30. Derek

Az érzések azok a tulajdonságok, amiket nem lehet kordában tartani. Nem tudsz nekik parancsolni bármennyire is szeretnéd. Minden emberben jelen vannak, de senki nem tudja megmagyarázni azokat. Ez még a tudósok számára is egy megoldatlan rejtély, hogy kiben, hogyan alakul ki. Kitalálhatsz ezer okot, hogy miért érzel úgy valaki iránt, ahogy, de az eszed kreálni fog ezer meg egy okot arra, hogy ez miért nem helyes, azonban mégis az győz, amit érzel. Ezen az érzésen soha semmi nem lesz nagyobb, mert ha azt választod, amit az eszed diktál, akkor bizony boldogtalan leszel. Megjátszhatod, hogy minden a lehető legnagyobb rendben, de ez hazugság. Soha nem lehetsz boldog, ha nem a szerint cselekszel, ahogyan érzel. És hogy honnan tudom mind ezt? Onnan, hogy én is így vagyok vele. Hiába viselkedek gorombán mindenkivel, csak azért, hogy hagyjanak békén, mégis egyedül érzem magam. Szükségem lenne valakire, de e helyett én inkább mindenkit elűzök magamtól. Néha már én magam sem értem a viselkedésem, és ez megijeszt! Nem akarok egyedül lenni  de arra sincs ingerem, hogy az Eleanorhoz hasonló személyekkel lógjak. Mind csak azt akarják, hogy kibéküljek Styles-al, amit én nem szeretnék....azt hiszem.
Nem tudom, hogy juthattam arra a szintre, hogy magamba fordulva fekszem az ágyamon, a párnám ölelgetve, közben pedig az érzéseimen töprengek. Ez nem én vagyok. Nem szoktam ilyeneket csinálni, mert általában egy fiú se kelt bennem olyan érzéseket, mint Zayn. Eddig úgy volt, hogy minden fiúval, aki tetszett lefeküdtem, utána még egy kicsit szórakoztam, utána pedig nem is foglalkoztam velük. Ennek is köszönhető, hogy 17 évesen még egy komoly kapcsolatom se volt. Nem tudom, hogy milyen lehet szerelmesnek lenni, hogy mit érzünk, amikor találkozunk a megfelelő sráccal. Semmit nem tudok erről! Talán azért is van az, hogy félek. Amikor Perrie közölte, hogy szerinte Zayn akar tőlem valamit, akkor nagyon megijedtem. Tudom, hogy ez nem igaz, de mégis annyira furcsa lenne. Mi van, ha igaza van a szőkeségnek, de én elmenekülök előle? Hátat fordítok, vagy a nálam szokásos bunkó stílusban elűzöm magamtól? Ettől félek igazán. Lehet, hogy mindez csak egy futó kaland lenne, de mi van akkor, ha olyan lenne, mint Adam és Ronnie kapcsolata? Ők régóta barátok voltak, amiből szép lassan kialakult a szerelem. Két éve együtt vannak, és ez szerintem elég hosszú idő, ahhoz, hogy lekösd magad. Ennyi idő alatt tartozol valakihez, akit szeretsz, és ő viszont szeret. 
Bezártságom mindenkinek feltűnt, ahogy a Perrie-vel való beszélgetésemből vissza értem. Nem tudtam mosolyogni, sőt még a beszólásaim is elmaradtak. Nem voltam képes felfogni, hogy ő azért teszi tönkre a kapcsolatát, ami nem is létezik. Nagy ára van annak, hogy ő majd szakít barátjával, de egyrészt meg is értem. Miért legyen együtt valakivel, akit nem is szeret? Felesleges ez a színjáték, és ezzel.....
- Dorinda, segítened kell! - Cat őrültek módjára rontott be a szobába, arca kétségbeesett volt. 
- Nem érek rá. - nehezen vettem rá magam, hogy puha ágyamból felkeljek, de muszáj volt annak reményében, hogy talán így békén hagy. 
- Nem is csinálsz semmit. - nevetve huppant le az ágy szélére, mintha meg sem hallotta volna előbbi mondatom.
- Épp most akarok elmenni. - nyugodtan sétáltam be fürdőmbe, próbáltam figyelmen kívül hagyni megdöbbent arcát. Nem fogok vele jó pofizni. 
- Mi bajod? - hisztisen jött utánam, de az ajtó küszöbén karba font karokkal a mellkasán megállt. 
- Mire célzol? - a tükörből néztem rá, hajam fésülését abba hagytam, és a szemtusomért nyúltam. 
- Reggeltől fogva bunkó vagy velem! - nem válaszoltam feltételezésére - ami amúgy teljesen igaz volt -, tovább folytattam a sminkem igazítását. Egyszerűen elmondhattam volna neki, hogy mi bajom, de azt akartam, hogy ő is töprengjen ezen egy kicsit. Sose szerettem az egyszerű megoldásokat, mindent túlbonyolítottam mindig. Semmi vicces nincs abban, hogyha az elején mindent elmondok, mert néha ilyenkor olyan dolgok is kiderülnek, amiket nem is sejtettem, vagy épp az illetőnek esze ágában sem volt elmondani.
- Úgy ahogy Styles-nak, neked se fogok elmondani semmit. - vállam vonva fordultam felé, visszamentem jelenlegi szobámba. Keresnem kellett valami egyszerű cipőt, mert tényleg úgy terveztem, hogy elmegyek, hisz semmi kedvem egyfolytában azon agyalni, mi lesz ezután. Kicsit ki kell eresztenem a gőzt, mert ez alatt a pár nap alatt, amíg nem voltunk a városban, sokkal több gondom lett, mint azelőtt.
- Gyerekesen viselkedsz. - ismét az ajtókeretnél állt, fejét rosszallóan ingatta. 
- Szerinted érdekel? - rá se nézve válaszoltam, miközben az egyik balerinába  beledugtam lábaim, majd a fekete táskám megfogtam és így egyenesedtem fel. Hiába volt Cat szomorú, ami arcán teljesen meglátszódott, még ez sem tudott meghatni. Nem fogom annyiba hagyni a dolgot! 
- Azt hittem barátnők vagyunk?! - tekintete könnyes volt, hangereje alig ütötte meg a normál szintet. 
- Hinni sok mindent lehet. - ismét a vállamat vontam - És ha megbocsátasz, mennem kell. - lassan tettem felé két lépést, apró célzás akart lenne arra, hogy elmehetne a kijárattól. Arcán egy könnycsepp gördült végig, ahogy arrébb lépett, így nyugodtan tudtam elhagyni a lila színű helységet. Lábaim gyorsan szedtem, főleg a lépcsőn, aminek az alján Eleanor-al találkoztam, ő azonban egyből hátat fordított és a konyha felé sétált, aminek a bejáratánál Louis és Harry jelent meg. 
- Dorinda, légy szíves! - Cat nem adta fel próbálkozását. 
- Catarine, lépj túl rajta! - direkt használtam az egész kereszt nevét - Annyit mondhatok, hogy Eleanor-al szerintem jó páros lennétek. Mindketten profik vagytok abban, hogyan használjátok ki az embereket! - mosolyogva bólogattam, miközben tekintetem kettőjük közt cikázott.
- Dorinda, állítsd le magad! - Louis mérgesen utasított, de szavai süket fülekre találtak. 
- Viccelsz? Még el sem kezdtem. - lehet, nem kellene így viselkednem, de nem bírom magamban tartani. 
- Dorinda Jordan még egy rossz szó valamelyik lányra és repülsz innen! - Harold védelmezően fogta meg barátnője derekát. 
- Mindketten tudjuk, hogy úgysem tennéd meg. - magabiztosan vigyorogtam fürtöskére.  Nem tenné meg, mert ahhoz neki túl fontos, hogy mások mit gondolnak róla, főleg Anne-nek és anyának nem akar csalódást okozni.
- Lehet, hogy ő nem, de én igen! - gyilkos tekintetekkel lépet elém Louis, de nem ijedtem meg, álltam pillantását. 
- Én a helyedbe inkább csendben maradnék azzal a titokkal, amit te őrzöl! - vállát megveregettem, majd elhagytam a házat, ezzel ezernyi kérdés között hagyva mindenkit.

*  *  *  *  *

Elveszettként bolyongtam a nagyvárosban, ahol mindenki ellenség volt számomra, és ahol mindenki szemében egy betolakodó voltam. Nem éreztem itt jól magam, egyedül voltam, miközben mindig körbe vett valaki. Talán ez volt a baj. Másokra haragudtam, az miatt, amit én követtem el. Cat-en és Eleanor-on vezettem le a dühömet, ahelyett, hogy inkább magamban kellene elszámolnom, hogy mit csináltam. Szétszedtem egy kapcsolatot, ami igaz, nem volt valódi, de mégis rosszul éreztem magam. Aggódtam, hogy mi lesz Perrie-vel, és a bandájával. 
Magatehetetlenül ültem egy Starbucks asztalánál, miközben a jegeskávém szívószálával szórakoztam. Üveges tekintettel néztem az embereket, figyeltem, hogy mit csinálnak. Nem voltak olyan sokan, mégis annyira zsúfoltnak éreztem ezt a helyet. Egy velem egyidős srác ült a szomszédos asztalnál, aki a laptopja képernyőjébe volt nagyon belegörnyedve; a másik oldalt egy fiú és egy lány foglalt helyett, akik beszélgettek. Látni lehetett, hogy ők most egy olyan fázisban vannak, amiben még csak ismerkednek, próbálnak megtudni egymásról minél többet, hogy aztán eldöntsék, tudnak majd együtt lenni vagy sem. Ezen kívül még volt pár ember, de mivel az óra még csak most kezdte megközelíteni a 12-t, így a nagy tömeg csak most fog jönni. Még mindenki dolgozik, vagy épp az iskolapadban görnyed. A nyári szünet hivatalosan még csak két nap múlva fog elkezdődni, így normális, hogy ilyenkor alig vannak ilyen helyen.
Arcomon a mai nap folyamán talán most először jelent meg egy őszinte mosoly, amikor megláttam, hogy két személy sétál be az ajtón. Nem tudtam nem őket figyelni, ahogy szemükkel engem keresnek, majd amikor a lány észrevett nevetve csapott a mellette álló fiú mellkasára, aki morogva fordult a lány felé, de amint rájött, hogy a vörös hajú  csaj mit mutatott neki, egyből engedett komor nézéséből, és mosolyogva közelítettek felém. Ez az egész kis jelent pár másodperc volt, mégis élvezet volt nézni. 
- Hellóka nyalóka! - vigyorogva foglalt velem szemben helyet a kissé bozótos hajú srác, aki mellé egyből csatlakozott partnere is. 
- Titeket meg mi lelt? - kuncogva néztem George-ra és Mina-ra, akik szorosan egymás mellett ültek. 
- Hallottál már Gina-ról? - George komoly tekintettel nézett rám. Szemöldököm összevonva próbáltam rájönni vajon kiről is beszél. Sorra vettem minden közösnek mondható ismerősünket, de semmi ilyen nevű lány nem rémlik. Fejem rázva néztem a két személyre, jelezvén, hogy semmi nem rémlik ezzel a névvel. - Nos, akkor bemutatom! - az asztalon heverő kezüket összekulcsolták, majd Mina a fejét George vállára hajtotta. Mindketten mosolyogtak, látszott rajtuk, hogy boldogak, és ekkor esett le. Mina + George = Gina. 
- Na, jó, menjetek a picsába! - nevetve dőltem hátra a kényelmes fotel szerűségen, hátamat támasztottam a háttámlának és úgy figyeltem őket. Nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg igaz, és ők egy pár. Annyira fura volt, de egyben mégis melegség töltötte el a szívemet. - Mióta tart? - lázba hoztak ezzel a témával. 
- Kemény két napja! - Mina nevetve mutatta fel ujját miközben válaszolt, arca sugárzott a boldogságtól. Rég nem láttam már ennyire önfeledten boldognak, még akkor sem, amikor először találkoztunk a plázában.
- Tudni akarok mindent! - reméltem, hogyha meghallgatom az ő történetüket, akkor egy kicsit eltudom felejteni a saját gondomat. Izgatottan vártam, míg eldöntötték, hogy melyikkőjük is kezdje a beszámolót, de ebből a kis csatából Mina jött ki győztesen, így ő kezdett neki, míg barátja néha-néha közbeszólt, vagy csak helyeslően bólogatott, de minden esetben csillogó tekintettel figyelte barátnőjét, aki boldogan elevenítette fel a nemrég történteket. Jó volt rájuk nézni, mert érezni lehetett, hogy ez nem csak egy rövid kis futókaland lesz, hanem annál azért egy kicsivel több.
Mosolyom nem hagyott alább, de figyelmem nem volt teljesen az ő történetüknél. Sok minden kavargott a fejemben, de azért néhány szófoszlányt megértettem, de így sem volt kerek, hogy miről is beszéltek. Elgondolkodva néztem rájuk. Vajon velem valaha meg fog esni, ami most velük? Fiatalok, aranyosak, szerelmesek. Nem tudok hinni abba, hogy én fogok így érezni. Életemben, egy ember van akit, szeretek, és kötődök is hozzá, csak sajnos ő már nem érez így. Szerintem soha nem is érzett. 
Új párunk, Gina látta, hogy gondolataim teljesen másfele kalandozott, mert még azt is elhittem nekik, hogy George egy sárkánnyal harcolt a szőke hercegnőért, aki Mina volt. Nem emlékszem ilyenre, de ha igaz, akkor nagyon bunkó voltam velük. Sűrű bocsánatkérések közepette hagytuk el a kávézót, de ők csak mosolyogva elmondták ezerszer, hogy nem bánják, de bűnhődnöm kell érte. Először megijedtem, hogy mit találtak ki, de amikor közölték, hogy velük kell mennem, bevásárolni, hangos nevetésben törtem ki. Az alatt a kis idő alatt, amíg távol voltam, Mina semmit nem változott, ugyanúgy utálta a nagy bevásárlást, mint akkor. Szó szerint be kellett rángatni őt a bevásárlóközpontba, ahol végül egészen felszabadult. 
A lány szemei felcsillantak, ahogy meglátta a pénzzel működő automatákat, amik a kicsiknek voltak kitalálva. Nem hagyhatta szalasztani a lehetőséget, és gyermeki mosollyal vette használatba a gépet. Nevettem, amikor megláttam, hogy mennyire élvezi, ahogy az autó mozog alatta, így én se hagyhattam ki ezt az élményt, és helyet foglaltam mellette. George a fejét fogva kezdett el idegesen járkálni, így próbálta tagadni, hogy velünk van, de egy idő után azonban nevetve fényképezett, és videókat készített rólunk. Egy kis ideig ezzel voltunk lefoglalva, utána pedig már csatlakoztak hozzánk a többiek is, így hatan vágtunk neki a vásárlásnak, de ez se a hétköznapi volt. Míg a három fiú - George, Adam, Nick - egy-egy bevásárlókocsit toltak, addig mi lányok azokban ültünk benne. Rég volt már, hogy ennyire jól éreztem magam a barátaim társaságában, így próbáltam kiélvezni minden pillanatot. A sorokat sikongatva jártuk, mert a fiúk Forma 1-es pilótának képzelték magukat, így gyorsan gurultunk, és életveszélyes kanyarokat tettük, amit a többi vásárló, valamint a biztonsági őrök nem néztek jó szemmel.

A gyerekosztályon lehettünk, amikor a srácok pihenés képen a kihelyezett libikókán kezdtek el játszani, a lányokkal pedig csak az egymás mellé tologatott kocsikban foglaltunk helyett. Vigyorogva lihegtem a sok sikoltozástól, megszólalni nem nagyon volt erőnk. Nagyjából egy órája lehettünk a nagy épületben, de azért amiért valójában jöttünk még nem tudtuk megvalósítani. Légzésem kezdett lenyugodni, amikor a hátamnál egy nagy csapódást éreztem. Valaki nekem tolta a kocsiját. Fájdalmasan kaptam a lapockámhoz, amit nagy ütés ért, és egy kicsit idegesen fordultam a "támadóm" felé. 
- Nem tudna figyelni? - meglepett, hogy nem is voltam annyira felháborodva, mint eredetileg terveztem. Úgy voltam vele, hogy ezt a napot semmi nem tudja elrontani. 
- Bocs. - köpte oda a szavakat az illető, még csak rám se nézve, de ahogy elvette a polcról, amire szüksége volt, rám nézett. Arcomról a mosoly egyből lehervadt, torkomban óriási gombóc nőtt, kezem izzadni kezdett. Ő volt az! - Hello, Dorinda! - vigyora inkább hasonlított egy vicsorhoz, fekete szemei ijesztőek voltak. Teste megfeszült, hangja ideges volt. Tudtam miért jött. Nem gondoltam volna, hogy a verseny miatt felkeres. Nagyot nyeltem, féltem, hogy mi lesz. Emlékszem arra, hogy mit tesz azokkal a személyekkel, akik vele vannak, de nem csinálják azt, amit mond nekik, vagy épp nem megy el versenyre. Azokat általában félholtra vereti. Ebben a szempontban rettegtem tőle, főleg úgy, hogy nekem már van a rovásomon nála. Igaz az nem azért volt, mert nem tettem, amire utasított, hanem azért mert az elején csak arra kellett nekem, és én neki, hogy az ágyban szórakozzunk, de ezt egy idő után meguntam és másokkal kezdtem el kavarni, amit nem nézett jó szemmel, és akkor megfogadta, hogyha még egyszer nem hallgatok rá, akkor az intenzívre küld. Na, nem mintha nem kerültem volna oda egy párszor, az ő jóvoltából.

Hallottam, ahogy a társaságom összesúgnak, hogy vajon ki lehet ez, és hogy honnan ismerem. Nem akartam előttük veszekedni, meg úgy alapjáraton sem, főleg nem Derekkel. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve pattantam fel a gurulós vas kocsiból, és egy nagy ugrással kimásztam belőle, majd hátra sem nézve kezdtem el szaladni. Nem érdekelt, ahogy az embereknek nekimentem, csak abban reménykedtem, hogy minél hamarabb elérjem a kijáratot. Hallottam, ahogy Mina és Ronnie kiabálnak utánam, de próbáltam nem foglalkozni velük, és miután kiértem az ajtón, teljes erőmből kezdtem el sprintelni. Egyszer néztem csak hátra, akkor pillantottam meg, ahogy Derek követ, majd egy autóba pattant be. Torkomban a gombóc csak még nagyobbra nőtt, az oldalam szúrt, levegőt is alig kaptam. Annyinak örültem csak, hogy amerre mentem sok lámpa volt, amik átlagosan pont akkor lettek pirosak, amikor odaértem, így volt egy kis egérutam követőmmel szemben. Az utcán az embereket majdnem fellöktem nagy sebességemmel, de nem érdekelt. Minél hamarabb haza akartam érni. Haza? Ez az első alkalom, amikor így neveztem azt a börtönt, ahol jelenleg lakom, de még az is jobb, mint hogy Derek kezei közé kerüljek. Egy kis megkönnyebbülés uralkodott el testemen, amikor megláttam a nagy házat az utca sarkáról, mert csak pár lépés hiányzott ahhoz, hogy elbújhassak. Idegesen fordultam hátra, de sehol nem láttam a nagy fekete kocsit. Azt hiszem sikerült leráznom, de amikor a legkevésbé számítottam meglepetésre, akkor ért a legnagyobb. 

Fájdalmasan ütköztem bele valakibe, aki a kapun sietett kifele, így teljes erejéből nekem esett, végül pedig a földön kötöttünk ki. A felállás szerint én voltam alul, míg rajtam feküdt a titkos idegen. Az esésnél próbáltam felfogni a kezemmel az ütést, amivel csak annyit értem el, hogy nagy valószínűséggel mindkét felkaromról sikeresen lejött a bőr, mert iszonyatosan fájt, a fejemről nem is beszélve, ami egy nagyot koppant az aszfalton. Szemeim összeszorítva feküdtem a kemény betonon, nem mertem kinyitni, mert féltem, hogy akkor eluralkodik felettem a fájdalmas érzés, és sírni kezdek. Levegőmet is visszatartottam a rám nehezedő testsúly miatt. 
- Jól vagy? - egy ismerős rekedtes hang érdeklődött hogylétem felől, ujjaival az arcomba hullott tincseimet simította el. Ekkor vettem a bátorságot, szemhéjaim akaratlanul is felnyíltak, kíváncsi voltam vajon kibe futottam bele. Meglepődtem, amikor tekintetem rabul ejtette egy csoki barna szempár, mely halványan csillogott az aggodalomtól. Szégyenlősen rebesgettem szempilláim, nem tudtam elhinni, hogy ismét alatta fekszem. Az érzés, ami a hatalmába kerített, egyszerre volt fájdalmas, de egyben mégis kellemes. Fájt, mert eszembe juttatta a történteket, és azt, hogy Perrie miattam fog vele szakítani. Kellemes viszont azért volt, mert egész nap szinte rajta agyaltam, és most itt van. Igaz nem épp olyan formában, ahogy elterveztem, de azért egy picit örültem neki. 
- Jobban kellene vigyáznod. - hangjától az egész testem megremegett, szívem kihagyott egy ütemet. Miért csinálja ezt velem? Eddig semmi ilyen nem váltott ki belőlem, de amióta beszéltem Perrievel, azóta csak ő jár az eszembe, és az, amit mondott "Ő akar tőled". Vajon tényleg így van? Zayn Malik valamit akar tőlem? Habár volt néhány jel. Ilyen volt a két csók, valamint, az, hogy folyton rajtam fekszik, ha elesünk,  és nem áll szándékában felkelni. Eddig ezekkel nem is foglalkoztam. Úgy voltam vele, hogy biztos csak szórakozik velem, hisz mit akar egy magamfajtától? A menedzserük is megmondta, hogy nem vagyok nekik való.
- Szerintem neked kellene, mert a végén a helyes arcod megsérül. - nem voltam tisztában azzal, amit mondtam. Nem tudtam elszakítani a szemeimet tőle.
- Szóval, szerinted helyes vagyok? - kedves mosollyal nézett rám, miközben mutató ujjával arccsontomon simított végig. Ekkor döbbentem rá, hogy valójában mi hagyta el a számat. Éreztem, ahogy arcom elönti a melegség, zavarban voltam. Hogy mondhattam ezt? Ki kellett találnom valami jó ki fogást, de amikor szám szólásra nyitottam, egy rekedtes hang megelőzött: 
- Jaj, de szánalmasok vagytok. Mindjárt elhányom magam.