Minden kedves olvasómnak, ezúton is szeretnék Boldog Békés Karácsonyt kívánni!! Remélem mindenkinek szeretetben telt ez az ünnep, és remélem mindannyian azt találtátok a fa alatt, amire vágytatok!! Boldog Karácsonyt!!♥
Harry szemszöge:
Mereven bámultam magam elé, ahogy meghallottam az ajtó
csapódást. Nem tudtam fel fogni, hogy mit is mondtam. Akaratomon kívül mondtam
olyat, amit soha nem akartam, és amit egyáltalán nem gondoltam komolyan. Eddig
mindig arra vágytam, hogy Dorinda elmondja, hogy miért ilyen, erre most, hogy
tudom azt kívántam, hogy bárcsak meghalt volna. Soha nem akartam ezt kimondani,
főleg nem neki, de annyira felidegesített, hogy nem gondoltam végig mi is
hagyja el a számat. Csak a harag beszélt belőlem. Haragudtam saját magamra,
mert most kellett rádöbbennem, hogy minden miattam mag. Mindenki másban
kerestem a hibát, de önmagamra nem gondoltam. Tükörbe kellett volna néznem,
hogy rájöjjek, hogy kit kellene jól lebasznom. Miattam van olyan szinten,
amiből már nehéz lesz visszajönnie.
Meg akartam óvni mindattól, ami a hírnévvel jár. Nem akartam, hogy elkeljen viselnie a rajongók támadását, amit Eleanor és Danielle is kap, de talán a banda többi tagjától akartam leginkább távol tartani. Féltem, hogy valamelyik fiú bántani fogja érzelmileg, amire még nem volt felkészülve. Nem volt komoly kapcsolata, mert mindig félénk lány volt, így egy fiúval se tudott normálisan beszélni, de tudtam, hogy velük más lenne. Ők akkor is próbálkoznának, ha Dorinda nem akarta volna, és tudom, hogy egy idő után már Do is olyan felszabadult lett volna, mint ők, és elkövette volna a legnagyobb hibát: valaki iránt gyengéd érzelmeket táplált volna. Az a baj, hogy gyorsan kedvel meg valakit, amit nem lenne szabad. Néhány kedved szó neki, és ő már azt hiszi, hogy a fiú kedveli őt. Attól féltem, hogy meg kellesz tiltanom neki, hogy felejtkezzen meg a fiúkról, legfőképp Zaynről. Ő kedves a lányokkal, és nem akartam, hogy szórakozzon Do érzéseivel. De be kell látnom, hogy az történt, mint amit akkor elképzeltem. Dorinda nem csak nem kereste a fiúk társaságát, hanem egyenesen utálja őket, de azt hiszem csak miattam. Nem kell félnem, hogy valamelyikőjük elcsavarja a fejét, mert ez szerintem soha nem fog megtörténni.
Miatta jelentkeztem az X Factorba. Neki énekeltem a legtöbbször, és ő volt az, aki a legjobban támogatta az énekesi álmomat. Sokszor beszélgettünk arról, hogy mi lenne ha..., de most nélküle mégsem olyan. Persze élvezek minden percet, amit a fiúkkal töltök, de mégis olyan, mintha még hiányozna valami, vagy valaki. És ez a valami Dorinda. Háttérbe szorítottam, holott neki kellene a legjobban megköszönnöm, amiért elküldte a jelentkezésem a műsorba. Egy utolsó aljas disznó vagyok!
Meggyötörten sétáltam át a nappaliba, ahol a társaság ült. Nem mertem senki szemébe nézni, mert tudom, hogy hallottak mindent, és most nem lehetnek szép véleménnyel rólam, de meg is értem őket. Legszívesebben én is szemen köpném magam, a miatt, amit mondtam. Bármennyire is nem gondolkoztam, nem kellett volna a halálát kívánnom.
- Harry. - Louis halk hangjára felkaptam a szemem. Meglepődtem, amikor egy kis együttérzést láttam szemében, de nem akartam semmilyen fejmosást.
- Csak, ne mondj semmit! - homlokomat ráncoltam, miközben azt figyeltem, hogy Catnek milyen reakciói vannak. Arca, mint mindig gyönyörű volt, de talán most egy picit eltért a szokottól. Szemei szomorúak voltak, de száján egy apró, biztató mosoly volt, de látni lehetett rajta, hogy egy kicsit sokkolta az előbb lezajlott beszélgetés.
- Igaz, amit Dorinda mondott? - Louis hangja törte meg ismét a csendet. Nagy szemekkel néztem rá, jobb szemem akaratlanul kezdett el klikkelni az idegességtől. Nem értem miért nem bírja legalább most befogni a száját, tudja, hogy nem vagyok vicces kedvemben. - Mi van? Azt mondtad, hogy ne mondjak semmit, de annak a mondatnak a végén kérdőjel volt! - akármennyire is szerettem volna, nem tudtam még csak mosolyogni sem. Tapasztaltam már, hogy Louis mindig viccel, és így próbálja meg feldolgozni a történteket, de ez most nem olyan pillanat.
- A rohad életbe is! - idegesen álltam fel helyemről. Ideges voltam, nem tudtam uralkodni magamon. - Mindenkit hibáztattam, holott mindenért én vagyok a hibás. Miattam ilyen! - tudom, hogy hallották a veszekedést, mégis úgy éreztem, hogy muszáj hallaniuk az én számból is, hisz ez volt az igazság. Akaratom ellenére jutottunk oda, ahol most vagyunk.
- Ehhez ketten kellenek. - Danielle hangja óvatos volt, mintha tudná, hogy nemsokára robbanok.
- Teljesen megfelejtkeztem róla, ő pedig csak próbálta túlélni a napokat. - szembe fordultam a többiekkel, hátammal az ablakkeretnek támaszkodtam - Ezt egyedül rontottam el. - nem akarom, hogy emiatt Dorindat gondolják rossznak, mert az egyetlen, akit itt felelősségre lehet vonni az én vagyok. Hozzám küldték, hogy hátha a segítségemmel meg tud javulni, de ez csak olaj volt a tűzre. Ahelyett, hogy javulni kezdett, inkább kezdett egyre rosszabb lenni. - Gondolom, így már nem jön velünk holnap?! - alsó ajkamat harapdáltam idegességemben. Nehezen sikerült rávennem valamire, most pedig mindez felesleges volt.
- Jobb is. - Cat apró mosollyal a száján állt fel, majd elém sétált - Időre van szüksége, úgy ahogy neked is. Sok minden történt, úgyhogy hagyd lenyugodni, és az lesz a legjobb, ha egy kicsit te is a munkába temetkezel. - nem akartam hallani, amit mond. Kövessem el ugyanazt a hibát, mint anno? Akkor is az volt a baj, hogy a zenekart helyeztem előtérbe. - Higgy nekem! Forrófejű, de hamar lenyugszik. - karjaival közre fogott, szájával egy apró puszit nyomott nyakamra. Nem tudom hogyan csinálta, de sikerült elérnie, hogy valamennyire lenyugodjak. Kezeim derekára csúsztak, állam feje búbjára tettem. Nem tudom, hogy honnan volt ennyire biztos abban, amit mondott, de kezdtem hinni neki. Nem fogom elkövetni ugyan az a hibát, de egy kis idő kell. Le kell nyugodnunk mindkettőnknek, és ez nem megy egyik percről a másikra, így a legjobb tényleg az lesz, hogy holnap elmegyünk Amerikába, és miután haza értünk, leülök Dorindaval négyszemközt beszélni. Nem fogom hagyni, hogy elveszítsem!
Meg akartam óvni mindattól, ami a hírnévvel jár. Nem akartam, hogy elkeljen viselnie a rajongók támadását, amit Eleanor és Danielle is kap, de talán a banda többi tagjától akartam leginkább távol tartani. Féltem, hogy valamelyik fiú bántani fogja érzelmileg, amire még nem volt felkészülve. Nem volt komoly kapcsolata, mert mindig félénk lány volt, így egy fiúval se tudott normálisan beszélni, de tudtam, hogy velük más lenne. Ők akkor is próbálkoznának, ha Dorinda nem akarta volna, és tudom, hogy egy idő után már Do is olyan felszabadult lett volna, mint ők, és elkövette volna a legnagyobb hibát: valaki iránt gyengéd érzelmeket táplált volna. Az a baj, hogy gyorsan kedvel meg valakit, amit nem lenne szabad. Néhány kedved szó neki, és ő már azt hiszi, hogy a fiú kedveli őt. Attól féltem, hogy meg kellesz tiltanom neki, hogy felejtkezzen meg a fiúkról, legfőképp Zaynről. Ő kedves a lányokkal, és nem akartam, hogy szórakozzon Do érzéseivel. De be kell látnom, hogy az történt, mint amit akkor elképzeltem. Dorinda nem csak nem kereste a fiúk társaságát, hanem egyenesen utálja őket, de azt hiszem csak miattam. Nem kell félnem, hogy valamelyikőjük elcsavarja a fejét, mert ez szerintem soha nem fog megtörténni.
Miatta jelentkeztem az X Factorba. Neki énekeltem a legtöbbször, és ő volt az, aki a legjobban támogatta az énekesi álmomat. Sokszor beszélgettünk arról, hogy mi lenne ha..., de most nélküle mégsem olyan. Persze élvezek minden percet, amit a fiúkkal töltök, de mégis olyan, mintha még hiányozna valami, vagy valaki. És ez a valami Dorinda. Háttérbe szorítottam, holott neki kellene a legjobban megköszönnöm, amiért elküldte a jelentkezésem a műsorba. Egy utolsó aljas disznó vagyok!
Meggyötörten sétáltam át a nappaliba, ahol a társaság ült. Nem mertem senki szemébe nézni, mert tudom, hogy hallottak mindent, és most nem lehetnek szép véleménnyel rólam, de meg is értem őket. Legszívesebben én is szemen köpném magam, a miatt, amit mondtam. Bármennyire is nem gondolkoztam, nem kellett volna a halálát kívánnom.
- Harry. - Louis halk hangjára felkaptam a szemem. Meglepődtem, amikor egy kis együttérzést láttam szemében, de nem akartam semmilyen fejmosást.
- Csak, ne mondj semmit! - homlokomat ráncoltam, miközben azt figyeltem, hogy Catnek milyen reakciói vannak. Arca, mint mindig gyönyörű volt, de talán most egy picit eltért a szokottól. Szemei szomorúak voltak, de száján egy apró, biztató mosoly volt, de látni lehetett rajta, hogy egy kicsit sokkolta az előbb lezajlott beszélgetés.
- Igaz, amit Dorinda mondott? - Louis hangja törte meg ismét a csendet. Nagy szemekkel néztem rá, jobb szemem akaratlanul kezdett el klikkelni az idegességtől. Nem értem miért nem bírja legalább most befogni a száját, tudja, hogy nem vagyok vicces kedvemben. - Mi van? Azt mondtad, hogy ne mondjak semmit, de annak a mondatnak a végén kérdőjel volt! - akármennyire is szerettem volna, nem tudtam még csak mosolyogni sem. Tapasztaltam már, hogy Louis mindig viccel, és így próbálja meg feldolgozni a történteket, de ez most nem olyan pillanat.
- A rohad életbe is! - idegesen álltam fel helyemről. Ideges voltam, nem tudtam uralkodni magamon. - Mindenkit hibáztattam, holott mindenért én vagyok a hibás. Miattam ilyen! - tudom, hogy hallották a veszekedést, mégis úgy éreztem, hogy muszáj hallaniuk az én számból is, hisz ez volt az igazság. Akaratom ellenére jutottunk oda, ahol most vagyunk.
- Ehhez ketten kellenek. - Danielle hangja óvatos volt, mintha tudná, hogy nemsokára robbanok.
- Teljesen megfelejtkeztem róla, ő pedig csak próbálta túlélni a napokat. - szembe fordultam a többiekkel, hátammal az ablakkeretnek támaszkodtam - Ezt egyedül rontottam el. - nem akarom, hogy emiatt Dorindat gondolják rossznak, mert az egyetlen, akit itt felelősségre lehet vonni az én vagyok. Hozzám küldték, hogy hátha a segítségemmel meg tud javulni, de ez csak olaj volt a tűzre. Ahelyett, hogy javulni kezdett, inkább kezdett egyre rosszabb lenni. - Gondolom, így már nem jön velünk holnap?! - alsó ajkamat harapdáltam idegességemben. Nehezen sikerült rávennem valamire, most pedig mindez felesleges volt.
- Jobb is. - Cat apró mosollyal a száján állt fel, majd elém sétált - Időre van szüksége, úgy ahogy neked is. Sok minden történt, úgyhogy hagyd lenyugodni, és az lesz a legjobb, ha egy kicsit te is a munkába temetkezel. - nem akartam hallani, amit mond. Kövessem el ugyanazt a hibát, mint anno? Akkor is az volt a baj, hogy a zenekart helyeztem előtérbe. - Higgy nekem! Forrófejű, de hamar lenyugszik. - karjaival közre fogott, szájával egy apró puszit nyomott nyakamra. Nem tudom hogyan csinálta, de sikerült elérnie, hogy valamennyire lenyugodjak. Kezeim derekára csúsztak, állam feje búbjára tettem. Nem tudom, hogy honnan volt ennyire biztos abban, amit mondott, de kezdtem hinni neki. Nem fogom elkövetni ugyan az a hibát, de egy kis idő kell. Le kell nyugodnunk mindkettőnknek, és ez nem megy egyik percről a másikra, így a legjobb tényleg az lesz, hogy holnap elmegyünk Amerikába, és miután haza értünk, leülök Dorindaval négyszemközt beszélni. Nem fogom hagyni, hogy elveszítsem!
Dorinda
szemszöge:
A legegyszerűbben tényleg úgy szabadulhatnák meg a
fájdalomtól, hogy véget vetek az életemnek, de mit érnék vele? Az csak azt
jelentené, hogy Styles győzött, amit nem engedhetek meg magamnak. Nem
mutathatom ki, hogy mennyire a padlóra küldött a kijelentésével. Ennél azért
több vagyok! Muszáj lesz úgy viselkednem, mintha semmi nem történt volna, de ez
nem fog menni. Óriási űr van a szívemben, amit nem tudom, hogy valaha is be
fog-e gyógyulni. Abba kell temetkeznem, amiben a legjobb vagyok, az pedig a
bulizás, és az ivászat. Olyankor legalább elmenekülök a bajok elől.
Megijedtem saját tükörképemen. A sminkem hibátlan volt, tekintetem semmit mondó, arcom érzelemmentes. Egy maszkot viseltem. Nem tudom, hogyan, de sikerült pár óra alatt rendbe szednem magam, amiért büszke vagyok magamra. Nem hagyhatom, hogy lássák mennyire elgyengültem, nem láthatnak még egyszer sebezhetőnek. Úgy kell viselkednem, mint eddig. Gorombának, bunkónak kell lennem, hisz ez vagyok én! Azt hiszem....vagy nem....nem tudom.
Az emeleten meglepően nagy csend uralkodott. Azt hittem, hogy most mindenki pakolni és készülődni fog, hisz holnap mennek Amerikába. Na, ja. Ez az a pillanat, amikor teljesen kizárt, hogy én velük menjek. Hülye lennék. Reménykedtem benne, hogy rajtam kívül senki nem tartózkodik a házban, de amikor a lépcső alján szó szerint beleütköztem Horanba, csalódnom kellett. Meglepve nézett rám, gondolom azt hitte, hogy a nem rég történtek után még az orromat se fogom elő dugni a házból.
- Jól vagy? - homlokát ráncolva nézett végig rajtam, fejét rosszallóan rázta, amint meglátta ruhámat.
- Miért ne lennék? - hangom unott volt, de nem is törekedtem, hogy egy kis életet vigyek bele. Minek?
- Azt hittem, hogy a nem rég történtek talán izé..érted nem? - idegesen dörzsölte nyakát, mintha ideges lenne.
- Na ja, majd annyi idő után pont most fogok a szobában bőgni. - hiába tűntem nyugodtnak és magabiztosnak, legszívesebben elsírtam volna magam. Nem voltam biztos abban, hogy még sokáig fogom tudni színlelni a jól létem. - És, ha most megbocsátasz, fontos dolgom van. - szó szerint menekülni szerettem volna ebből a házból, nem akartam egy perccel se tovább maradni, mert akkor biztos, hogy megtörök. Gyors léptekkel mentem az ajtóhoz, ahol azonban megijedtem. Hirtelen kinyílt a fehér szerkezet, és az a személy lépett be rajta, akit a legjobban szerettem volna elkerülni. A fürtös hajú srác meglepve nézett rám, majd tekintete a ruhámra siklott. Rosszallóan rázta fejét, de nem is számítottam arra, hogy boldogan fogja engedni, hogy leigyam magam.
- Hova mész? - hangja rekedt volt, amitől megremegtem, arca meggyötört.
- Ne tégy úgy, mintha érdekelne! - idegesen köptem oda neki a szavakat, amit egyáltalán nem így szerettem volna. Lényegében ezt az egész napot nem így terveztem. Nem számítottam arra, hogy Perrie közli velem, hogy szakít Malikkal miattam, nem gondoltam volna, hogy Derek felkeres és pont Zayn lesz az, aki megment tőle, de legfőképp nem terveztem, hogy Harrynek elmondom az igazságot, és ő a halálomat kívánja. Mindenre számítottam Harrytől, de ez soha nem jutott az eszembe. Azt hiszem új fordulatot vett az életem.
- Tudod, hogy érdekel! - nem tudom, hogy kínozni akart-e vagy sem, de minden féleképp elérte, hogy elgyengüljek. Ujjaim erőtlenül hullottak magam mellé, mély levegőt vettem. Bármennyire is szeretném, nem gyengülhetek el. Most még nem!
- Megyek, eleget teszek a kérésednek! - nem szép dolog, hogy ezt emlegetem, de valahogy muszáj hatnom rá. Nem törődtem már semmi mással, csak elviharoztam mellette. Nem akarok arra gondolni, ami nem rég történt, csak szerettem volna felejteni. Elfelejteni a kínt, a magányt, az emlékeket.
Megijedtem saját tükörképemen. A sminkem hibátlan volt, tekintetem semmit mondó, arcom érzelemmentes. Egy maszkot viseltem. Nem tudom, hogyan, de sikerült pár óra alatt rendbe szednem magam, amiért büszke vagyok magamra. Nem hagyhatom, hogy lássák mennyire elgyengültem, nem láthatnak még egyszer sebezhetőnek. Úgy kell viselkednem, mint eddig. Gorombának, bunkónak kell lennem, hisz ez vagyok én! Azt hiszem....vagy nem....nem tudom.
Az emeleten meglepően nagy csend uralkodott. Azt hittem, hogy most mindenki pakolni és készülődni fog, hisz holnap mennek Amerikába. Na, ja. Ez az a pillanat, amikor teljesen kizárt, hogy én velük menjek. Hülye lennék. Reménykedtem benne, hogy rajtam kívül senki nem tartózkodik a házban, de amikor a lépcső alján szó szerint beleütköztem Horanba, csalódnom kellett. Meglepve nézett rám, gondolom azt hitte, hogy a nem rég történtek után még az orromat se fogom elő dugni a házból.
- Jól vagy? - homlokát ráncolva nézett végig rajtam, fejét rosszallóan rázta, amint meglátta ruhámat.
- Miért ne lennék? - hangom unott volt, de nem is törekedtem, hogy egy kis életet vigyek bele. Minek?
- Azt hittem, hogy a nem rég történtek talán izé..érted nem? - idegesen dörzsölte nyakát, mintha ideges lenne.
- Na ja, majd annyi idő után pont most fogok a szobában bőgni. - hiába tűntem nyugodtnak és magabiztosnak, legszívesebben elsírtam volna magam. Nem voltam biztos abban, hogy még sokáig fogom tudni színlelni a jól létem. - És, ha most megbocsátasz, fontos dolgom van. - szó szerint menekülni szerettem volna ebből a házból, nem akartam egy perccel se tovább maradni, mert akkor biztos, hogy megtörök. Gyors léptekkel mentem az ajtóhoz, ahol azonban megijedtem. Hirtelen kinyílt a fehér szerkezet, és az a személy lépett be rajta, akit a legjobban szerettem volna elkerülni. A fürtös hajú srác meglepve nézett rám, majd tekintete a ruhámra siklott. Rosszallóan rázta fejét, de nem is számítottam arra, hogy boldogan fogja engedni, hogy leigyam magam.
- Hova mész? - hangja rekedt volt, amitől megremegtem, arca meggyötört.
- Ne tégy úgy, mintha érdekelne! - idegesen köptem oda neki a szavakat, amit egyáltalán nem így szerettem volna. Lényegében ezt az egész napot nem így terveztem. Nem számítottam arra, hogy Perrie közli velem, hogy szakít Malikkal miattam, nem gondoltam volna, hogy Derek felkeres és pont Zayn lesz az, aki megment tőle, de legfőképp nem terveztem, hogy Harrynek elmondom az igazságot, és ő a halálomat kívánja. Mindenre számítottam Harrytől, de ez soha nem jutott az eszembe. Azt hiszem új fordulatot vett az életem.
- Tudod, hogy érdekel! - nem tudom, hogy kínozni akart-e vagy sem, de minden féleképp elérte, hogy elgyengüljek. Ujjaim erőtlenül hullottak magam mellé, mély levegőt vettem. Bármennyire is szeretném, nem gyengülhetek el. Most még nem!
- Megyek, eleget teszek a kérésednek! - nem szép dolog, hogy ezt emlegetem, de valahogy muszáj hatnom rá. Nem törődtem már semmi mással, csak elviharoztam mellette. Nem akarok arra gondolni, ami nem rég történt, csak szerettem volna felejteni. Elfelejteni a kínt, a magányt, az emlékeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése