31. Őszinteség

Ijedten döntötten fejem oldalra, így látva a fekete bőrcsizmát, ami tőlünk egy lépésre volt. Ezer közül is felismerném, főleg a hozzá társult hanggal. Derek volt az. Szemeim lehunytam egy kicsit, ekkor fogtam fel igazán, hogy ő nyert. 
Zayn hihetetlen sebességgel pattant fel rólam, teste megingott, amikor két talpán állt. Összevont szemöldökkel nézte a vele szemben álló fiút, aki mosolyogva mérte fel a "veszély helyzetét". Nem akartam, hogy ezek ketten bájcsevegésbe kezdjenek, mert sok olyan dolog van, amit nem kellene megemlíteni, így gyorsan felálltam és Zayn elé álltam. 
- Hogy kerülsz ide? - Derek arcát néztem, aki ugyanúgy vigyorgott, mint eddig. 
- Beszélnem kell veled! - rekedtes hangjától kirázott a hideg. Vicces, hogy nem rég még ez volt az a hang, amit annyira imádtam. Sokan mondták, hogy nem kellene vele barátkoznom, mert nem jó ember, de akkor annyira elvakított az a szerelemnek nem igazán nevezhető dolog, hogy nem foglalkoztam azzal, hogy mit mondanak mások. Azt hittem, hogy csak hazudnak, de be kellett látnom, hogy nagyon is igazat mondtak, de akkor már késő volt. Olyanná formált, mint a többi bandatag, és én is csak egy voltam a sok közül. 
- De én nem akarok. Tűnj el innen! - eddig sose mertem ilyen hangnemben beszélni vele, de most volt bennem valami bizonyítási kényszer. Talán azért, hogy bemutassam a mögöttem álló srácnak, hogy igenis merész vagyok, és nem félek senkitől. 
- Na, ide figyelj! - a nagy testű srác erőszakosan fogta meg két karomat, és elém lépett. Sikerült felidegesítenem. 
- Engedd el! - megdöbbentem, ahogy az eddig csendben figyelő harmadik személy komor hanggal lépett kettőnk közé, így lefeszítve a szorító kezeket rólam. 
- Ebbe te ne szólj bele! Semmi jogod hozzá! - Derek idegesen fújtatott, nem szerette, ha félbeszakítják abban, amit elkezd. Tulajdonképpen semmit nem szeretett, amit nem ő csinált, vagy ha nem tették azt, amit ő akart.
- Igenis is van, ugyanis ő a barátnőm, és nem fogom hagyni, hogy így beszélj vele! - Zayn szavai hallatán Derek megdöbbent, de ezzel nem volt egyedül. Szám elnyílt, amikor meghallottam a kreolbőrű srác szavait. Miért mondta ezt? Nem kellene velem foglalkoznia, csak szép csendben el kellett volna sétálnia, és nem tudomást venni erről a pszichopatáról és rólam. 
Szavai, hogy még hitelesebbek legyenek, mellém lépett, karjai oldalamra csúsztak és mellkasához húzott. Szégyenlősen utánoztam mozdulatait, de az ajkaimon szétterülő mosolyt sehogy nem tudtam eltűntetni, így arcom pulóverébe rejtettem. Nem tudom, miért csinálom ezt, de kifejezetten élvezem. Hasamban furcsa mód valami életre kelt, amit eddig még soha nem éreztem, szívem dobogása felgyorsult. Mi történik velem? Ehhez nem voltam hozzászokva. 
- Hát Dorinda, látom sikerült megkapnod a pénzes ficsúrt, akit mindig akartál. - Derek nevetve reagált, de nem volt őszinte. Nagy szemekkel fordultam felé, hogy hogyan mondhatott ilyet, hisz ez nem volt igaz. Zayn keze erősebben fogta a derekam, ideges volt. 
- Takarodj innen, különben hívom a zsarukat! - idegesen fujtatott az engem ölelő srác, Derek pedig fura reakciót mutatott. Az arcán lévő mosoly eltűnt, tekintete komor volt, ahogy arca is. Megijedt. Soha nem gondoltam volna, hogy fogom őt így látni. A rendőrök mindig is az ellenségei voltak, de eddig bárki fenyegette meg, csak nevetett rajta, másnap pedig az illető törött végtaggal mutatkozott. Derek elintézte. De ezt most nem tudja megtenni, mert Zayn híres, és tudja, hogy bármi is történne vele őt vennék elő. Legalábbis azt hiszem ez volt az ijedtségének az oka.
- Még találkozunk! - egyet biccentett, majd a nem messze parkoló autójába bepattant és nagy gázt adva eltűnt a kanyarnál. Bent tartott levegőmet kifújtam, egy szinten megkönnyebbültem, de tudom, hogy amint visszamegyek, Bostonba nem fogom megúszni, és most már nem csak az intenzívre fog küldeni, hanem egyenes a halálba. 
- Nem kellene ilyen személyekkel barátkoznod. - Zayn a hátam simogatta nyugtatásképpen, ekkor jöttem rá, hogy még mindig egymás karjaiban vagyunk így gyorsan kiléptem karjai közül. 
- Lehetséges. - vontam vállat és szemébe néztem. Apró kis csillogást véltem felfedezni benne, ami mosolyt csalt az arcomra. - Miért mondtad azt, hogy a barátnőd vagyok? - kíváncsi voltam, vajon mit mond, talán egy kicsit reménykedtem, hogy azt mondja, amit hallani akarok. Keze tarkójára tapadt, idegesen kezdett el másfele nézni, zavarban volt. 
- Reménykedtem benne, hogy így leszáll rólad. - mondandója végére már biztosabb volt magában. Mosolyom hamar eltűnt arcomról, nem erre számítottam, de hát ez van. Perrienek nem volt igaza, amit sejtettem is, de azért az a kis remény, ami bennem volt jól esett. 
- Reméljük így lesz. - idegesen haraptam szám szélére, nem tudtam mit kellene mondanom - Kösz. - fura volt kimondani ezt az egy szót, főleg neki. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ő lesz az, aki kihúz a csávából. 
- Mivel úgyis elkéstem onnan ahova indultam, nem megyünk be? - fejével a ház fele biccentet mire bólintottam egy aprót. Előtte sétálva indultam el a nagy téglaépület felé, miközben azon rágódtam, hogy hogyan fogok megszabadulni Derektől. Nem fogja feladni, abban biztos vagyok. Nem tudom, hogy mennyi ideig lesz itt, és ez idegesít a legjobban. El kellene tűnnöm innen, de hova mehetnék, amikor még Stylesal kell elutaznom? Várjunk csak!? Megúsztam! Sose gondoltam volna, hogy ennyire örülni fogok annak, hogy pont velük kell valahova is mennem, de legalább így megúszom azt, ami rám vár. 
Kezeim még mindig remegtek, amikor az ajtókilincsért nyúltam, nem tudtam leplezni, hogy valóban megijedtem a fenyegetőző sráctól. Sok mindent láttam már, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer rajtam fog csattanni az ostor. Most is annak köszönhetek mindent, hogy Zayn itt volt, és segített. Szó szerint megmentette az életemet, amiért nagyon hálás vagyok neki. 
- Köszönöm szépen még egyszer, hogy megmentetted az életem. - ahogy beléptünk a házba, ismét neki kezdtem a hálálkodós beszédemnek, de ez most kivételesen hosszabból állt, mint az előző. Kicsit szomorkásan fordultam felé. Nem tudom, hogy attól éreztem magam rosszul, mert Derek itt járt, vagy amiatt, hogy Zaynt nem érdeklem. - Meghálálhatom valahogy? - kötelesnek éreztem, hogy valamilyen módon kifejezhessem, mennyire örülök neki, hogy nem hagyott magamra, azok után, amit eddig leműveltem ittlétem során. 
- Szervezek egy bulit, ha van, kedved eljöhetnél. - jobb kezét szájához emelte, mutató ujja és hüvelykujja közé fogta alsó ajkát, és úgy mosolygott rám. Tekintetem akaratlanul ragadt arra a pontra, ahol kezével babrált. Bármennyire is szerettem, nem tudtam másfele elnézni. Tökéletes pink ajkait nyelvével egy kicsit megnedvesítette, miközben válaszomra várt. Éreztem, ahogy fogaim az alsó ajkamba mélyednek, miközben az előttem álló srác szemébe néztem. Csillogott a tekintete, úgy ahogy szerintem az enyém is. Nem tudom mi ütött belém, de úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek, ami nem rám vall. Egyáltalán nem illett az én imidzsemhez. 
- Ott leszek. - nehezen tudtam ezt a két szót kimondani. Torkomban egy gombóc nőtt, szám teljesen kiszáradt. Mosolya még nagyobb lett, ahogy meghallotta válaszomat, és bólintott egyet, mintha azt jelezte volna, hogy megértette. 
- Szó sem lehet róla, hogy te elmész! - Harry süvített be a nappaliból, aki fejét rázva állt meg kettőnk közt. Idegesen néztem rá, hogy neki is pont most kell betipegnie, ezzel szépen tönkrevágva a pillanatot. 
- Haz, ne csináld már. - Zayn a kezét a göndör hajú fiú vállára tette, és könyörögve nézett barátjára, aki komor tekintettel nézett rám. Tudtam, hogy ezt nem fogjuk megúszni veszekedés nélkül. 
- Zayn, Dorinda még nincs 18! - hitetlenkedve nézett a kreolsrácra, aki megdöbbent az érvelésen. 
- Jé, csak nem tudsz rólam valamit? - döbbent fejet vágva néztem a középen álló fiúra. Nem értem miért kell mindig ezt eljátszanunk. Hiába veszekszünk, úgyis az lesz, amit én elterveztem, reméltem, hogy erre már ő is rájött, de úgy látszik mégsem. Sebaj. Szeretem, amikor ideges. 
- Fejezd be! - kiabált rám - Tudod mit? Elmehetsz, ha bocsánatot kérsz Cat-től, valamint Eleanortól. De legfőbbképp El-től! - azt hitte, hogy kompromisszuma majd akkora hatást kelt bennem, hogy csak úgy kimondom azt, amit hallani szeretne ő meg a többiek, akik nagyvalószínűséggel a nappaliban foglaltak helyett. 
- Nem fogok elnézést kérni, azért, ami az igazság. - fejem csóváltam tudtára adva, hogy nem jött be kísérlete. 
- Akkor viszont nem mehetsz sehova. - próbált laza lenni, de látszott rajta, hogy kicsit ideges volt, majd hátat fordított nekem. 
- Miért csinálod ezt minden alkalommal? - nagyot nyeltem, ahogy lassan megfordult - Akárhányszor próbálom magam jól érezni, mindig jössz és romba döntesz mindent. Tönkreteszed az életem. - torkomban hatalmas gombóc nőtt, szemeim csípni kezdték a könnyek. 
- Én a tiédet? - hangja egyszerre volt megdöbbent és sértett is - Dorinda, én csak neked akarok jót! - lassan közelebb lépett, de én hátráltam. Nem akartam közel kerülni hozzá, így a lépcső első fokán állva néztem rá, aki tőlem két lépésre állt.
- Azzal, hogy megfosztasz mindentől? Ezzel csak rontasz mindenen! - nem tudtam hinni neki, bármennyire is szerettem volna. 
- Próbállak megóvni a rossz dolgoktól! Szeretném, ha újra az a lány lennél, akit én anno elengedtem! - szemei csillogtak, tudtam, hogy őszintén beszél. Úgy tűnik, hogy akkor itt az idő az őszinteségre. 
- Soha nem leszek az, aki voltam! Belefáradtam abba, hogy a régi legyek, miközben te is valaki más lettél. - szipogtam, ahogy kezemmel a korlátba markoltam. Nem akartam sírni, de nem fogom kibírni könnyek nélkül. 
- Ugyan az vagyok, aki voltam! - kezével magára mutatott, de csak a fejem ráztam. 
- Nem! Te egy elkényeztetett szupersztár lettél, aki azt hiszi, mindent megkaphat. 
- Ez hülyeség. - ujjait hajába vezette - Szerettem volna megbeszélni mindent, de te nem voltál hajlandó leülni velem beszélni. 
- Azért mert sosem kérted! - nem bírtam ki, hogy ne kiabáljak. Annyi minden gyűlt össze most bennem, hogy kikényszerült belőlem. - Rajtad kívül szinte mindenki megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e szóba állni vele, de te mindig elrángattál, ha akartam, ha nem. - arcomon legördült az első könnycsepp, amit kezemmel gyorsan letöröltem. 
- Makacs vagy, és tudtam, hogy soha nem akarnál velem lenni. 
- Te vagy a hibás mindenért. Tudni akarod, hogy miért lettem ilyen? - nagyot nyeltem, hogy leküzdjem a zokogásomat. Közelebb lépett miközben bólintott, de én szabályszerűen hátráltam a lépcső második fokára, így egy magasak voltunk. - Miattad! - mutató ujjammal a mellkasára böktem - Teljesen elfelejtettél másfél él alatt. 
- Ne okolj engem, amikor nem csináltam semmit! - nem akart hinni nekem, amiről magas hangja is árulkodott. 
- Pont ez az! Másfél év alatt egy rohadt telefont nem intéztél felém, olyan volt, mintha a költözés után meghaltam volna a szemedben. - nehéz volt erről beszélnem, hisz még senkinek nem mondtam el őszintén, kivéve Perriet, bár neki se a teljes történetet. 
- Akartalak.. - hangja suttogás volt, idegesen túrt hajába. 
- Mikor? Amikor a 18.-ik szülinapodat tartottad, és azt nyilatkoztad, hogy az volt az eddigi legjobb szülinapod, mert mindenki ott volt, aki fontos számodra?! Akkor ezek szerint én semmit nem jelentettem? Vagy akkor, amikor hívtalak, de megváltoztattad a számod, így sehogy nem tudtalak elérni? Vagy épp akkor, amikor a szülinapom volt? Azt mondtad, hogy azt a napot együtt fogjuk tölteni. Se szülők, se négy idióta, csak te meg én! De még csak annyit se írtál, hogy forduljak fel. - jól esett, hogy végre kimondhattam ezeket a dolgokat. 
- Nem ellened volt. Csak azt akartam, hogy jobb életed legyen, amiben én nem vagyok benne. Nem akartam, hogy valami bajod essen, és nem szerettem volna, hogy az a négy idióta valamit tenne, ami miatt megutálnál. 
- Jobb is, ugyanis te elintézted ezt egyedül! - nem voltam képes felfogni a kifogásait - És a szülinapomat is ezért felejtetted el? 
- Csak kiment a fejemből...
- Hogy a büdös életbe? - annyira ideges lettem, hogy nem tudtam végig hallgatni az ócska kifogásait - Harry, a szülinapom ugyan azon a retkes napon van, mint a tiéd, a rohad életbe is! - akaratomon kívül kezdtem el kiabálni. Sajnálkozva nézett rám, majd amint rájött, hogy ez semmit nem használ fejét lehajtotta. - Tudod, nem is ez fájt a legjobban, hanem tavaly áprilisban volt egy interjútok, amin mutattak egy képet. - nagyot nyeltem, ahogy visszaemlékeztem arra a napra. Bele égett az emlékeimbe. - Mi voltunk rajta, amikor búcsúzkodtunk. Megkérdezték, hogy ki az a lány. És te azt mondtad, hogy egy rajongó. - torkom elszorult, ahogy az emlékek megtaláltak arról a napról. Emlékszem, hogy milyen izgatottan ültem le a tv elé és vártam, hogy elkezdődjön az interjú. Hiába Harryvel nem beszéltünk, nem számított, mert fontos volt számomra, és boldog voltam, hogy sikerült elérnie az álmát. - Nem jelentettem neked semmit. Tudod, akkor meg akartam halni. Véget akartam vetni az életemnek, de nem sikerült. Anyáék túl hamar jöttek fel a szobámba, és sikerült kihívniuk a mentőt. Hagytak szenvedni. Utána lettem ilyen. Rossz társaságba keveredtem. Az elején azért csináltam, hogy hátha így felfigyelsz majd rám, de nem így lett. Aztán már nem is érdekelt, hogy hogyan baszom el az életem, csak menekülni akartam a fájdalomtól. Kipróbáltam mindent, amit csak lehetett. Nem érdekelt senki, csak arra vártam, hogy majd te jössz, és minden olyan lesz, mint régen. - szánalmasan nevettem fel - Sokszor kerültem kórházba, és mindig csak egy hajszál választott el attól, hogy meghaljak, de volt egy dolog, ami miatt élni szerettem volna. Tudod mi volt az? - kíváncsian néztem rá, de csak a fejét rázta - Bosszút akartam állni rajtad! Elterveztem, hogyha egyszer találkozok veled vissza adok mindent, amit tőled kaptam. Meg akartam keseríteni az életed, ahogy te tetted az enyémmel. Aztán itt kötöttem ki. Egyszerre volt öröm és rémálom. Akárhogy szerettem volna, nem tudtam megcsinálni veled mindazt, amit szerettem volna. Nekem ahhoz még mindig túl fontos vagy, ami szerintem nevetséges, de ez van. - vállamat megvontam, ahogy monológom végére értem. Nem szólt semmit először, csak feldolgozta a hallottakat, aztán neki kezdett. 
- Nekem is fontos vagy, de nem ilyen módon! Dorinda, iszol és drogozol! 17 évesen idáig süllyedtél, és nem foghatod rám! Túl kellett volna lépned rajtam! - szavai tőrként hasítottak a szívembe. 
- Úgy, ahogy te tetted. Sikerült négy vadidegen, beképzelt, idiótának a helyembe lépnie. - tisztában voltam vele, hogy ezt a beszélgetést a többiek is teljes egészében hallották. 
- Ne beszélj róluk így! - fájt, hogy így védi őket, miközben most öntöttem ki a szívem. 
- Úgy beszélek, ahogy csak szeretnék! Elvették az egyik legjobb dolgot az életemből. - Harry reakciója szinte észrevehetetlen volt, arca nem mozdult, csak állkapcsa feszült meg. 
- Magadnak köszönhetsz mindent! Majdnem kirúgtak a gimiből, a testvéredet fenyítésben tartod, és nem jársz haza esténként. Aggódunk érted! Azért jöttél ide, mert mindenki azt hitte, hogy nekem sikerül majd Ronnie esküvőjére megváltoztatni, de ez lehetetlen! Annyira nem vagy önmagad. - fejét rosszallóan csóválta. 
- Mindenki meg akar változtatni, de azzal senki nem számol, hogy lehet, nekem jó így? - látásom homályos lett, hangom megremegett. 
- Nem! - kijelentése hangos, és határozott volt.
- Pedig én jól érzem magam. - nem volt erőm több kiabálásra, így normálhangon folytattam a veszekedést. 
- Úgy, hogy folyton bajba kerülsz? Iszol? Rossz emberekkel barátkozol? És, hogy csak úgy vagy képes önfeledten bulizni, ha beszedsz valamit? - nem engedett haragjából, hangja ugyan olyan hangos volt. 
- Az isten szerelmére! - újra felemeltem a hangom, ahogy kezem ökölbe szorult - Hányszor mondjam el, hogy én nem szedtem be semmit?! - idegesített, hogy újra visszatértünk ehhez a témához. 
- A vérképed nem ezt mutatta. - gúnyosan mosolygott, mint aki elégedett magával, és azt hiszi, hogy győzött, de nem adom magam ilyen könnyen. 
- De akkor beszéljünk arról, hogy hogyan kerültem oda. - most rajtam volt a sor, hogy mosolyogjak, amikor Hazza arca elkomorult - A te drágalátos barátaid vittek el oda! 
- De ők nem kényszerítettek arra, hogy bevegyél valamit! 
- A rohad életbe is Styles! - remegni kezdtem az idegességtől - Elmentem oda, ahova Zayn ajánlotta, és utána két napig szinte nem is éltem! Felfogtad, hogy a te barátaid juttattak a halálhoz? Egy hajszál választott el attól, hogy meghaljak! - ez volt az utolsó lapom, amit kijátszhattam, így reménykedtem benne, hogy észhez tér. 
- Igen, és bárcsak inkább meghaltál volna! - Harry kiabálása betöltötte a csendes házat, ahol a hangja vízhangzott. Ledermedtem mondatán, elszállt minden haragom. A szememből a könnyek eltűntek, tekintetem semmit mondó lett. Ujjaim kiegyenesedtek, és nem sok kellett ahhoz, hogy elájuljak. Harry arca is megváltozott, ahogy rájött mit is mondott. Komor tekintete meglágyult, arcával valami hülye grimaszt vágott. - Do, én nem...- nem hagytam, hogy végig mondja, jobb kezem arcán csattant. Feje oldalra csuklott, de nem is próbálta újra felemelni. 
- Bárcsak soha ne jelentkeztél volna az X Factorba. - suttogásnál többet nem tudtam előhúzni magamból. Megölt azzal az egy mondattal. Olyan volt hallani tőle, mint amikor az ember szívét kitépik. - Tiszta szívből gyűlöllek Harold Edward Styles! - újra könnyek lepték el a szemem, de most hagytam, hogy utat törjenek maguknak. Fél pillanat alatt, arcomon hihetetlen mennyiségű sós folyadék gördült végig, majd hátat fordítottam neki és a szobámba rohantam, magam mögött az ajtót hangosan becsaptam, majd kulcsra zártam, nehogy valaki be próbáljon jönni. 
Nem akartam épp ésszel felfogni, hogy mit is mondott. Most kívánta a halálomat! Bármit kinéztem volna Harryből, de ezt az egyet nem. Azt hittem, hogy meg tudjuk beszélni normális emberek módjára, de mindenki azzal van, hogy megváltoztasson, senkinek nem tudom elmondani, hogy mi is a bajom. Nekik csak az a fontos, hogy az a tisztelettudó lány legyek, aki voltam. De én nem akarok az lenni! 
Lassan sétáltam be a fürdőmbe, ahol a csapra támaszkodtam és a tükörbe néztem. Elborzadtam tükörképemen. Szemeim fel voltak dagadva a sírástól, szemfestékem teljesen elmosódott. Tekintetem akaratlanul csúszott a csap mellett található pengére. Minden egyszerűbb lenne, ha nem lennék. Egy vágás, egy kis vér, és az élet véget ér.