35. Holmes Chapel

Tudom nagyon sokat késtem a résszel, de most a félév miatt többet kellett tanulnom, meg lassan közeledik a próbaérettségi időszak úgyhogy, még arra is kellene tanulnom meg a tételeket kidolgoznom, de ezentúl tényleg minden héten hozok egy részt, de ha nem akkor, lehet, hogy abba is hagyom egy időre. Még nem tudom mi lesz, de ezt a történetem nem szeretném félbe hagyni, mint a másikat....

- És mit kezdesz a ruháiddal, amiket már nem fogsz hordani? - Harry egy apró pillantást vetett rám, de tekintete azonnal visszavándorolt az útra. 
- Nem is tudom. - kényelmesen fészkeltem be magam az autó ülésébe - Azon gondolkodtam, hogy eladom a neten őket, vagy valami árvaháznak adományozom. - nem nagyon gondolkodtam még ezen. Sok feleslegem volt, leginkább olyan, amit még egyszer sem hordtam, bár Dani megjegyezte, hogy van pár darab, amit elfogadna. Lehet, hogy oda adom neki azt, amit szeretne és a többi lánynak is. Ha már máshogy nem engedik, hogy megháláljam nekik, akkor ez a minimum. 
- Eladományozod? - Harry hangja megdöbbent volt, amit arca is tükrözött. 
- Most mi bajod? - homlokomat ráncoltam, ahogy oldalról néztem őt. 
- Először is, a ruháid nem épp olyanok, amiket az árvaházakba szokás adni. Másodszor pedig, te adományozni? Ez valami kandi kamera? - alsó ajkába harapott, csak hogy elrejtse mosolyát, de még így is lehetett látni rajta, hogy nagyon is jól szórakozik rajtam. 
- Először is, vannak normális ruháim, de ha mégsem, akkor legalább egy lázadó lánnyal több lesz. - mondandóm hallatán mosolya eltűnt, helyette a rémület rajta úrrá. - Másodszor, képzeld belém is szorult egy kis jó indulat. Harmadszor pedig, pofa be és vezess! - amint abba hagytam érvelésem, nevetni kezdtem. Szerencsére Harry is tudta, hogy viccelek így ő is csatlakozott hozzám a jó kedvemben, és így folytattuk tovább az utunkat. 
Már legalább egy órája volt annak, hogy elhagytuk a házat, és egy ideje már Londont is. Nem tudom hova mehettünk, mert a sofőröm semmit nem árult el, akárhogy is nyavalyogtam neki. De az volt a különös, hogy igazából nem is nagyon érdekelt, hisz örültem annak, hogy vele tölthetek egy kis időt. Jó volt elhagyni a többieket, és csak egymással törődni. 
Sokat beszélgettünk az eddig megtett út során. Szóba került többek közt az is, hogy nem sokára neki állnak stúdiózni. Megdöbbentem, amikor Hazza beavatott, hogy már a második lemezüket fogják elkészíteni, mert én még az elsőről se tudok sok mindent. Konkrétan annyit, hogy tavaly valamikor jelent meg, és ennyi. Úgy tűnik, hogy sok lemaradásom van, de engem nem érdekel. Én nem azért akarok velük jóba lenni, mert sok pénzük van, vagy híresek. Én csak öt átlagos kamasz fiúval szeretnék jó viszonyt ápolni. Felőlem lehetnének ők az angol királyi család, az sem nagyon izgatna. Ezek mellett szóba kerültek anyáék is. Röviden elmondtam neki, hogy meg vannak, majd inkább az ő családjáról kérdeztem. Meglepődtem, amikor annyival letudta, hogy "Meg vannak.". Eddig mindig képes volt órákat zengeni Anne-ről. Tulajdonképpen hiányoztak. Ők voltak a második családom, most viszont semmit nem tudok róluk. Egy kisebb lelkiismeret fordulás suhant végig rajtam, ahogy eszembe jutott, hogy őket is ellöktem magamtól. Nem szándékosan cselekedtem akkor, csupán csak haragudtam a legkisebb Styles-ra. 
Fejem az ablaknak döntöttem, ahogy visszagondoltam a múltra. Hiányzik az akkori életem. Hiányzik, ahogy anyával leültünk megbeszélni a dolgaimat; az, ahogy apa mindig jó kedvre derített, ha volt valami; ahogy Ronnie próbálta elérni, hogy egy kicsit mozogjak, hogy nőies ruhákba öltöztessen; és az, ahogy Tony-val mindig megdézsmáltuk az édességeket. Ez mind-mind hiányoznak, és sajnos tudom, hogy már nem kaphatom őket vissza. Nagyon sok mindent tettem, ami miatt nem fognak nekem megbocsátani. Undok voltam velük, és most bűnhődök, habár nem szó szerint. 
Június elején azt hittem, hogy ez lesz életem legrosszabb nyara. Oda kerültem, ahova soha nem gondoltam volna. Megismertem a One Directiont, akiket eddig távolról próbáltam elkerülni. Nem akartam hallani, ahogy a rádióból az ő számuk szól, nem akartam őket látni a tvben. Nem is akartam tudni a létezésükről. Most pedig itt vagyunk július elején és azon a ponton vagyok, hogy azt szeretném, hogy megbocsássanak nekem, valamint, hogy jóban legyünk. Egy hónap alatt sok minden történt. Újra beszélő viszonyban vagyok a régi barátaimmal, új embereket ismertem meg, új barátokra tettem szert, elhagytam a vadóc kinézetem. De ami a legfontosabb, hogy új esélyt adtam magamnak. Megfogadtam, hogy bármi is történjen, nem leszek bunkó és mindennek a jó oldalát fogom nézni - már ha ez lehetséges. Nem szeretném elrontani, azt az örömöt, amit Haz szemében látok, ahogy rám néz, és azt sem akarom, hogy többet bánatos legyek a saját magam hibájából. Magam mögött kell hagynom a múltat, és a jövőmre gondolni, csak is így élhetek boldogan.
- Kellj fel, hallod?! - gyengéd rázást érzékeltem vállamnál, és egy viszonylag halk hangot. - Dodo. - most már egy kicsit hangosabb lett az engem ébresztgető személy hangja, de nem volt benne semmi harag, épp ellenkezőleg. Nagyon is nyugodt volt, és tudtam, hogy mosolyog. 
- Hazza. - nyűgösködtem, szemeim lassan nyitottam ki. Az erős fény először zavart, de Harry egyszerűen felém hajolt, ezzel megszabadítva a kínzástól. 
- Megjöttünk. - mosolyogva biccentett fejével, kezével a biztonsági övemet kapcsolta ki. Zavartan túrtam hajamba, nem emlékszem, hogy mikor szundíthattam el, de azért már kíváncsi voltam, hogy hova is érkeztünk. Miután szabad jelzést kaptam, gyorsan pattantam ki a kocsiból, jobbra-balra forogtam, hogy megtudjam, hol is vagyunk pontosan. 
Szám eltátottam, ahogy megláttam azt az emeletes házat, ami egykor az otthonom volt. Tekintetem tovább vándorolt az előttem elhelyezkedő házra, ami szintén emeletes volt, és ami a második otthonomnak felelt meg. Szívem kihagyott egy ütemet, majd őrültek módjára kezdett el mellkasomban dobogni, kezem izzadt. A régi emlékek hamar jártak át, minden olyan volt, mintha csak tegnap történt volna. Egyszerre fogott el az öröm, a hiány és az üresség érzése. Szemeim megteltek könnyel, ahogy apró mozgást láttam a házon belülről. 
- Haza jöttünk. - Harry felé fordultam, ahogy mellém lépett, jobb kezét derekamra vezette. 
- Haza. - mosolyogva bólintott, majd az ajtó fele kezdett el húzni. Akár mennyi időt is töltöttem Bostonba, nekem még mindig Holmes Chapel jelenti az igazi otthont. Itt nőttem fel, itt vannak a barátaim, itt élnek a szeretteim. Ezt soha semmi nem fogja megváltoztatni. Ahogy az ajtó előtt álltunk, hasam dióméretűre zsugorodott össze, hirtelen hányingerem lett. Féltem. Másfél év után újra fogok találkozni azokkal, akik régen neveltek. 
Harry rutinosan nyúlt zsebébe, előhalászta a kulcscsomóját, és minden gond nélkül helyezte a zárba. Semmi fura nem volt rajta, olyan volt, mintha épp most ért volna haza a suliból, és várja, hogy az otthon fogadja. Átlagos embernek tűnt, nem volt semmi jele annak, hogy szupersztár lenne. Ahogy kinyitotta az ajtót mosolyogva lépett be a házba, magával húzva engem is. Idegesen haraptam alsó ajkamba, kezem kicsúsztattam Harryéből. 
- Harry? - egy női hang töltötte be a ház belső nyugalmát. Nem kellett sokáig emlékeim közt keresnem, hogy felismerjem a tulajdonosát. 
- Szia, anya! - a göndör hajú srác lerúgta magáról cipőit, kulcsát a kis asztalra dobta, majd beljebb lépett. 
- Nappali. - ahogy meghallottuk a vezényszót, Hazza arra kezdett el menni, én pedig lassan araszolva követtem. Nem akartam Anne elé kerülni, azok után, amit elkövettem. Lehet, hogy nem is tud semmiről - bár ezt kétlem, mert anya és ő nagyon jó barátok voltak, és hallottam, hogy anya egy párszol sírva mesél neki a telefonba -, mégis úgy érzem, hogy nem vagyok idevalósi. 
- Anyucikám. - Harry gügyögve sétált be a nappaliba, ahol édesanyja nevetve fogadta, de a hangokból ítélve, megkönnyezte kisfiát. 
- Jaj, kisfiam. Mikor fog már benőni a fejed? - Anne hangján hallani lehetett a jó kedvet. 
- Most! - jelentette ki határozottan Hazza - Nem egyedül jöttem. - lelkesedése nem hagyott alább. 
- Harry, mondtam, hogy nem szeretnénk, ha minden lányt, akivel egyszer randiztál haza hoznál. - pótanyukám hangja halkabb lett, és teljes komolysággal beszélt. 
- Nyugi, ő más! Azt hiszem, őt sose fogom elengedi. - Harry szavai elgyengítettek. Nagyon kellett erőlködnöm, nehogy egy könnycsepp is kigördüljön szememből. - Te is imádni fogod, ebben teljesen biztos vagyok! - úgy éreztem, hogy ez az én végszavam, így lassú léptekkel léptem be a nappali kellemes rejtekébe. Egyensúlyom megingott, ahogy térdeim megremegtek, a falba kellett támaszkodnom nehogy elessek. 
Harry mellé lépve úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, és most már kizárt, hogy elessek. Arcomon mosoly csücsült, ahogy megláttam Anne-t. Másfél év alatt, szinte semmit nem változott, talán csak a haja lett egy kicsivel sötétebb. Arca meglepődött volt, szemei fia és köztem cikázott. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ismer fel, de nem hibáztatom érte. Sokat változtam az alatt az idő alatt, amíg nem láttuk egymást, így tudom, hogy olyan, mintha idegen lennék neki. 
- Szia, Anne. - muszáj volt megszólalnom, mert ha nem, akkor tuti szétszakadt volna az arcom a sok mosolygástól. Homloka apró ráncokba futott össze, száját egy picit eltátotta, mosolya lassan alakult ki. 
- Dorinda? - hangja halk volt, egyet lépet felém, így közvetlenül velem szemben állt. 
- Meglepetés! - kezeim széttártam, így imitálva, hogy ajándék volnék, vagy valami hasonló.
- Úristen, aranyom! - kihasználta az alkalmat, amíg kezeim széttárva hagytam, ő belépett közéjük és szorosan ölelt magához. Nem ellenkeztem, én is szorosan fogtam közre, szememből néhány könnycsepp utat tört magának. Örültem, hogy így fogad, bár mit vártam volna?! Soha nem küldene el, hisz tudja, hogy mélyen legbelül még ugyan az a kislány vagyok, aki voltam. Szemeim szorosan hunytam le, nem akartam sírni, ami elég nehéz volt, Anne halk hüppögései miatt. Iszonyatosan örültem neki. Biztonságot nyújtott számomra, azzal, hogy tudom, bízik bennem, és tényleg szeret. A kislánya voltam, vagyok és leszek is mindig, ez ellen senki nem tehet semmit. 
- Anya, nem láttad a telefonom? - idilli pillanatunkat, az emeltről eredő hangos női hang zavarta meg. Időm se volt, hogy rendesen kiélvezzem pótanyukám szeretetét, már rögtön el kellett válnom tőle, de legalább tudom, hogy itt van velem. 
- Komolyan, egyszer a fejedet fogod elhagyni. - Harry rekedtes hangja betöltötte az eddigi csendet, ahogy nővérét üdvözölte, aki épp most csatlakozott hozzánk. 
- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. - Gemma nevetve csapott testvére vállára - Téged meg, melyik fuvallat hozott haza? 
- Nem tudom, talán a Dodo nevezetű. - Haz vigyorogva biccentett felém. Gemma követte tekintetét, így farkas szemet néztünk egymással. Nem sokat változott ez idő alatt. Ugyan az a kedves mosoly, szeme csillogása megmaradt, haja hosszabb lett és talán világosabb is, de ebben nem voltam teljesen biztos. 
- Szia, Em. - félénk mosollyal köszöntem neki. Homloka hamar ráncba szaladt, szemeivel hunyorítva nézett rám. Régi tudomásom szerint, rajtam kívül senki nem hívta és nem hívhatta Em-nek, mondván, ez, az Emma becézése és nem a Gemmáé. 
- Dodo? - hitetlenkedve lépett egyet közelebb, mosolya ismét megjelent. - Úristen, te lány! Felnőtt nő lettél! - reagálni se volt nagyon időm, kezei hamar megtaláltak, és el se akartak ereszteni. Szorítása erős volt, így én se fogtam vissza magam. Rég nem láttam őket, mégis úgy érzem, hogy minden olyan, mintha csak tegnap történt volna. Pár másodperc múlva éreztem, hogy még négy kéz fonódik testem köré, és mind a ketten minket öleltek. Azt az érzést, amit ekkor éreztem, szavakba se lehetett foglalni. Úgy éreztem, hogy most érkeztem igazán haza.

34. "Úgy, mint régen"

A reakciók azok voltak, amire számítottam. Niall a kaját kiköpte, Zayn a táskáját elejtette, Liam szája tátva maradt, Louis szemei elkerekedtek, kezei maga mellé estek. Arcomra büszke mosoly kúszott, bár nem tudom miért. Annyit meséltem a fiúknak Dorindaról, mielőtt ide került volna, hogy amikor meglátták, nem hittek nekem. Nem tudták elhinni, hogy Do rendes lány volt, aki félt mindenkitől, és alig mert megszólalni társaságban. A veszekedés után, azonban megijedtem, hogy elvesztettem azt a lányt, aki fontos lett számomra, de most mégis úgy érzem, hogy újra itt van, újra a régi, és újra az életem része. 
- Te tuti nem ő vagy. - Louis a fejét rázta, még mindig nem tudta elhinni, hogy ő bizony az a lány, akit eddig utált. 
- Ne játsszuk ezt a játékot Tomlinson. - Do mosolyogva forgatta meg szemeit, majd mosolyogva állt mellém, így mindnyájan egy nagy körben álltunk, ahonnan csak Catarine hiányzott.
- Tényleg te vagy te. - mély levegőt véve húzta ki magát legjobb barátom - Csak te hívsz a vezetéknevemen. - szemével a mellettem álló lányt nézte, közben Eleanor lépett mellé mosolyogva. 
- Sok minden van, amit csak én csinálok. - Do vállát vont - Bár azt hiszem, hogy a  nagyon készséges, barátnőiteknek köszönhetitek mindezt. - fejével El és Dani felé biccentett. 
- Jó móka volt. - Eleanor mosolya egyre nagyobb lett. Féltem, hogy valamit bevett, amiért ennyire örül, hisz nem rég még a két lány veszekedett egymással. 
- Azt hiszem, én tartozom a legnagyobb köszönettel. - kezemmel Dot öleltem át, fejem a vállán támasztottam. Kuncogni kezdett, kezét az enyémre tette. Istenem, mennyire hiányzott ez. - Menj, öltözz fel, elviszlek valahova! - már azóta szerettem volna elvinni őt valahova, amióta itt van, de eddig sose nyílt rá lehetőségem. 
- Bármennyire is szeretnék, nem lehet. Még pakolnom kell. - megfordult karjaim közt, és csillogó szemekkel nézett a szemembe. Az a csillogás volt, amit régen láttam benne. 
- Majd mi elpakolunk. Most már van segítségünk is, úgyhogy menj, öltözz át. - Danielle egyik kezével Liam, másik kezével Niallt karolta át mosolyogva, mire az illetők szemei elkerekedtek.
- Valahogy meghálálom, ígérem! - megölelte a lányt, majd sietve szaladt fel az emeletre, így eltűnt mindannyiunk szeme elől. Boldogan néztem után, majd miután hallottuk az ajtó záródását, a lányok felé fordultam. 
- Azt a kurva! - Zayn megelőzött abban, hogy megszólalhassak, hangja hasonlított egy nyögéshez. 
- Tudom, miről beszélsz. - Niall is csillogó tekintett rám, tudtam, hogy mire gondolnak. Dorinda most az átalakítás után nagyon dögös csaj lett, na, nem mintha eddig nem lett volna az, de most a kedvessége és mosolygása is emelt rajta. 
- Felejtsétek el! - szóltam rájuk komolyan. Eddig nem kellett félnem, hogy valamelyik fiú ilyen reakciókat fog produkálni, mert Do átlagosan elzavarta magától, de most mégis úgy hiszem, hogy van egy kis félnivalóm. - Tudjátok, hogy a családtagok és a rokonok tabu! - jó barátok vagyunk, de úgy hisszük, köztünk is lehetnek szabályok, és ez is egy ilyen volt. Igaz, Do vér szerint egyik sem, de már kiskorunk óta olyanok vagyunk, mint a testvérek, pontosabban ikertestvéreknek tartott mindenki, mivel egy napon születtünk, habár nem egy évben, de mindig együtt csináltunk mindent. 
- Nyugi! - tették fel kezüket maguk elé védekezés képen. Nem mondanám, hogy teljesen megnyugodtam, viszont bíztam bennük, hogy nem hajtanak rá, tekintve, hogy Zaynek ott van Perrie, Niall pedig nem illik Dohoz, élve falná fel a lány a szöszi fiút. Erre a gondolatra egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. 
- Dani, El. - visszafordultam a két lány irányába, akik kíváncsian néztek rám. - Hogy csináltátok? Hogyan egyezett bele, hogy átalakítsátok? - hiába telt el már legalább 10 perc, még most sem tudtam elhinni, hogy Do újra Do. A lányok először a lépcsőre tekintettek, gondolom azt nézték, hogy nem jön-e a szóban forgó személy, majd Dani kezdett beszélni. 
- Egyik este szokásosan itt ültünk és beszélgettünk, amikor megjelent az ajtóban, és minden nagyképűség nélkül kezdett el kérdezősködni. Jól elvoltunk, de amikor megkért, hogy segítsünk neki megváltozni, mi is nagyon megdöbbentünk. - meglepett, hogy ezt mondta. Magától akart visszaváltozni? Hisz nem rég még azt mondta, hogy jól érzi magát a bőrében. 
- Valami van a dolog mögött. - Eleanor vette át a szót - Vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy valaki. Valaki, aki fiú, hisz egy lány csak az ő kedvéért képes ekkora változáson át esni. - aprót vont vállán, tekintetével engem "bűvölt". Miattam lenne ez az egész? Meg akart változni csakis az én kedvemért? Szerettem volna visszakapni, de mégis úgy érzem, hogy csak kényszerből csinált mindent. Meg akart felelni egy elvárásnak, amit ő valójában nem is szeretett volna, de mégis úgy tűnt, hogy boldog. Nem szeretném, hogy az legyen, hogy megjátssza magát.

Dorinda szemszöge:

Amikor megláttam Harryt és a többieket az ajtóban, egyszerre voltam ideges és boldog is. Ideges voltam, hogy nem úgy fog reagálni, ahogy szerettem volna, és ideges voltam, mert hamarabb jöttek meg, mint ahogy terveztük a lányokkal. Azonban mégis boldog voltam, hogy hamarabb mutathattam meg Harrynek az új énem. Sok munka van benne, amit köszönhetek El és Dani makacsságának, Cat kedvességének, de leginkább Perrie drámai viselkedésének. Nélküle még mindig valahol leinnám magam, ahelyett, hogy vigyorogva készülődnék. 
Kíváncsi voltam, hogy Hazza hova is szeretne elvinni. Meglepett, hogy egyből tervei vannak, de jól esett, hogy örült nekem. Annyira jó érzés volt a karjaiban lenni miközben ölelt, hogy azt szinte szavakba se lehetett foglalni. Érezni szívének őrült dobogását, kölnijének illatát, valamint a kezeit magamon. Felbecsülhetetlen volt annyi minden után. Nem számítottam arra, hogy egyszer még érezni fogom azt a biztonságot, amit ő nyújtott számomra nagyon sokáig. Tudom, hogy most vagyok jó helyen, most vagyok önmagam.
A ruháimat az eddig a szekrényben lévők közül válogattam, nehogy gyűrött darabban mutatkozzak. Mivel nem tudtam, hogy Harry hova szeretne vinni, így maradtam valami egyszerű, de mégis kényelmes ruhánál, ami egy sima koptatott rövid farmernadrág, valamint egy póló volt, de hogy ne legyek annyira unalmas, egy magas sarkúval dobtam fel a szettet, és sok ékszerrel. Nem voltam az egyszerűség híve, hisz abban semmi bulis nem volt. A sminkem, viszont visszafogottabb volt, mint amit eddig megszokhattak tőlem. Nem vittem fel kétkilónyi vakolatot, csak szemceruzát, kis szempillaspirált, és egy kevéske szájfényt használtam, ha már a lányok eltüntették a többi festékemet. Amint mindennel elkészültem, beálltam a szekrényajtómon található egész alakos tükrök egyikébe, és meglepődtem magamon. Rég voltam már ennyire letisztult, természetesnek hatottam. Fura volt látnom magam így, és az, hogy nem volt rajtam alapozó egy kicsit elbizonytalanított. Eddig nem nagyon mozdultam ki anélkül, hogy ne kentem volna egy bizonyos mennyiséget arcomra, most viszont egy gramm sincs rajtam. Nem voltam olyan biztos magamban, mint eddig, hisz látszódtak a kisebb bőrhibáim, amik eddig soha. Mondjuk, nem panaszkodhatok, mert nincs problémás bőröm, de azért mégis kisebb lett az önbizalmam, mint mondjuk eddig volt.
Próbáltam magam meggyőzni arról, hogy igenis megfelelek az elvárásoknak, több-kevesebb sikerrel. Miután egy adagnyi löketett adtam magamnak, a kezembe vettem a táskám, és gyors léptekkel indultam el a lent rám váró személyhez. Tulajdonképpen vágytam arra, hogy a társaságában lehessek. Hiányzott, és tudom, hogy nem az a személy, akit én elengedtem anno, mégis vele akartam lenni. Meg akartam ismerni az ő új oldalát, úgy, ahogy ő is láthatta, hogy képes vagyok a változásra. Hiába mondogattam, hogy többet látni se akarom, vagy, hogy gyűlölöm, azok mind csak hazugságok voltak. Hazudtam a körülöttem lévőknek, és hazudtam magamnak is. Helyre kell hoznom mindazt, amit eddig elrontottam, és tudom, hogy nem lesz könnyű dolgom, mégis bízom benne, hogy a többi fiúval is jó kapcsolatot fogok ápolni.
Amint leérkeztem a földszintre, nagy levegővétel után utam a nappali irányába vettem. Remegő lábakkal lépkedtem a helység felé, ahol mindenki más tartózkodott a hangokból ítélve. Nem tudom, hogy miért remegtem, mint a kocsonya, de sehogy nem tudtam megállítani ezt. Kezdtem azt érezni, hogy egyre félénkebb vagyok, amióta meg volt a nagy átváltozásom. Mi van, ha így sem fognak megkedvelni? Egyáltalán miért érdekel, hogy ennyire a szívükbe fogadjanak? Ja, meg van: Harry miatt!
-....szóval megkeserítette a napjainkat! - lefagytam, amikor meghallottam Zayn hangját. Arcomról a mosoly lassacskán tűnt el, remegésem elállt. Volt egy érzésem, hogy rólam beszéltek, hisz ki más keserítette volna meg a napjaikat rajtam kívül? Ennyit arról, hogy könnyen fog menni minden. Hirtelen a kedvem is elment attól, hogy Harryvel menjek valamerre. Lassan kezdtem hátrálni, nehogy véletlenül nyikorogjon a padló alattam, amivel magamra vonhattam volna a figyelmet. Csendben kell elosonnom, úgy minden egyszerűbb. Alig tettem meg pár lépést, amikor éreztem, hogy két kéz karol át hátulról. Ijedtemben megugrottam egy picit, levegő vételem hevesebb lett. 
- Miért menekülsz mindig? - a rekedtes hangtól, amit nyakamnál éreztem egy jól eső borzongás futott végig testemen, arcomra a mosoly ismét vissza kúszott. 
- Van, amikor jobb ha csendben meghátrálunk valami olyan elől, amit nem szeretnénk tudni. - mosolyogva fordultam meg karjai közt. Harry száján is egy nagy mosoly ült, aminek köszönhetően gödröcskéi megjelentek, szemei csillogtak. Jó érzés fogott el ezek láttán, szívem egy nagyot dobbant. 
- De ezt akard tudni! - hangja egy kicsit erőtlenebb volt, a kétségbeesés tükröződött rajta. Lassan sikerült csak felfognom, hogy miért változott ennyit a hangulata. Azt hitte, hogy arra értettem, hogy nem akarom tudni, amit ő tervezett most nekünk. 
- Ezt akarom! - nem tudom hogyan tudtam volna még jobban meggyőzni, de úgy látszott ez is elég volt hozzá, ugyanis mosolya ismét visszatért, majd valamit a háta mögött babrált. Kuncogtam, ahogy észrevettem azokat a kis apróságokat, amit Harry már akkor is csinált, amikor fiatalabb volt. Az alsó ajkát beharapta, szemöldökét összevonta, ahogy próbált koncentrálni. Még egy kicsit elidőzött a háta mögött, majd jobb kezét lassan emelte előre, tekintetemmel pedig ezt a folyamatot figyeltem. Szám eltátottam, kezemmel próbáltam eltakarni azt, de a szememből legördülő könnycsepp elárult. 
- Úgy, mint régen. - ennyit mondott, miközben átnyújtott egy szál rózsát, aminek szirmai lila színűek voltak. Meghatódtam gesztusán, főleg a mondatán. Emlékszem, hogy még mielőtt elmentünk, azelőtt vált szokásává, hogy minden héten kaptam tőle pontosan ugyan ilyen rózsákat. Ezeket a kis gesztusokat még az X Factorban sem felejtette el. Ez volt a mi kis világunk. 
- Úgy, mint régen. - bólintottam egyet, miközben elvettem kezéből a virágot, majd azt az orromhoz emeltem. Illata nem volt annyira erős, de azért lehetett érezni. Elcsodálkoztam, hogy vajon honnan szerzett egy ilyen gyönyörűséget ilyen rövid idő alatt, amíg öltöztem, mert amikor megjöttek nem volt a kezében semmi. Azt hiszem, tud valamit ez a srác. 
- Na, gyere, ideje indulnunk! - megfordított maga előtt, kezeit a hasamon kulcsolta össze, fejét a jobb vállamra helyezte, és így araszoltunk előre. Nagyon nem is foglalkoztam, hogy merre megyünk, csak a virágot szorongattam és bőszen mosolyogtam, vagy inkább vigyorogtam. Nem tudom pontosan, de jó kedvem volt. 
- Srácok. - Harry már akkor szólította a többieket, amikor még nem is láttuk őket, de amikor beléptünk a nappaliba, már mindannyian ránk figyeltek. A melegség hirtelen árasztotta el a testem, ahogy megláttam a tekintetüket. Volt valami más bennük. Eddig nem így néztek rám, amitől zavarba jöttem. Éreztem, ahogy arcom kezd egyre forróbb lenni, és fohászkodtam Istenhez, amiért nem engedtem le a hajam, így mindenki láthatta pirulásomat. - Mi most megyünk, és ne számítsatok ránk este sem. - ahogy Harry beszélt lehelete a nyakamat csiklandozta, amitől akaratlanul kuncogtam fel. - Szerintem valamikor holnap délután jövünk. - a mondat végére éreztem, ahogy egy mosolyt villant meg, szerintem abból a pimaszosos egyikéből.
- Annyira aranyosak vagytok együtt! - Eleanor csillogó tekintettel nézett ránk, közben fejét a mellette ülő Louis mellkasára helyezte.
- El, ugye tudod, hogy.....
- Ne! - szakított félbe a lány - Do, ne rontsd el ezt azzal, hogy beszólsz valakinek. Ez nem az a pillanat. - komoly arccal nézett ránk. Értetlenül ráncoltam homlokom, szemeim összeszűkítettem. Nem akartam senkinek beszólni, épp csak szerettem volna felvilágosítani őket arról, hogy Harry és én csupán barátok vagyunk. 
- Inkább menjünk. - az engem ölelő fiú ügyet sem vetett erre a kis történésre, csak egyik kezével intett a többieknek, majd a bejárati ajtó fele kezdett el húzni. Utánoztam mozdulatát és én is integettem nekik, majd mozgásra bírtam a lábaimat. Ahogy kiértünk, megcsapott a kellemes nyári idő, és elgondolkoztam valamin. Boldog vagyok, és még a nap is mosolyogva süt le rám.

33. Az új Dorinda Jordan

http://www.youtube.com/watch?v=pWN4QTxvMDEl

Készítettem egy új vidit a történethez! Remélem tetszeni fog! :)

A napok lassan teltek, és teljesen összekeveredtek. Nem tudtam megkülönböztetni a nappalt és az éjszakát, az időérzékem teljesen elhagyott. Nappal aludtam, éjszaka éltem. De az nem volt normális. Nagyon sokat ittam, és most a drogokat se vetettem meg. Ezek voltak az én legjobb barátaim, na meg persze azok az aktusok, amiket lefolytattam egy pár emberrel. Nem tudom, mi történik velem, de akkor nagyon is élveztem. Jó volt elengedni magam, megfelejtkeztem mindenről és mindenkiről. 
Ez az életmód így ment egy egész hétig, amikor egy nap Perrie beállított a házba, és a nyakamba borított egy vödör jeges vizet. Akkor őrültek módjára kezdtem el vele veszekedni, de nem hagyta magát, és a fürdőbe ráncigált, ahol kaptam tőle egy hideg zuhanyt. Ott és akkor viszont eltört a mécses nálam és sírni kezdtem. Szinte az egész délutánt átsírtam az ő vállán. Ott maradt velem, ő lett a lelki társam. Adott néhány jó tanácsot, aminek köszönhetően sikerült egy kicsit összeszednem magam. Tudtam, hogy ezen túl bármikor számíthatok rá, mert ő segíteni fog nekem bármiről is legyen szó. Ő lett a támaszom, akitől este hét órakor barátként búcsúztam. 
Bármennyire is szerettem volna, nem maradhatott tovább. Ebben az időpontban ismét megtelt a ház néhány hanggal és személlyel. Ők voltak a barátnők, név szerint Catarine, Danielle és Eleanor. Minden este itt voltak, mert próbáltak vigyázni rám, nehogy valami hülyeséget csináljak. Ez általában nem nagyon jött be nekik, mert mindig leléptem bulizni, így hagytam, hogy ők hármasban legyenek. Remegő lábakkal léptem le a lépcsőn és hallgatóztam egy picit. Akkor sikerült megtudnom, hogy Catnek sikerült állást találnia. Boldog voltam, de mégis féltem. Olyanokat kiabáltam a fejéhez és Eleanoréhoz, hogy arra számítottam, hogy soha nem fognak nekem megbocsátani, de nagyot tévedtem! Amikor megjelentem a nappali bejáratánál Cat sírva ölelt magához, úgy, ahogy a másik két lány is. Szipogva kértem bocsánatot tőlük, és egész este ez ment. Átbeszéltük az éjszakát, és egy komoly elhatározásra jutottunk: újra a régi leszek!
Az egész terv amit elképzeltünk, sokkal nehezebben haladt, és nehezebb volt. Sok olyan dolog volt a listán, amit én nem szerettem volna megcsinálni. Ilyen volt a frizuraváltásom is. Annyira hozzám nőtt a rózsaszín haj, hogy nem szívesen váltam meg tőle. Nehezen tudtam csak a fodrásznak megengedni, hogy a halvány tincseimet sötét, már-már fekete barnára fesse be. Habár, ez már hasonlított ahhoz a színhez, ami eredetileg volt, de mégis pár árnyalattal sötétebb lett. De azt hiszem ezen hamar túltettem magam, de azon a 'csajos programon', amit Elszervezett, azon elvéreztem. Egy teljes nap ráment arra, hogy egy szépségszalonban teljes kezelést kapjunk. Volt benne masszázs, manikűr-pedikűr, szauna, szolárium, iszappakolás és minden ehhez hasonló szépítő beavatkozásokon kellett átesnem, ugyanis El ezekben a dolgokban olyan, akár egy éhes tigris. Nem fogadja el a nemleges választ. 
A harmadik nap már egy kicsit jobban tetszett, ugyanis vásárolni mentünk. Imádtam új dolgokat venni, de most sem az lett, amit én szerettem volna. A ruhatáram teljes egészében le lett cserélve. Most nem vehettem semmilyen vagány dolgot, ami meghökkentő lehetne mások számára. Visszafogott ruhadarabok kerültek a szatyrokba, ami az új-régi énemet jelképezték. A ruhák mellett cipők és kiegészítők is helyet foglaltak a tasakokban. És most hálát adtam Istennek, hogy a kártyáimon volt pénz, de még így is valamit a lányoknak kellett fizetniük. 
A negyedik napra már totál hulla voltam, de a legrosszabb még csak most jött. A régi ruháimat ki kellett válogatni, és az újakat be kellett pakolni. A házban a káosz uralkodott, minden négyzetméteren az én cuccaimat lehetett látni. Az emelet és a földszint is a ruhák uralma alatt állt, és nem voltam biztos, hogy ezeket sikerül eltüntettük addigra, mire a fiúk haza érnek. Nos, a fiúk.... nem beszéltem egyikőjükkel sem, de szerintem így volt jó. Le kellett nyugodnom és tiszta fejjel kellett gondolkoznom. Igaza volt Harrynek, amikor azt kívánta, hogy bárcsak meghaltam volna. Nem szabad azt az életmódot tovább folytatnom, így eleget tettem Hazza kérésének: a folyton bulizós, nagyszájú, beképzelt Dorinda Jordan meghalt. Újra kell kezdenem mindent, ami nem lesz egyszerű. A srácok szerintem nem fognak egy hamar megbocsátani nekem, hisz nagyon sok mindent tettem ellenük - főleg Louis ellen -, de remélem egy nap már csak nevetni fogunk ezen az egészen. A lányok részéről is nagyon nagy szívesség volt, hogy amikor a fiúkkal beszéltek telefonon és rólam kérdeztek, terelték a témát, vagy csak simán kijelentették, hogy nem hajlandóak beszélni rólam. Hálás voltam érte, mert nem szeretném, hogy hamarabb megtudják, mint hogy látnának. Meglepetést szeretnék okozni nekik, és van egy olyan érzésem, hogy fogok is.

Harry szemszöge:

Azaz idő, amit a srácokkal Amerikában töltöttem, csigalassúsággal telt, és még az sem tudott felvidítani, hogy az iCarly-ban forgattunk. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni csak Dorindará. Féltem, hogy valami hülyeséget fog csinálni, és az volt a baj, erre még olaj volt a tűzre, hogy Dani, El és Cat sem volt elárulni semmit a rózsaszín ördögről. Akárhogy nyaggattam őket, ők annál hamarabb csapták rám a telefont. Tényleg nagyon jól esett, főleg a barátnőmtől. 
Az utunk úgy szólt, hogy két hétig leszünk a Nagy Almában, de ezt mi egyszerűen lerövidítettük 11 kerek napra. Három nap ide vagy oda nem mindegy? Úgyis csak pihennénk, azt meg otthon is lehet, akkor meg felesleges maradni. A haza úton idegesen doboltam a repülő ablakán, amivel a többieket az őrületbe kergettem, de nem tudtam mit csinálni. Féltem mi lett Doval. 
A kocsiutat már egy kicsivel nyugodtabban tettem meg, mert tudtam, hogy nem sok kell ahhoz, hogy végre otthon legyünk. Ahogy az autó leparkolt a ház előtt, gyorsan pattantam ki, és megkönnyebbültem, hogy végre megérkeztünk. 
- Mindenhol jobb, de a legjobb otthon! - Niall nagyot szippantott a levegőből, ahogy mellém állt. A többiekkel együtt helyeseltünk, mert ez tény és való. Nyugodt nézelődésünket, és pakolásunkat egy hangos sikítás zavarta meg. Ijedten egyenesedtem fel, és a többiekre néztem. Ők is hallhatták a lány sikolyt, ugyanis elkerekedett szemekkel néztünk egymásra, majd a házra. Onnan jött az éles hang, és egy emberként kezdtünk el rohanni a kapun befele, majd az ajtón szinte keretestül berontottunk. 
Megdermedtünk, amikor a küszöbön belépve nagy halom ruha kupacokba ütköztünk. Bármerre néztünk mindenhol ruhadarabok és cipők hevertek. Úgy nézett ki az egész földszint - már amennyit láttunk belőle az ajtóból -, mint ahova egy meteorit csapott volna be. Olyan volt, mint a Playboy villa.
- Ti hogy kerültök ide? - Danielle meglepődött hangja tudósította bennünk, hogy jó helyen járunk, és ez a saját házunk.
- Ennyire azért nem kell örülni. - Liam homlokát ráncolva lépett előre és barátnője felé közeledett, a lány azonban félve nézett össze a mellette álló Eleanoral. 
- Lányok, hol vannak a zsá..... - egy emberként néztünk a lépcső tetejére, ahol egy barna hajú lány nézett velünk farkasszemet. Szám eltátottam, ahogy rádöbbentem ki is ez a személy. Ő volt az. Egy lépést előre léptem, csak hogy biztos legyek benne, neki pedig mosoly szökött arcára, eldobta azt, ami a kezében volt és nagy sebességgel kezdett el szaladni. Kezeim széttártam, felkészültem érkezésére. Nem kellett sokat várnom, egy másodperc múlva már mellkasomnak csapódott. Szorosan tartottam ölelésemben, nem akartam elengedni. Mély levegőt vettem, így érezve parfümjének illatát, ami megegyezett samponja illatával is. Kókuszos volt, olyan, amilyet régen is használt. Annyi emlék előjött ennek az illatnak köszönhetően, hogy alig bírtam ki, hogy ne gördüljön ki egy könnycsepp szememből. 
- Hiányoztál Hazza. - halk motyogása mások számára hallhatatlan volt, én viszont minden szót rendesen értettem. Bőrömön éreztem leheletét, amitől kirázott a hideg. 
- Nem akarok ünneprontó lenni, de szerintem jobb ha elbújtatod a csajt, mielőtt Dorinda megtalálja magának! - Louis hangja emlékeztetett arra, hogy ők is itt vannak velünk egy légtérben, így muszáj volt elengednem bármennyire is nem szerettem volna. 
- Milyen Dorinda? - Do mosolyogva nézett a többiekre, az én szám is egy mosolyra görbült. 
- Dorinda Jordan. - Liam bemutatta a lány teljes nevét. 
- Kiszámíthatatlan. - Niall sétált be a konyhából kezében egy szelet pizzával. 
- Bulizós. - Zayn a bőröndjére támaszkodott. 
- Idegbeteg. -Louis idegesen forgatta szemeit - Öntelt, egoista, bosszúálló. - felsorolása végén bólintott, mintha így jelezte volna, hogy most kiadta magából a mérget. Meglepődtem, hogy ez a véleménye Doról, de azt hiszem most nagyot fog koppanni. 
- Téged hogy hívnak? - Liam kíváncsian tette fel a kérdést, Do viszont nem riadt vissza, magabiztos nyújtotta kezét Louis felé, aki kicsit vonakodva igaz, de kezet fogott vele. 
- Szerintem áshatod a sírodat. - Dani kijelentése mindenkit meglepett, de nem nagyon foglalkoztak vele. Do még mindig mosolyogva nézett Lou szemébe, tudja, hogy nagy megdöbbentést fog kelteni. 
- Dorinda a nevem. Dorinda Jordan!