy sem. Ezen kívül még volt pár ember, de mivel az óra még csak most kezdte megközelíteni a 12-t, így a nagy tömeg csak most fog jönni. Még mindenki dolgozik, vagy épp az iskolapadban görnyed. A nyári szünet hivatalosan még csak két nap múlva fog elkezdődni, így normális, hogy ilyenkor alig vannak ilyen helyen.
Arcomon a mai nap folyamán talán most először jelent meg egy őszinte mosoly, amikor megláttam, hogy két személy sétál be az ajtón. Nem tudtam nem őket figyelni, ahogy szemükkel engem keresnek, majd amikor a lány észrevett nevetve csapott a mellette álló fiú mellkasára, aki morogva fordult a lány felé, de amint rájött, hogy a vörös hajú  csaj mit mutatott neki, egyből engedett komor nézéséből, és mosolyogva közelítettek felém. Ez az egész kis jelent pár másodperc volt, mégis élvezet volt nézni. 
- Hellóka nyalóka! - vigyorogva foglalt velem szemben helyet a kissé bozótos hajú srác, aki mellé egyből csatlakozott partnere is. 
- Titeket meg mi lelt? - kuncogva néztem George-ra és Mina-ra, akik szorosan egymás mellett ültek. 
- Hallottál már Gina-ról? - George komoly tekintettel nézett rám. Szemöldököm összevonva próbáltam rájönni vajon kiről is beszél. Sorra vettem minden közösnek mondható ismerősünket, de semmi ilyen nevű lány nem rémlik. Fejem rázva néztem a két személyre, jelezvén, hogy semmi nem rémlik ezzel a névvel. - Nos, akkor bemutatom! - az asztalon heverő kezüket összekulcsolták, majd Mina a fejét George vállára hajtotta. Mindketten mosolyogtak, látszott rajtuk, hogy boldogak, és ekkor esett le. Mina + George = Gina. 
- Na, jó, menjetek a picsába! - nevetve dőltem hátra a kényelmes fotel szerűségen, hátamat támasztottam a háttámlának és úgy figyeltem őket. Nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg igaz, és ők egy pár. Annyira fura volt, de egyben mégis melegség töltötte el a szívemet. - Mióta tart? - lázba hoztak ezzel a témával. 
- Kemény két napja! - Mina nevetve mutatta fel ujját miközben válaszolt, arca sugárzott a boldogságtól. Rég nem láttam már ennyire önfeledten boldognak, még akkor sem, amikor először találkoztunk a plázában.
- Tudni akarok mindent! - reméltem, hogyha meghallgatom az ő történetüket, akkor egy kicsit eltudom felejteni a saját gondomat. Izgatottan vártam, míg eldöntötték, hogy melyikkőjük is kezdje a beszámolót, de ebből a kis csatából Mina jött ki győztesen, így ő kezdett neki, míg barátja néha-néha közbeszólt, vagy csak helyeslően bólogatott, de minden esetben csillogó tekintettel figyelte barátnőjét, aki boldogan elevenítette fel a nemrég történteket. Jó volt rájuk nézni, mert érezni lehetett, hogy ez nem csak egy rövid kis futókaland lesz, hanem annál azért egy kicsivel több.
Mosolyom nem hagyott alább, de figyelmem nem volt teljesen az ő történetüknél. Sok minden kavargott a fejemben, de azért néhány szófoszlányt megértettem, de így sem volt kerek, hogy miről is beszéltek. Elgondolkodva néztem rájuk. Vajon velem valaha meg fog esni, ami most velük? Fiatalok, aranyosak, szerelmesek. Nem tudok hinni abba, hogy én fogok így érezni. Életemben, egy ember van akit, szeretek, és kötődök is hozzá, csak sajnos ő már nem érez így. Szerintem soha nem is érzett. 
Új párunk, Gina látta, hogy gondolataim teljesen másfele kalandozott, mert még azt is elhittem nekik, hogy George egy sárkánnyal harcolt a szőke hercegnőért, aki Mina volt. Nem emlékszem ilyenre, de ha igaz, akkor nagyon bunkó voltam velük. Sűrű bocsánatkérések közepette hagytuk el a kávézót, de ők csak mosolyogva elmondták ezerszer, hogy nem bánják, de bűnhődnöm kell érte. Először megijedtem, hogy mit találtak ki, de amikor közölték, hogy velük kell mennem, bevásárolni, hangos nevetésben törtem ki. Az alatt a kis idő alatt, amíg távol voltam, Mina semmit nem változott, ugyanúgy utálta a nagy bevásárlást, mint akkor. Szó szerint be kellett rángatni őt a bevásárlóközpontba, ahol végül egészen felszabadult. 
A lány szemei felcsillantak, ahogy meglátta a pénzzel működő automatákat, amik a kicsiknek voltak kitalálva. Nem hagyhatta szalasztani a lehetőséget, és gyermeki mosollyal vette használatba a gépet. Nevettem, amikor megláttam, hogy mennyire élvezi, ahogy az autó mozog alatta, így én se hagyhattam ki ezt az élményt, és helyet foglaltam mellette. George a fejét fogva kezdett el idegesen járkálni, így próbálta tagadni, hogy velünk van, de egy idő után azonban nevetve fényképezett, és videókat készített rólunk. Egy kis ideig ezzel voltunk lefoglalva, utána pedig már csatlakoztak hozzánk a többiek is, így hatan vágtunk neki a vásárlásnak, de ez se a hétköznapi volt. Míg a három fiú - George, Adam, Nick - egy-egy bevásárlókocsit toltak, addig mi lányok azokban ültünk benne. Rég volt már, hogy ennyire jól éreztem magam a barátaim társaságában, így próbáltam kiélvezni minden pillanatot. A sorokat sikongatva jártuk, mert a fiúk Forma 1-es pilótának képzelték magukat, így gyorsan gurultunk, és életveszélyes kanyarokat tettük, amit a többi vásárló, valamint a biztonsági őrök nem néztek jó szemmel.

A gyerekosztályon lehettünk, amikor a srácok pihenés képen a kihelyezett libikókán kezdtek el játszani, a lányokkal pedig csak az egymás mellé tologatott kocsikban foglaltunk helyett. Vigyorogva lihegtem a sok sikoltozástól, megszólalni nem nagyon volt erőnk. Nagyjából egy órája lehettünk a nagy épületben, de azért amiért valójában jöttünk még nem tudtuk megvalósítani. Légzésem kezdett lenyugodni, amikor a hátamnál egy nagy csapódást éreztem. Valaki nekem tolta a kocsiját. Fájdalmasan kaptam a lapockámhoz, amit nagy ütés ért, és egy kicsit idegesen fordultam a "támadóm" felé. 
- Nem tudna figyelni? - meglepett, hogy nem is voltam annyira felháborodva, mint eredetileg terveztem. Úgy voltam vele, hogy ezt a napot semmi nem tudja elrontani. 
- Bocs. - köpte oda a szavakat az illető, még csak rám se nézve, de ahogy elvette a polcról, amire szüksége volt, rám nézett. Arcomról a mosoly egyből lehervadt, torkomban óriási gombóc nőtt, kezem izzadni kezdett. Ő volt az! - Hello, Dorinda! - vigyora inkább hasonlított egy vicsorhoz, fekete szemei ijesztőek voltak. Teste megfeszült, hangja ideges volt. Tudtam miért jött. Nem gondoltam volna, hogy a verseny miatt felkeres. Nagyot nyeltem, féltem, hogy mi lesz. Emlékszem arra, hogy mit tesz azokkal a személyekkel, akik vele vannak, de nem csinálják azt, amit mond nekik, vagy épp nem megy el versenyre. Azokat általában félholtra vereti. Ebben a szempontban rettegtem tőle, főleg úgy, hogy nekem már van a rovásomon nála. Igaz az nem azért volt, mert nem tettem, amire utasított, hanem azért mert az elején csak arra kellett nekem, és én neki, hogy az ágyban szórakozzunk, de ezt egy idő után meguntam és másokkal kezdtem el kavarni, amit nem nézett jó szemmel, és akkor megfogadta, hogyha még egyszer nem hallgatok rá, akkor az intenzívre küld. Na, nem mintha nem kerültem volna oda egy párszor, az ő jóvoltából.

Hallottam, ahogy a társaságom összesúgnak, hogy vajon ki lehet ez, és hogy honnan ismerem. Nem akartam előttük veszekedni, meg úgy alapjáraton sem, főleg nem Derekkel. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve pattantam fel a gurulós vas kocsiból, és egy nagy ugrással kimásztam belőle, majd hátra sem nézve kezdtem el szaladni. Nem érdekelt, ahogy az embereknek nekimentem, csak abban reménykedtem, hogy minél hamarabb elérjem a kijáratot. Hallottam, ahogy Mina és Ronnie kiabálnak utánam, de próbáltam nem foglalkozni velük, és miután kiértem az ajtón, teljes erőmből kezdtem el sprintelni. Egyszer néztem csak hátra, akkor pillantottam meg, ahogy Derek követ, majd egy autóba pattant be. Torkomban a gombóc csak még nagyobbra nőtt, az oldalam szúrt, levegőt is alig kaptam. Annyinak örültem csak, hogy amerre mentem sok lámpa volt, amik átlagosan pont akkor lettek pirosak, amikor odaértem, így volt egy kis egérutam követőmmel szemben. Az utcán az embereket majdnem fellöktem nagy sebességemmel, de nem érdekelt. Minél hamarabb haza akartam érni. Haza? Ez az első alkalom, amikor így neveztem azt a börtönt, ahol jelenleg lakom, de még az is jobb, mint hogy Derek kezei közé kerüljek. Egy kis megkönnyebbülés uralkodott el testemen, amikor megláttam a nagy házat az utca sarkáról, mert csak pár lépés hiányzott ahhoz, hogy elbújhassak. Idegesen fordultam hátra, de sehol nem láttam a nagy fekete kocsit. Azt hiszem sikerült leráznom, de amikor a legkevésbé számítottam meglepetésre, akkor ért a legnagyobb. 

Fájdalmasan ütköztem bele valakibe, aki a kapun sietett kifele, így teljes erejéből nekem esett, végül pedig a földön kötöttünk ki. A felállás szerint én voltam alul, míg rajtam feküdt a titkos idegen. Az esésnél próbáltam felfogni a kezemmel az ütést, amivel csak annyit értem el, hogy nagy valószínűséggel mindkét felkaromról sikeresen lejött a bőr, mert iszonyatosan fájt, a fejemről nem is beszélve, ami egy nagyot koppant az aszfalton. Szemeim összeszorítva feküdtem a kemény betonon, nem mertem kinyitni, mert féltem, hogy akkor eluralkodik felettem a fájdalmas érzés, és sírni kezdek. Levegőmet is visszatartottam a rám nehezedő testsúly miatt. 
- Jól vagy? - egy ismerős rekedtes hang érdeklődött hogylétem felől, ujjaival az arcomba hullott tincseimet simította el. Ekkor vettem a bátorságot, szemhéjaim akaratlanul is felnyíltak, kíváncsi voltam vajon kibe futottam bele. Meglepődtem, amikor tekintetem rabul ejtette egy csoki barna szempár, mely halványan csillogott az aggodalomtól. Szégyenlősen rebesgettem szempilláim, nem tudtam elhinni, hogy ismét alatta fekszem. Az érzés, ami a hatalmába kerített, egyszerre volt fájdalmas, de egyben mégis kellemes. Fájt, mert eszembe juttatta a történteket, és azt, hogy Perrie miattam fog vele szakítani. Kellemes viszont azért volt, mert egész nap szinte rajta agyaltam, és most itt van. Igaz nem épp olyan formában, ahogy elterveztem, de azért egy picit örültem neki. 
- Jobban kellene vigyáznod. - hangjától az egész testem megremegett, szívem kihagyott egy ütemet. Miért csinálja ezt velem? Eddig semmi ilyen nem váltott ki belőlem, de amióta beszéltem Perrievel, azóta csak ő jár az eszembe, és az, amit mondott "Ő akar tőled". Vajon tényleg így van? Zayn Malik valamit akar tőlem? Habár volt néhány jel. Ilyen volt a két csók, valamint, az, hogy folyton rajtam fekszik, ha elesünk,  és nem áll szándékában felkelni. Eddig ezekkel nem is foglalkoztam. Úgy voltam vele, hogy biztos csak szórakozik velem, hisz mit akar egy magamfajtától? A menedzserük is megmondta, hogy nem vagyok nekik való.
- Szerintem neked kellene, mert a végén a helyes arcod megsérül. - nem voltam tisztában azzal, amit mondtam. Nem tudtam elszakítani a szemeimet tőle.
- Szóval, szerinted helyes vagyok? - kedves mosollyal nézett rám, miközben mutató ujjával arccsontomon simított végig. Ekkor döbbentem rá, hogy valójában mi hagyta el a számat. Éreztem, ahogy arcom elönti a melegség, zavarban voltam. Hogy mondhattam ezt? Ki kellett találnom valami jó ki fogást, de amikor szám szólásra nyitottam, egy rekedtes hang megelőzött: 
- Jaj, de szánalmasok vagytok. Mindjárt elhányom magam.

29. Két lány, egy fiú

Sziasztok! 

El sem tudom hinni, hogy újra itt vagyok. Több, mint egy hónapja nem volt rész, amit nagyon sajnálok:/ Fel akartam rakni már, de valahogy sehogy nem úgy jöttek ki a dolgok. Sok minden volt most a nyakamban, és alig jutott időm valamire is. De most jelentkeznék vele:')

Még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ha minden jól megy, akkor minden hétvégén jelentkezem majd új részekkel!!

Valamint el fogom hagyni azt a szokásomat, hogy így írok a részek elé, mint most. Rájöttem, hogy totál feleslegesek, úgyhogy ennyi voltam! Ölelés♥

Dorinda szemszöge:

Az álmok minden egyes emberben megtalálhatóak. Lehet az egy kisebb, de lehet akár óriási is. Bármilyenről is van szó, mindenki tesz azért, hogy azt valóra válthassa. Ha igazán fontos neki, akkor küzd érte, és nem számít, hogy mennyi embert kell azért megbántania, vagy esetleg hány barátját veszíti el a személy, mert tudja, hogy utána minden jó lesz. Akik próbálták őt hátráltatni, féltékenyek lesznek, milyen sikereket ér el, de nem fogják bevallani, inkább csak tovább piszkálnak. Te viszont, boldogan fogsz élni, mert tudod, hogy neked sikerült elérni valamit, amit bárki nem fog. Nem fogod hagyni, hogy akárki is letaszítson, és nem fogsz magadtól lemondani róla. Hiába fogja kérni a legjobb barátod, hogy ne csináld tovább, még az ő kedvéért sem tennéd meg szívesen. Ezzel tisztában voltam akkor is, amikor Harry-t kértem meg arra, hogy lépjen ki a bandából. Tudtam, hogy nem fogja megtenni, ahhoz neki ez túl fontos. Sokáig álmodozott róla, hogy egyszer híres lesz, és most, hogy ez megadatott neki, semmi pénzért nem adná föl, hiába is kérem őt. Neki ez egy mennyország, és többet jelent neki négy idióta, és a világhírnév, mint a régi élete.

- Do, gyere, itt a helikopter! - mély gondolataimat az ajtón belépő, mosolygós Caterina zavarta meg.

- Megyek. - pufogva válaszoltam neki, az ágyról felkaptam a táskámat, és felé kezdtem el sétálni. Mosolyogva várt, de én nem voltam ennyire jó kedvű. Bunkó stílusban mentem neki "véletlenül", amin meglepődött, de nem foglalkoztam vele, úgy léptem ki a szabadba és az egyik géphez indultam.

Haragudtam rá! Összejött Harry-vel, és még egy rohadt köszönöm-öt se mondott, holott nekem köszönheti mindezt. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha féltékeny lennék, mert nem, csupán csak rosszul esik! Amióta együtt vannak, azóta nem tudtunk normálisan beszélgetni, pedig azt hittem, hogy jó barátnők lettünk, de úgy tűnik még egy személy, akiben csalódnom kellett. Azt hiszem, kezdek hozzászokni ehhez. Mindig ez van. Ha valakivel jóba leszek, az mindig csak kihasznál, és most nem túlzok! Kezdem azt hinni, hogy Cat is csak azért barátkozott velem, hogy megkaphassa Harry-t, ami lássuk be, sikerült is neki.

- Hello! - Zayn vigyorogva bukkant elő az egyik helikopter mellől, és még mindig ugyan ilyen lelkesedéssel nyúlt tatyóm felé. Meglepődtem kedvességén, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, így csak kezébe dobtam és minden szó nélkül hátat fordítottam neki.

- Dorinda, beszélhetnénk? - Eleanor a semmiből lépve elő támadott le, majd jobb kezem megragadva kezdett el maga után húzni, egészen addig, amíg hallótávolságon kívül nem estek a többiek. Meglepődtem sietségén, de legalább annyi jó volt, hogy ő nem mosolygott, mint a többiek. Bár, ha jobban belegondolok, ez Eleanornál nagyon furcsa, amitől egy picit megijedtem. Még nem láttam olyan komornak, mint most, amikor farkas szemet néztünk egymással. - Miért csinálod ezt? - kezeit maga előtt fonta össze, mintha így próbálta volna magát kordában tartani.

- Mégis mit? - nem értettem miről beszél. Sok mindent csinálok, de ezek közül szerintem egyik sem olyan, amin kiakadhatna.

- Ne tedd a hülyét! - megszeppenve hátráltam, amikor meghallottam magas hangját. Eleanor kiabált! Nem jellemző rá az ilyesfajta viselkedés. - Hallottalak Harry-vel. - hangja most kicsivel halkabb volt, pont annyira, hogy én halljam, de a többiek, akik minket figyelnek, ne értsenek semmit.

- Abba ne szólj bele! - idegesen kezdtem ujjaimmal combomon dobolni, ajkaim harapdáltam. Miért kell olyanba beleszólni, amiről nem tud semmit? Egyáltalán miért kellett hallgatóznia?

- Bele fogok, mert az egyik legjobb barátomról beszélünk! - persze, hogy nem hagyja annyiba a témát - Dorinda, nem helyes, hogy választás elé kényszeríted! - ismét felemelte a hangját, amit nem csak én, hanem a többiek is meghallottak. Idegesen túrtam hajamba, hátra fordultam, hogy láthassam, ki hogyan reagál erre. Mindannyian meg voltak döbbenve, mégis Louis és Harry volt az, akik idegesen toporzékoltak egy helyben, a többiek pedig csendben vártak.

- Szerinted érdekel, hogy te mit gondolsz? - nem hagyhatom magam, így muszáj volt támadnom nekem is - Azt csinálok, amit akarok, és nem fogom hagyni, hogy egy magadfajta beleszóljon, mit csinálok! - rég voltam már ilyen ideges. Nem is emlékszem mikor viselkedtem így utoljára. Azt hiszem akkor, amikor anya bejelentette, hogy internátusba küld, miután először kerültem a kórházba alkoholmérgezés miatt. Akkor volt a legelső nagy veszekedésünk, amiből mára már rutint csináltunk, de nála tudom, hogy bármit is vág a fejemhez, sosem tartja be, kivéve egyet. Nem hittem neki, amikor azt mondta, hogy visszajövünk Londonba, de ezt az egyet megcsinálta. Visszaküldött oda, ami miatt minden megváltozott, de ő ezt nem képes felfogni. Talán amikor megláttam Styles-t az ajtóban, akkor se akadtam úgy ki, mint most.

- Mégis milyen magam fajta? Ugyan olyanok vagyunk, mint bárki más! Ne csinálj úgy, mintha te különböznél! - hiába volt El mérges, még így is látszott rajta, hogy nem tudna ártani még egy póknak sem.

- Nem, te egy elkényeztetett liba vagy, aki azt hiszi, mindent megtehet, mert a barátja világsztár, akit valójában csak kihasznál! - nem tudom, miért mondom ezeket, de úgy tűnik, ami a szívemen az a számon. Jól estek a szavak, még ha bántóak is voltak a másik fél számára. A lány arca elsápadt, teste ellazult. - Tudd meg, én igenis más vagyok, mint ti, és tudod miért? Azért mert amit én mondok, azt be is tartom! Úgyhogy most szólok, hogy jobb, ha figyelsz magadra, különben olyan sorsra fogsz jutni, mint a drágalátos barátod, vagy talán még rosszabbra! - nem fogom hagyni, hogy bárki is beleszóljon az életembe, mert szerintem én is elég nagy vagyok már ahhoz, hogy eldöntsem, mit csinálok. Amúgy is, szeretem fenyegetni az embereket, főleg az olyanokat, mint Eleanor. Félnek, és nem tudnak mit tenni, csak bólintanak és elszaladnak. Ő is ezt tette. Sírva szaladt Tomlinsonhoz, aki próbálta nyugtatgatni barátnőjét, közbe mégis szúrós tekintettel nézett rám. Nem voltam büszke arra, amit tettem, de ez tűnt a legjobb megoldásnak. Most már csak attól kell félnem, hogy a lány elmondja-e barátjának, hogy min ment a vita, vagy sem, de annyi biztos, hogyha köp, akkor neki is olyan nyara lesz, amit soha nem fog elfelejteni, és nem a szép emlékek miatt az is biztos.

*  *  *  *  *

Miért mindig azokkal veszek össze, akikkel jól kijövök? Eleanort is elüldöztem magamtól, de mégis úgy érzem, hogy nem bánom. Megérdemelte, hogy úgy beszéljek vele. Nem fogom hagyni, hogy egy idegen mondja meg, hogy mit csinálok jól, mert semmi beleszólása nincs az életembe. Ezt jobb, ha szem előtt tartja ő is, meg mindenki más is!

A hazaút nagyon lassan telt. Perrie-vel egy szót sem váltottunk, és a kocsiba is minden szó nélkül szálltunk át. Úgy láttam, valamin nagyon merengett, de nem volt bátorságom megkérdezni. Lehet, hogy magánügy, és nem is akarja elmondani, így inkább foglalkoztam a saját problémámmal, ami jelenleg a verseny volt, amin nem vettem részt. Féltem, hogy valami baja esett annak a két dolognak, amiért egy év alatt küzdöttem. Derek-ből mindent kinéztem, és ismertem annyira, hogy tudjam, ígéreteit mindig betartja, legyen szó bármilyen illegális dologról.

A házhoz érve, úgy ugrottam ki a kocsiból, mint aki most látott egy szellemet. A motor még nem állt le, amikor talpam már a biztos talajt érintette. Gyorsan kellett cselekednem, szerettem volna elkerülni az esetleges gondokat.

- Dorinda, igazán segíthetnél! - Liam kiabálása szöget ütött a fülemben. Sokkal komolyabb volt, mint az átlagos viselkedése szokott lenni. Talán ő volt az egyetlen személy a kis csapatból, akitől egy picit féltem. Nem szokott viccelődni, és szerintem simán betartaná az ígéretét, miszerint az utcára tesz, ha az utolsó esélyem is eljátszottam.

Orrom alatt morogva fordultam vissza az ajtó elől, és nehéznek nem mondható testemet elvonszoltam az autóig. Vártam, hogy valaki ide adja a táskámat, ugyanis mindenki a csomagtartóhoz akart férkőzni, több-kevesebb sikerrel.

- Tessék! - Cat mosolyogva tartotta ki kezeit, amin három táska helyezkedett el, egyik az enyém volt.

- Ezzel is megelégszem. - vettem át tőle, azt, amire szükségem volt. Mosolya hihetetlen gyorsasággal tűnt el, meglepődött goromba viselkedésemen.

- Do, beszélhetnénk? - Perrie hangja erőtlenül csengett mögöttem, szinte alig lehetett hallani.

- Persze. - fordultam felé, a kezemben lévő cuccot a kapu szélébe dobtam. A szőke hajú lány pedig a járdán jobb oldalra kezdett el sétálni. Homlokom ráncolva követtem őt, de amikor beértem nem mondott semmit. Csendben lépdeltünk előre, közben mellettünk két kocsi haladt el nagy sebességgel. A fák lombjai előre-hátra mozogtak, jelezvén, hogy egy kicsit fújdogál a szél, de még így is elég kellemes volt az idő, ami elég szokatlan itt Angliában. Általában mindig nyálkás az idő, de ha kivételesen nem esik az eső, akkor sem szokott olyan, hű de meleg lenni.

- Láttalak titeket. - a mellettem eddig csendben haladó személy meglepett ezzel a két szavával. Nem a jelentése miatt, hanem leginkább hangjával. Rekedtes volt, nem volt teljesen biztos magában. Még soha nem láttam ennyire elveszettnek, mindig magabiztos volt, akin látszott, hogy teljesen tisztában van azzal, mit mond vagy csinál.

- Félre érted a helyzetet! - próbáltam védekezni. Tudom, hogy nem helyes, amit Harry-vel csinálok, de nem fogom engedni, hogy még egy személy beleszóljon, főleg úgy, hogy ő majdnem teljes egészében tudja, mit miért csinálok.

- Ezt nem lehet. - rázta meg fejét - Do, nem kell tagadnod. - apró mosollyal a száján állt meg előttem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogja érdekelni a velem történtek, de nem is akartam, hogy ebbe nagyon bele folyjon. Nem kell senki segítsége!

- Figyelj, amit beszéltem Harry-vel, tényleg nem gondoltam halál komolyan. - muszáj valami ésszerű magyarázatot adnom, nem akarom kérdések közt hagyni, se őt, se magamat.

- Mi? - értetlenül ráncolta homlokát.

- Azt mondtad, hogy láttál minket Harry-vel. - teljesen összezavarodtam ezek után.

- Nem Harry-ről beszélek. - lágy kuncogása betöltötte a kettőnk közt lévő kis teret - De örülök, hogy beszéltetek. - mosolyogva indult lassan tovább. Megdöbbenve álltam egy helyben, nem tudtam mozdulni. Nem értem, hogyha nem Harry-re gondolt, akkor kire? Rajta kívül senki mással nem voltam olyan helyzetben, ami félreért....a francba! Zayn! Kezeim remegni kezdtek, ahogy eszembe jutott az a személy, aki miatt ez a beszélgetés kezdődött. Hogyan láthatta? Majdnem teljesen sötét volt, alig lehetett még az orrom hegyéig is ellátni.

- Perrie. - hangom elcsuklott, ahogy kiejtettem a nevét. Szomorkás arccal fordult felém, de nem viselte annyira rosszul, mint amire számíthattam. Nem kezdett el kiabálni, csak oda sétált elém és megölelt. Nem tudtam mit tegyek, így viszonoztam gesztusát. Karom szorosan fogta közre a szőkeséget, vállaim rázkódtak hüppögéseim miatt, szemeim könnyesek voltak. - Annyira sajnálom! - nem akartam, hogy ez kiderüljön, mert tudom, hogy ezzel nagy fájdalmat okoztam neki.

- Ne tedd! - elhúzódott tőlem, arca sokkal megkönnyebbültebb volt, mint eddig.

- Nem akartam, hogy ez megtörténjen. - szemeim lesütöttem, szégyelltem magam. Most lettünk úgymond "jóba", erre én fogom és egy este alatt tönkreteszem ezt.

- Örülök, hogy így történt. - meglepődtem válaszán, soha nem gondoltam volna, hogy valaki is ezt fogja mondani, ha látja a barátját, amint egy másik lánnyal csókolózik. - Mindketten tudjuk, hogy a Zayn-el való kapcsolatom nem igazi, így még féltékeny se tudok lenni. - vállát megvonva válaszolt. Igaza volt, de nekem mégis lelkiismeret furdalásom van.

- Ezt nem értem. - homlokomat ráncoltam, hajamba beletúrtam. Komolyan nem értettem, hogy most akkor mit is vár tőlem.

- Szakítani fogok vele! - magabiztosan ejtette ki a szavakat. Nem akartam hinni a fülem. Nem teheti ezt!

- De, akkor mi lesz neked az énekléssel? - tenyerem izzadni kezdet, a pánik még jobban eluralkodott rajtam. Nem akarom, hogy miattam legyen vége.

- Ahogy esik, úgy puffan. - mély levegővétele elárulta, hogy ezzel a témával nem olyan biztos. - Nekem fontosabb, hogy Zayn boldog legyen, még ha nem is az én oldalamon.

- De harcolnod kéne érte! - valahogy muszáj lesz meggyőznöm, hogy ne szakítson álbarátjával.

- Butaság, hogy harcolj valakiért. Miért kellene harcolni? A szerelem nem arról szól, hogy harcolj, és ne add fel, és tarts ki vagy szerezd meg őt mindenáron. Nem! A szerelem az, amikor találkozik két ember, és ők mind a ketten úgy döntenek, hogy együtt akarnak lenni. Harcolni valakiért? Annak mi értelme? És ha megnyered a harcot? Akkor elég lesz neked az, hogy veled van? El tudod fogadni, hogy csak azért van veled, mert te kiharcoltad? Szerintem nem. - fura volt ennyire maga alatt látni. Amióta ismerem, azóta mindig az van a szemem előtt, hogy mennyire magabiztos. Olyan volt számomra, mint egy rendíthetetlen kőszikla, aki mindig tudja, hogy mit, miért csinál.

- Nem akarom, hogy miattam legyen vége. - sírva rogytam le a járda szélére. Meredten bámultam magam elé, próbáltam megnyugodni.

- Ne légy hülye! - ült le mellém Perrie - Ez nem miattad van. Te csak segítettél abban, hogy meghozzam a döntést. Te Zayn-el sokkal jobban összeillesz. Miután megcsókolt, akkor láttam először őszintén mosolyogni, és ez neked köszönhető! - jobb karomba belekarolt, miközben értetlenül néztem rá. Most arra céloz, hogy én meg Malik?

- Én nem akarok semmit tőle! - világosítottam fel, de azt hiszem nem hitte el, mert nevetni kezdet.

- De ő akar tőled. Meg, ha nem akarnál, akkor nem kaptátok volna le egymást. - ledöbbentem milyen nyugodtsággal beszél erről. Visszatért az a lány, akit én ismerek.

Zayn és én? Ha már csak belegondolok is a hideg futkos a hátamon. Nem mondom, hogy Zayn nem helyes, mert nagyon is az. Van valami benne, ami megfogott már az első találkozáskor. Azt hiszem, a társaságból ő a legtitokzatosabb, a legmacsóbb, a legjobb testű. Olyan fiú, akire eddig vártam. Rossz fiús a tetkói által, de egyben mégis kedves, aranyos, lehet vele viccelődni és segítőkész, mind emellett iszonyat jól csókol. Bevallom, egy párszor már elkalandoztam azon, vajon milyen lehet a barátnőjének lenni, de sose mertem nagyon bele élni magam, mert felesleges lenne. Más világban él, amibe én nem tartozom bele, meg amúgy se hinném  hogy én kellenék neki. Nincs semmi, ami különleges lenne bennem, főleg egy olyan fiú számára, mint Zayn. Ő szinte tökéletes, míg én egy csődtömeg vagyok.

Nem tudtam mit válaszolhatnék, így inkább csak csendben maradtam. Perrie se kiabált, szerintem ő is azon gondolkodott, hogy mit mondhatna még, amitől elhiszem, hogy nem miattam akar szakítani Zayn-el, míg az én agyam ezer meg egy okot talált ki arra, hogy miért nem kellene bele élnem magam, hogy Zayn-ek bejövök. Így ültünk mi. Két lány az út szélén, akik egy bizonyos fiúra gondolnak, de ez a bizonyos személy még csak nem is sejt semmit.

28. Dorinda

Sajnálom, hogy hamarabb nem jelentkeztem résszel, de nagyon elfoglalt voltam az utóbbi másfél hétben...meg egy kis családi zűr is volt, szóval elnézéseteket szeretném kérni, és ígérem, hogy legközelebb már hamarabb jelentkezem!:) 

Harry szemszöge:

Az érzés, amikor valaki olyan mellett ébredsz, akiről tudod, hogy többet fogsz érezni, mint egy egyszerű barátság, sokat tud jelenteni. Így volt ez akkor is, amikor reggel Caterine-t találtam magam mellett. Elmosolyodtam, hogy milyen édesen alszik.
Az újságok folyamatosan olyanokat írnak, miszerint én mindenkivel lefekszem és nem is foglalkozok mások érzéseivel. Ez mind csak felületesség, mert nem igaz! Tény, hogy sok lánnyal flörtölgetek, de az nem jelenti azt, hogy egy ágyban kötünk ki. Teljesen más vagyok, mint azt mások gondolnák. Érző ember vagyok, mint mindenki más ezen a bolygón, de sokan ezt nem tudják felfogni. Talán azért is féltem annyira Cat-et, mert tudom, miután valaki lekap minket a városban, egyből elfogják kezdeni szidni őt, pedig semmi joguk nem lenne rá. Nem akarok neki még több fájdalmat okozni, mert ahogy elmondta a gyerekkorát, nem lehetett neki egyszerű. Az anyja magára hagyta, és új életet kezdett nélküle. Nem szokásom elítélni az embereket, de ez az a pont, amikor bátran kijelenthetem, hogy az ilyen embereknek nem való a család. Miért kellett neki egy gyerek, ha utána nem foglalkozik vele? Undorító, aki ilyet csinál!
Nem akartam megszakítani a tevékenységem, miszerint új barátnőmet néztem alvás közben, de szükségem volt egy kis friss levegőre, hogy még egyszer alaposan átgondoljam tetteimet. Óvatosan másztam ki az ágyból, nehogy felébredjen. Miután meggyőződtem, hogy tervem sikerrel járt, magamra vettem egy nadrágot, és halkan elhagytam a szobát. Meglepődtem, hogy még mindenki az igazak álmát élte, csak Perrie ült az egyik asztalnál. Nagyot ásítva sétáltam el hozzá, majd helyet foglaltam vele szemben.
- Jó reggelt. - köszöntem illedelmesen. Ijedten kapta rám tekintetét, nem vette észre, hogy ide jöttem.
- Reggelt. - erőltetett arcára egy mosolyt, ami nem tűnt túl őszintének. Több szó nem hagyta el egyikünk száját sem, mindketten a gondolatainkba merültünk, vagy legalább is én igen, főként Dorinda-n.
Még mindig nem tudtam, hogy mi baja lehet, pedig minden nap ezen agyalok. Segítséget is kértem Caterina-tól, de Do  neki se mondta el a dolgot. A kórház óta tudta, hogy Cat és köztem lesz valami, szóval nagy valószínűséggel ezért nem mondta el neki a dolgokat. Ismer annyira, hogy tudja, próbálkozni fogok.
-  Nem tudod Dorinda merre lehet? - beszélnem kell vele, legalább most míg itt vagyunk és minden nyugodt, hátha így nagyobb esélyem van arra, hogy meghallgat.
- A stégnél megtalálod. - fura volt Perrie. Amióta ismerem nem láttam még olyannak, mint most. Nagyon levert volt, életkedve se volt mondható óriásinak. Hangomra is rémülten nézett fel az asztalról, nagyon gondolkodott valamin. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mi bántja, de rájöttem hogy nem akarok végig hallgatni egy hosszú nyafogást, így inkább úgy tettem, mint akinek rossz a szeme. 
- Kösz. - motyogtam majd felálltam eddigi helyemről. Nem tudtam elképzelni, hogy egykori barátnőm mit tud a víz mellett csinálni kora reggel.
- Harry! - szólt utánam a szőke hajú lány, mire kelletlenül fordultam felé. - Adhatok egy jó tanácsot? - tekintete az arcom fürkészte. Komolynak tűnt, így aprót bólintottam. - Minden ember mögött van egy történet. Van egy oka annak, hogy ők ilyenek. Nem azért ilyenek, mert ilyenek szeretnének lenni. Valami a múltban történt velük, ami miatt ilyenek lettek, és néha ezeket lehetetlen helyrehozni. - értetlenül ráncoltam homlokom, nem tudtam mire akar kilyukadni.

- Ezzel mire akarsz utalni? - amennyire én értetlenül néztem rá, neki annyira jelent meg arcán egy mosoly.
- Térj vissza a gyökerekhez. - ezzel a mondattal hagyott ott a teljes tudatlanságban. Az eddiginél még nagyobb értetlenséggel néztem Perrie után, aki az egyik ház ajtajánál eltűnt. Nem tudom mit akar ezzel jelenteni, még túl korán van az ilyen okosságokhoz, így fogalmazhatott volna egy kicsit érthetőbben is, mert tény hogy az ember álmosan semmit nem ért.
Még mindig Perrie-n gondolkodva indultam el a keresett lány tartózkodási helye felé. Lehet, hogy igaza van a szőkeségnek? Vissza kellene térnem a kezdetekhez? De hogyan, amikor egy makacs természetű lánnyal állok szemben?
Apró mosoly jelent meg arcomon, amikor elértem a fa pódiumig ami a víz felé emelkedett. Dorinda a szélén feküdt egy hálózsákba bugyolálva aludt nyugodtan. Ez a látvány egyszerre volt aranyos és kicsit ijesztő is. Megijedtem, mert bármikor történhetett volna baleset is. Nem tudtam elképzelni, hogy mit keresett itt. Miért kellett idekint aludnia, amikor a házban biztonságosabb lett volna?
- Muszáj bámulnod? - rekedtes hangja még nagyobb mosolyt csalt arcomra, mert nagyon emlékeztetett a régi időkre, amikor sokat aludtunk egymásnál.
- Mit csinálsz idekint? - kérdésére kérdéssel válaszoltam. Nem érdekelt, hogy nem tetszését egy horkantással fejezte ki. Lassan lépkedve sétáltam el a stég széléig, majd helyet foglaltam mellette, úgy hogy lábam a víz felszíne felé lógott.
- Szegény stég magányos volt, így gondoltam szerzek neki egy jó estét. - hangja még mindig rekedtes volt a hirtelen jött ébresztéstől, de szarkazmusa így is tisztán kivehető volt. Arcomon a mosoly hamar ment át egy szívből jövő nevetésbe. Szeretem, hogy mindig van valami frappáns válasza mindenre, mert így jobban megtudja magát védeni. Mielőtt elköltöztek félénk lány volt, aki alig bírt megszólalni idegenek előtt, és sokkal teltebb volt. Mára már kész nő lett, akit nem kell félteni senkitől, csak saját magától.
- A humorod még ugyan olyan, mint régen. - ez a mondat akaratlanul csúszott ki a számon. Nem tudom mi okból, de valahogy kimondtam. Féltem, hogy meghallotta, de hiába figyeltem, arcán semmi mimika nem jelentkezett, bár szerintem biztos, hogy meghallotta. - Valami fontos dolgot szeretnék mondani. - nem voltam biztos, hogy ezt a témát pont most kéne felhoznom, de más pillanatot nem tudtam, amikor ugyan így kettesben vagyunk.
- Feloszlik a bandád? - hangja tele volt reménnyel, gyorsan ült fel, fejével felém fordult, tekintete csillogott, úgy, mint eddig soha.
- Nem, dehogy. - fejem ráztam, ezzel még jobban alátámasztva állításomat. Nem tudom honnan vette ezt a hülyeséget, mert ez eddig eszembe se jutott. A One Direction az egyik legjobb dolog az életemben, és nem fogom hagyni, hogy ennek valami is véget vessen. Mindig az volt az álmom, hogy híres lehessek. Most pedig az álmomat élem, olyanok oldalán, akik a testvéreim lettek.
- Oh. - lemondóan sóhajtott egyet, a jókedv eltűnt hangjából - Ez esetben hallgatlak. - unottan nézett a vízre, ahol tükörképünk szépen látszódott.
- Holnap után utazunk Amerikába. - egyszerűen jelentettem ki, úgy voltam vele, hogy jobb hamar túl lenni rajta. Vártam, hogy milyen kirohanása lesz, de meglepett, hogy nem reagált semmit. Ugyanolyan nyugodtsággal nézett maga elé, mint eddig. - Semmi ellenszenv? - döbbenten kérdeztem, mert nem hittem volna, hogy így fogja fogadni ezt az egészet. Mondjuk örülnöm kellene, amiért egyszer hagyja, hogy az lesz amit én mondok, de azért egy picit ijesztő is.
- Most mit mondjak? - nézett rám, vállát megvonta - Jó utat nektek. - ahogy ajkait elhagyta az utolsó mondat, akkor döbbentem rá a nyugodtságának okára. Azt hiszi, hogy egyedül marad.
- Te is jössz velünk! - épp hogy kimondtam a mondatom, a mellettem helyet foglaló lány hangosan kezdett el nevetni. Homlokom ráncolva néztem rá, hogy ebben mi olyan vicces.
- Felejtsd el Styles, hogy én veletek menjek bárhova is. - fejét rázva válaszolt.
- Nem kérdés volt. - utálom amikor így viselkedik, főleg hogy csak jót akarok neki, de ő ezt nem képes felfogni. Annyira makacs és önfejű, hogy arra szavak nincsenek.
- Haza visztek? - ülőhelyéről felállt, így felém tornyosult.
- Nem. - hunyorítva néztem fel rá, az éppen felkelőben lévő nap miatt.
- Akkor viszont vigyázzatok, le ne zuhanjatok! - mondandója végén hátat fordított nekem, el akart sétálni.
- Dorinda, legalább Cat kedvéért! - ijedten pattantam fel, majd két lépéssel megtettem a köztünk lévő távolságot. Lábai hirtelen megálltak, kezei ökölbe szorultak. Lassan fordult felém, szemei szikrámat szórtak. Tudja, hogy Cat az a személy, aki miatt meg kell próbálnunk legalább beszólások nélkül elviselni egymást. Nem akartam ezt felhasználni ellene, de semmi más jobb ötletem nem volt.
- Gusztustalan vagy! - szemrehányóan rázta fejét, és teljes mértékben igaza volt - Utálom, hogy együtt vagytok! - ökölbe szorított kezei most már nyitott tenyérrel helyezkedtek el teste mellett. - Nehogy azt hidd, hogy ezzel nyertél! - kedvtelenül igaz, de végre be adta a derekát. Arcomon egy mosoly jelent meg, mert ha nagy nehezen is, de Dorinda eddig itt töltött ideje alatt most az egyszer sikerül elérnem, hogy azt csinálja amire kérem, aminek kimondhatatlanul örülök, mert akkor ezek szerint tényleg igaza volt az anyjának. Morogva fordított nekem hátat, menekülni próbált a többi kérdésem elől, de nem hagytam, hogy csak így elmenjen.
- Miért lettél ilyen? - ez a kérdés foglalkoztatott azóta, amióta megláttam őt a házunk ajtajában. Alig ismertem fel, teljesen egy idegen állt akkor előttem.
- Erre neked kell rájönnöd. - nem fordult meg, de nem is sétált. Egy helyben állt, mintha valamin töprengene.
- Legalább segíts egy kicsit! - hangom már majdnem könyörgésbe ment át. Soha egy lány miatt sem voltam ennyire összezavart, és azt hittem, hogy nem is leszek soha, erre ideállít rózsaszín hajjal, tele tetoválásokkal, sok sminkkel, nőiesen és romba döntötte az eddigi elfogultságomat.
- Ha magadtól nem jössz rá, akkor ez felesleges. - felém fordult - Nekünk már nincs közös jövőnk, a múltat pedig ne hánytorgassuk fel. - szemei könnyesek voltak. Nem akartam hinni a fülemnek. Nem hagyhatja ennyibe a dolgot.
- Dorinda, legalább próbáljuk meg! - a köztünk lévő kevés távolságot egy lépéssel megtettem. Nem lépett el tőlem, így volt bátorságom jobb kezem arcára simítani. Hüvelykujjammal állát simogattam, lélegzete egy kicsit szaggatottabb lett. - Minden lehet, csak akarni kell. -suttogásnál többet most nem voltam képes összehozni.
- Harry, én nem mondok semmit. - erőszakosan lépett el kezem alól, szemei már pirosak voltak.
- Mondd, mit kellene tennem, hogy minden olyan legyen, mint régen? - szemeim már nekem is csípték a könnycseppek, de nem hagyhattam el magam. Akarom hallani a válaszát, mert bármi is lesz az, biztos vagyok benne, hogy megcsinálom. Nekem ahhoz túl fontos személy, hogy egy percig is habozzak kérésén.
Zavartan nézett el a távolba, egy kicsit gondolkodott, mielőtt szemei ismét rajtam állapodtak meg. Alsó ajkát fogai közé vette, homlokát ráncolta. Habozott, ami idegesített. Idegesen húztam fel jobb szemöldököm, mert már nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Vett egy mély levegőt, ajkait szólásra nyitottam. Kíváncsian füleltem, mire megértettem mit is mondott:
- Lépj ki a One Direction-ból!

27. Eluralkodott vágyak

Sajnálom, hogy idáig nem jelentkeztem új résszel, csak nem volt időm erre, meg úgy nagyon semmi másra sem. Ígérem, a következő már hamarabb érkezik!:)

A napok lassan teltek, olyanok voltak, mint egy kínszenvedés a számomra. Kezdtem azt hinni, hogy már egy hete itt vagyunk, de Dani-nak sikerült felvilágosítania, hogy mindössze a harmadik napunkat kezdtük el, és holnap már megyünk is vissza a városba. Leírhatatlanul örültem ennek az információnak, mert már nagyon mehetnékem van. Nem bírom az ilyen csendes helyeket. Soha nem voltam a természet híve, valahogy nem hozott lázba ez az egész. Unalmasnak tartottam, mert semmi értelmeset nem lehet idekint csinálni. 
A társalgásom a fiúkkal, annyival megakadt, amikor a tetoválásokról beszélgettünk. Egyikünk sem próbált normális párbeszédet kialakítani a másikkal, de nem is bántam. Harry azonban nagy csalódás volt a számomra. Azt hittem, hogy a tetoválás után rá fog eszmélni, hogy miért is viselkedek így vele, de sajnos ez nem történt meg. Semmi jelét nem adta annak, hogy tudná mi volt anno. Rosszul esett, de próbáltam nem kimutatni. Nem akarok veszekedni vele, csak szép csendben tűrni, és minél hamarabb túlesni a nyáron. Ezek voltak jelenleg az én életcéljaim. 
Újabb unalmas napnak néztünk elébe, ahogy a nap bevilágította a házat, az ablakon keresztül. Unottan másztam ki az ágyból, és körülnéztem van e még rajtam kívül itt valaki. A titokzatos személy alatt Cat-et értem, de ahogy megláttam, hogy az ágynemű mellettem meg se mozdult, egyből tudtam, hogy ismét nem aludt itt. Mostanság egyre több időt tölt Harry társaságában. Ezzel nem is lenne nagy bajom, ha nem ketten tűnnének el az erdőben. Tudom, Cat már nagylány, de félek, hogy nem tud normálisan gondolkodni, annyira elvakítja a szerelem, vagy a szeretet, amire már kiskora óta vágyik. Hazza rendes srác, de a hírneve átok is lehet a leendő kapcsolatuk számára. Sok mindenre képesek a rajongók, amire Cat nem áll készen, és ezzel ő is tisztában van, de megfogadtam, hogy bármi is lesz köztük, nem fogok beleszólni a dolgaiba, kivéve, ha segítséget kér.
A földről felkaptam az egyik bikinim, majd arra rávettem egy farmer gatyát, és hajamba túrva léptem ki a házból. A kellemes meleg, jólesően hatott rám, élveztem a napsütést. 
- Sziasztok. - sétáltam a lányokhoz, akik az egyik asztalnál szorgoskodtak. 
- Hello, álomszuszék. - köszöntött Cat nagy vigyorral az arcán. Amióta ismerem, azóta nem láttam ennyire virulni, de próbáltam nem figyelni rá. Nem akarom tudni, hogy be jött-e az a gondolatom, amit már azóta hajtok, hogy láttam őt és Styles-t beszélgetni. 
- Nincs mogyorókrém? - néztem végig az asztalon, és a barna üveges dobozt kerestem. 
- Neked nincs! - kiabált hozzánk Louis. Meglepve fordultam felé, nem értettem, hogy miért mondja ezt. - Túl nagy itt a mókus veszély. - simogatta feje búbját. A körülötte helyet foglalók próbálták vissza tartani nevetésüket, de ez nem jött be mindenkinek. 
- Hízelgő ajánlat Tomlinson, de hidd el nem te vagy a világ középpontja. - szemem forgatva fordultam vissza a lányokhoz, ahol Perrie és Cat értetlenül néztek rám. 
- Louis Tomlinson-t élő adásban támadta meg egy sereg mókus. - Eleanor felelevenítette az újságok címlapján szereplő szalagcímeket. 
- Az te voltál? - azt hiszem, a két lány teljesen ledöbbent. 
- Édes a bosszú. - vontam vállat vigyorogva, majd felkaptam egy uborka szeletet, és azt rágcsálva indultam el a fiúkhoz. 
- Akkor, most már hivatalos, hogy együtt vagytok? - Zayn kíváncsi hangja megállított, amikor elég közel jártam hozzájuk. 
- Igen. - bólintott egyet a nekem háttal ülő, göndör hajú fiú, akinek a hangján hallani lehetett a boldogságot. Nagyot nyeltem, ahogy rájöttem, hogy beigazolódott a jövendölésem. 
- Harry, beszélhetnénk négyszemközt? - meglepődtem, hogy milyen könnyen ejtem ki a szavakat. Ijedten fordult hátra, megijedt hangom hallatán. Egy nagy levegő után bólintott, majd felállt, és elindultunk egymás mellet haladva. Mindenki tekintetét éreztem magamon, de nem izgatott. Tisztázni akartam vele egy dolgot, és nem akarom, hogy más is hallja. Minden szó nélkül sétáltunk el a stégig, ahol senki nem láthatott, és senki nem is hallhatott. 
- Te és Cat? - egyenesen a széléig sétáltam, nem fordultam szembe vele. 
- Összejöttünk. - válaszolt, közbe mellém sétált. Egy aprót bólintottam, jelezvén, hogy felfogtam. - Gondolom, sok ellenérved lehet, hogy ez miért nem jó ötlet. - egy keserű mosoly jelent meg arcomon, hogy még így is kiismer. 
- Lenne, de ez Cat élete. Egy idő után úgyis ráeszmél, hogy milyen is vagy. - vontam vállat. 
- Ezzel mire utalsz? - kezeim után kapott és szembe fordított magával. Érintésétől végig futott rajtam a hideg, de kivételesen nem rossz értelemben. 
- Arra, hogyha megbántod, akkor én leszek a legrosszabb rémálmod. - arcát fürkésztem, amire egy apró mosoly ült ki. 
- Ennél is rosszabb? - szemei csillogtak a játékosságtól, jól szórakozott.
- Tudod, hogy képes vagyok rá. - nekem is megjelent egy kis mosoly az arcomon. Nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, mintha újra a régiek lennénk. Nem volt világhírnév, nem volt ellenségeskedés, csak Dodo és Hazza, a két legjobb barát.

*  *  *  *  *

Fura volt nézni, ahogy Harry és Cat turbékoltak. Eddig megszoktam, hogy kellemesen elbeszélgetnek egymással, de most, hogy már a szájra puszi is normálissá vált számukra, az nekem már kevésbé tetszett. Aranyosak együtt, ezt letagadni se tudnám, de még szoknom kell a látványt. 
Az esti tábortűznél mindenki hamar kifeküdt, mondván, hogy ez az utolsó éjszakájuk, hogy rendesen ki tudják pihenni magukat, így le is feküdtek. Nem meglepetésként szolgált, hogy az én szőke hajú barátnőm, a göndör fürtös barátjával tért nyugovóra, ezzel a tettével kettesben hagyva Malik-al. 
Valahogy nem volt hangulatom egyedül lenni vele. A múltkori este történései még bennem élnek, pedig jobb szeretném elfelejteni azokat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Zayn nem helyes, és hogy nagyon bénán csókol, de ezt valahogy nem akarom kimutatni. Neki ott van Perrie, még ha csak megjátsszák az egész kapcsolatukat is. Nem akarom elrontani ezt nekik, mert Perrie-nek sok múlik rajta. Az egész álma ezen a hülye színjátékon múlik, és nem szeretném, ha rajtam bukna el. Túl nagy a nyomás ezen, és én nem szeretnék részt venni benne.
- Haragszol rám? - törte meg a csendet a kreolbőrű srác. Meglepve fordítottam felé fejemet. Ezt most komolyan gondolta? Hogyan kéne viselkednem, amikor pár napja megcsókolt? Igen, ki akadtam rá, de abban én is ludas voltam, mert hagytam magam.
- Ha nem vetted volna észre, akkor mindenkivel így viselkedek. - próbáltam minél undokabb lenni vele, mert nem szerettem volna hosszúra nyújtani ezt a beszélgetést. 
- De amióta megcsókoltalak, azóta még csak rám se nézel. - igaza volt, de zavart, hogy csak úgy kimondta, hogy megcsókolt. Mi van, ha meghallotta valaki? 
- A lila folt eltűnt már az oldaladról? - direkt tereltem a témát, nem akarok nagyon belemélyedni a beszélgetésbe. 
- Ne terelj! - szólt rám, miközben elém sétált, majd leguggolt, és tekintetem fürkészte. Másfele kezdtem el nézni, nehogy észrevegye rajtam a kétségbeesést, ami eluralkodott rajtam. - Do. - megszólításától egy jóleső érzés fogott el, majd ahogy kezét az államra csúsztatta megbizseregtem tőle. Lassan fordította fejem az övével szembe, majd amikor tekintetünk találkozott, mélyen egymás szemébe néztünk. Annyira jól esett, hogy nem kellettek szavak, ahhoz, hogy tudjam mire gondolt. Tekintete lejjebb csúszott arcomon, egyenesen a számra, majd vissza szememre. - Csak, ne mozdulj! - annyira aranyos volt, hogy így utasított, mert tudta, hogy más esetben simán elfordultam volna. Ismét csigalassúsággal kezdett el előre mozogni, ami nagyon idegesített. Nem akartam elkövetni ugyan azt a hibát, mint múltkor, de nem tudtam uralkodni a vágyaimon. A köztünk lévő kis távolságot, már én tettem meg, és eszeveszetten nyomtam ajkaim az övére. Elmosolyodott a hevességemen, de nem ellenkezett. Nyelve hamar utat tört a számba, kezemmel hátulról a hajába túrtam, így húztam magamhoz még közelebb. Vágytam rá ilyen módon, és nem érdekelt senki, és semmi, csak ki akartam élvezni a pillanatot.