20. Milyen Catarine?

Hellooooo!!!:DD El sem hiszem gyerekek, NYÁRI SZÜNET VAN*---------------*!!!! 

Olyan régóta várom már ezt a napot:'D De azért fognak hiányozni az osztályból egy páran=/ Mindegy, de legalább pihenés van ezerrel^^ Nem is húzom tovább, jó olvasást, és el ne felejtsetek komizni!!!;)

Az éjszaka során egy szemernyit sem aludtam. Folyton kattogott az agyam és csak forgolódni tudtam. Próbáltam egy jó ötletet kitalálni, amivel Cat elmondhatja, Tomlinson-nak, hogy testvérek, de semmire nem jutottam. Mi van, ha Louis nem úgy fogadná, mint ahogy azt várnánk? Több mint 15 évig boldogan élt és eszébe sem jutott, hogy lehet egy ikertestvére.

- Nem aludtál semmit, igaz? – szólalt meg mellettem Cat. Ijedten kaptam felé a fejem, mert nem gondoltam volna, hogy fel van.

- Nem. – motyogtam és megráztam a fejem.

- Ne rágódj ezen, úgyse fog kiderülni soha. – vont vállat álmosan.

- Nem tudhatod előre.

- Nem is akarom. - motyogta. Nagyokat ásítva ültem fel az ágyba, majd hajamba túrva másztam ki onnan. Gondolkoznom kell, így muszáj elmennem valahova.

- Elmegyek futni. – jelentettem be, majd a szekrényből előkaptam egy hosszú fekete szaggatott bőszáru melegítőgatyát és egy fekete pólót. A fürdőben ezeket magamra vettem, hajam egy lófarokba fogtam, majd magamhoz vettem a telefonom és a fülesem.

- Megleszel? – néztem félve Cat-ra, aki kicsit aggódva igaz, de bólintott – Maximum egy óra az egész. – az órára néztem, ami még csak fél hetet ütött – A srácok miatt meg ne aggódj, tíznél hamarabb nem szokásuk felkelni. – legyintettem.

- Megleszek, nyugi. – mosolygott.

- Akkor megyek is. És érezd magad otthon. – intettem, majd kisiettem a szobából és a házból is. A kapun kilépve elkezdtem kocogni a Hayd park felé, de közben agyam még mindig a tegnap estén kattogott.

Catarine szemszöge:

Miután Dorinda elment, unottan dőltem le az ágyába. A mosoly egyből eltűnt arcomról, ahogy eszembe jutott, hogy itt vagyok vele, velük egyházban. Régóta vártam azt, hogy személyesen láthassam, de most félek. Hiába tudom, hogy ő úgysem ismer, nem is tud a létezésemről, mégis rettegek. Ez a legrosszabb benne. Boldog élete van, rendes barátai, millió lány álmodozik róla és még csak nem is emlékszik az ikertestvérére. Vajon anya mesélt neki rólam? Vagy már ő sem emlékszik rám? Az nem lehet! Egy ember nem felejtheti el a saját gyerekét igaz? Muszáj emlékeznie! Még ha, most nem is ismer, remélem azért az emlékezetében még élek.

Egy könnycsepp gördült végig arcomon, ahogy ezeken gondolkoztam. Talán igaza van Dorinda-nak és el kéne mondani Louis-nak az igazat. De mi van, ha ő nem úgy reagálna? Nem akarok még nagyobbat csalódni, elég volt az eddigi életem arra.

Félóra elteltével még mindig ugyanúgy feküdtem, ahogy Do elment, de ezt a nagyon fárasztó tevékenységemet hasam korgása zavarta meg. Éhes voltam, de nem mertem lemenni. Mi van, ha összefutok valamelyik sráccal odalent? Nem akarok találkozni velük. Bár, Do azt mondta, hogy tíznél hamarabb úgysem kelnek fel, és az órára nézve megállapítottam, hogy még csak hét óra. Jó az arány. Gyorsan felpattantam az ágyból, hajam nagyjából rendbe szedtem, a rövidnadrágom és a pólóm megigazítottam magamon és az ajtóhoz léptem. Semmi zaj nem szűrődött be, így lassan kinyitottam a fehér fa ajtót és kikukucskáltam rajta. Senki és semmi sehol.

Lábujjhegyen kisétáltam, magam után csendesen bezártam az ajtót és leosontam a konyhába. Szerencsére tegnapról emlékeztem merre kell menni, így nem tévedtem el, mert simán kinézem magamból, hogy képes vagyok eltévedni ebbe a házba. Sokkal nagyobb, mint amilyenbe eddig laktam. Maga a nappali és Dorinda szobája kitette azt, amibe eddig éltem.

*  *  *  *  *  *

Negyedórája matathattam a konyhába, amikor halk lépteket hallottam magam mögül. Próbáltam nem figyelni rá, és bebeszélni magamnak, hogy csak én akarom hallani azokat a hangokat, mert valójában nincs ott senki. Ügyet sem vetve furcsa gondolataimnak mosogattam tovább az edényeket és eszközöket, amivel ettem, amikor tisztán hallottam, hogy a szék lába nyikorog. Ijedten fordultam meg és a látványtól egy nagyot sikítottam.

- Te ki vagy? – szólt egy szőkéshajú srác, kezében egy pizza szelet, amit rám tartott, míg mellette egy tüsis hajú srác állt egy játék pisztollyal a kezében.

- Ezt én is kérdezhetném tőletek. – néztem rájuk.

- Niall és Louis. – mutogatott a barna hajú srác. Az utolsó név hallatára szemeim elkerekedtek és levegőt is elfelejtettem venni. Ez nem lehet ő!

- Te nem normális, most miért buktattál le minket? – bökte oldalba a szöszi. Nem figyeltem rá, hanem csak Louis-t néztem. Felnőtt. Már nem az a hároméves, aki az én emlékezetemben volt. Mindig elgondolkoztam rajta, hogy hogyan nézhet most ki, de be kell vallanom, sokkal helyesebb, mint azt valaha is gondoltam volna. Arcát enyhe borosta takarta, szemei álmosak voltak, haja kócos volt.

- Srácok, mi volt ez a hangos sikí….Catarine? – a hang felé fordítottam a fejem, és az ajtóban Harry állt. Szemei neki is álmosan csillogtak, haja szanaszét állt és csak egy fekete boxer volt rajta.

- Harry? – kérdeztem vissza, kezemből a kés kiesett.

- Hogy kerülsz ide? – ráncolta homlokát értetlenül és beljebb sétált. Szám szólásra nyitottam, de megelőzött. – Dorinda. – motyogta fejét rázva.

- Ti ismeritek egymást? – nézett ránk zavartan Louis.

- Igen. – mondtuk egyszerre, mire mindketten szégyenlősen lehajtottuk a fejünket.

- Itt már történt valami. – nevetett fel a szöszi.

- Ő a klubból a lány, akiről meséltem. – válaszolt Harry, arcom elöntötte a pirosság. Beszélt volna rólam nekik?

- Rosszabbra számítottam. - jött be a helységbe egy kreolbőrű srác.

- Megyek, hívom a rendőrséget. – szólalt meg Louis. Mindannyian értetlenül néztünk rá, mire megmagyarázta – Azt hittem, hogy betörő van a házba és felhívtam őket. – vont vállat, idegesen vakarta tarkóját.

- Egy betörő mióta csinál magának reggelit és mosogat is el? – ráncoltam homlokom.

- Azt hittem, hogy most a 21.-ik században már rendes betörők is vannak. – mondta durcásan és kisétált innen.

- Ne törődj vele, mindig ilyen. - szólalt meg a sötét bőrű srác.

- Kérhetek valamit? – néztem körbe rajtuk, mire mindannyian egy nagyot bólintottak. – A játék pisztolyt és a pizzát légy szíves elemelnéd? Nagyon frusztráló tud lenni. – néztem Niall-re.

- Honnan tudod, hogy nem igazi? – kiabált be Louis.

- A narancssárga töltényt benne hagytad. – kiabáltam ki neki, a többi srác felnevetett.

- Kéred? – tolta közelebb arcomhoz a szöszi a pizza szeletet, amit kíváncsian néztem.

- Ezen milyen szőr van? – néztem meg jobban, de ahogy öt centire volt orromtól rám jött a hapcizhatnék és egyből rájöttem.

- Macska. – vigyorgott Harry, közbe a fekete hajú srác kisétált.

- Vidd innen! – toltam el a pizzát, elfordultam és még egyet hapciztam.

- Jól vagy? – jött mellém Harry, hangja aggodalomtól csengett.

- Persze, csak allergiás vagyok a macskákra. – néztem fel rá hunyorítva.

- Egy rossz pont a javadra. – nevetett fel Louis, mire zavartan néztem az előttem tornyosuló göndör hajú srácra.

- Imádom a macskákat. – suttogta alig halhatóan, ajkain egy félmosoly ült. Szégyenlősen túrtam egy tincset hajamból fülem mögé, fejem lehajtottam. – Hé. – állam alá nyúlt, kényszerített, hogy szemébe nézzek – Ezt az apróságot elnézzük. – nézett szemembe. Arcán a kis gödröcskék megjelentek, ahogy mosolygott, szemei csillogtak, akár egy gyémánt.

- Na jó, mielőtt elolvadnátok egymás karjaiban, megyek és kidobom a taccsot. – imitált hányás a szőkeség és a barnaság, majd kisétáltak ezzel kettesben hagyva minket. A szemkontaktus még mindig nem szakítottuk meg és csak bőszen mosolyogtunk egymásra. Miért van az, hogy egy srác így el tudja csavarni egy lány fejét? Harry olyan más, mint a többi fiú, akivel eddig összesodort az ár. Ő kedves, az elejétől fogva azzal, hogy rám néz és mosolyog, képes zavarba hozni. Rendes srác, és több millió lány álmodozik róla. És ez a bökkenő. Bárkit megkaphat és kétlem, hogy neki egy olyan fajta lány kell, mint én.

- Gyere. – fogta meg a kezem, majd maga után húzva indult el valamerre, mint nem sokkal később kiderült a nappaliba sétáltunk át. Leültetett az egyik nagyobb kanapéra, míg ő a velem szemköztin foglalt helyet. Nem szólaltunk meg, csak ültünk és egymást néztük.

Jobban feltérképezve őt, rájöttem, hogy tökéletes srác. Arca olyan volt, akár egy angyalé – már ha lehet ilyet mondani egy srácra -, felső teste izmos volt, hasán néhány kockát kivettem, még így ülve is, és csípőtől lefelé. Nos, itt nem tudtam felmérni. Amint rájöttem, hogy csak egy szál alsóban ül előttem, zavaromban lehajtottam a fejem.

- Amúgy elárulod a neved? – jött be a helységbe a kreolbőrű srác, mellette egy másik barna hajú srác.

- Catarine. – mosolyogtam rá.

- Milyen Catarine? – kérdezte az ismeretlen fiú.

- Miért érdekel? - húztam fel egyik szemöldököm kíváncsian.

- Ritka vezetéknév lehet. – gondolkodott el a fekete hajú. Értetlenül néztem Harry-re, aki majdnem elnevette magát.

- Ne foglalkozz vele, még korán van, ilyenkor azt se tudja, hogy fiú-e vagy lány. – legyintett.

- Igenis tudom! – durcázott be a szóban forgó, majd elfordult, valamit matatott gatyájával, majd visszafordult. – Fiú vagyok! – mondta büszkén és egy nagyot ásított. Nem bírtam ki nevetés nélkül, hogy leellenőrizte magát. Komolyan, mint az öt évesek, akik még bizonytalanok magukkal szemben. Szerencsére ezen nem csak én, hanem Harry is elnevette magát, így kevésbé éreztem magam kellemetlenül.

- De most komolyan! – szólt ránk a barna hajú – Mi a vezetékneved? – nézett rám komoran, mire megfagyott a levegő, és azzal együtt én is.

Dorinda szemszöge:

A futás tényleg nem tartott tovább egy óránál és sikerült tiszta fejjel gondolkoznom. Igaza van Cat-nek, és tényleg nem kell elmondani Louis-nak az igazat. Ha úgy alakulnak a dolgok, akkor majd kiderülnek a dolgok, de addig is jobb, hogyha nem kavarjuk fel a hullámokat.

A kapun belépve, ugrálva tettem meg azt a pár lépésnyi távolságot, ami az ajtóig vezetett, majd a kulccsal kinyitva azon is bementem. Fülemből a fülest kihúztam és úgy kezdtem elindulni a lépcső fele.

- Szia Dorinda! – köszönt Liam a nappali ajtajából.

- Szia, Liam! – intettem, majd mit sem törődve léptem fel az első lépcsőfokra, azonban itt ledermedtem. – Liam? – motyogtam alig hallhatóan, és visszafele kezdtem el menni. A nappaliba érve lesokkoltam. Az egyik kanapén Cat ült, vele szemben Harry, mögötte pedig Liam járkált idegesen. – Elfelejtkeztem az interjúról. – suttogtam, majd a homlokomra csaptam egyet. Nem lehetek ennyire hülye, hogy ezt tettem.

- Dorinda, nem szeretnél bemutatni nekünk valakit? – nézett rám mérgesen Payne.

- Kéne? – tettettem nyugodtságot, de belül forrtam.

- Nem ártana. – szólalt meg rekedtes hangon Harry. Cat-re néztem, majd lassan elindultam felé és helyett foglaltam mellette.

- Ő itt Catarine. Még valami? – néztem a két fiúra.

- Milyen Cat? – firtatta tovább fürtöske.

- Egy ideje próbáljuk kiszedni belőle, de nem mondja el. – állt meg Payne, haverja háta mögött.

- Catarine Hill. – mondtam azt, ami legelőször az eszembe jutott.

- Biztos? – nézett rám sunyin Liam.

- Annyira, minthogy ti idegesítőek vagytok! – bólogattam vigyorogva. Nem szólt semmit, helyette inkább az orra alatt motyogva sietett ki innen. – Minden rendben? – fordultam aggódva a mellettem ülő lány felé.

- Persze. - erőltetett egy mosolyt.

- Dorinda, nem gondoltad, hogy szólnod kellett volna, ha idehozol valakit? – próbált beszélgetést kezdeményezni Harry.

- Azt hiszem, kezd nagy lenni itt a huzat. Nem gondolod? – néztem a szőkeségre, aki értetlenül nézett rám.

- Ne csináld ezt! – szólalt meg egy kicsit ingerültebben kedves barátunk.

- Azt csinálok, amit akarok. – fordultam felé.

- De nem az én lakásomban.

- Nem csak te laksz itt. – vágtam szavába, kezeim magam előtt fontam össze.

- Hát pont ez az! – állt fel idegesen – Dorinda, megértem, hogy engem ki akarsz készíteni, de a többiekre azért lehetnél figyelemmel.

- Öhmm, hagy gondolkodjak el. – simítottam egyik kezem államra és úgy néztem rá – Nem! – adtam az egyszerű és tömör választ, majd karon ragadtam Cat-et és felsiettünk az emeletre. Magam után az ajtót hangosan bevágtam, és idegesen dobtam telefonom az ágyamra.

- Mi volt ez? – szólalt meg félénken Cat.

- Mire célzol? – fordultam felé.

- Azt mondtad, hogy jóba vagy Harry-vel, de most mégsem úgy tűnik.

- Egy kicsit szépítettem a dolgokon. – vontam vállat és leültem az ágy szélére.

- Hallgatlak. – ült le mellém.

- Harry és én tényleg jóba voltunk. – hajtottam le a fejem – Aztán, másfél éve elköltöztünk és minden megváltozott. Most mégis itt kötöttem ki nála, de ki nem állhatom.

- Mit csinált? – hangja nem volt több suttogásnál. Haboztam, hogy elmondjam-e neki vagy nem. Igaz, ő is elmondta nekem a múltját, én mégis féltem elmondani az enyémet.

- Imádlak és szeretlek Cat tényleg, de nem mondhatom el. – néztem fel rá és megráztam a fejem. Arcára kiült a csalódottság és a meglepettség.

- Nem bízol bennem? – suttogta kétségbeesetten.

- Benned bízok, de Styles-ben nem.

- Ő, hogy jön ide? - ráncolta homlokát.

- Van valami köztetek, vagy ha még most nincs, akkor napok kérdése és lesz. – arcomra egy félmosoly kúszott – Ha közelebbi kapcsolatba lesztek, kérdezni fog rólam, hogy miért viselkedek így vele, velük, mert azt hiszi, hogy te tudod. Tudom, milyen makacs és önfejű tud lenni, addig, amíg el nem éri a célját. Ez az oka. – magyaráztam meg.

- Értem. – bólintott egy aprót – Amúgy tudja ezt valaki?

- Egy személy. – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott Josh.

- Te tudod, de ha van, valami szólj. – bökött oldalba mosolyogva, mire beleegyezően bólintottam.

- Mi történt, amíg nem voltam itt?

- Semmi érdekes. – vont vállat – Csak a nevemet akarták tudni.

- Beszélek velük. – álltam fel hírtelen.

- Dorinda, ne! – kapott kezem után – Nem akarom, hogy még miattam is veszekedjetek.

- Rá se ránts. – legyintettem – Valami miatt úgyis van valami, szóval mindegy. – húztam ki kezem, kezei közül és kisiettem az ajtón. A lépcsőn gyorsabban mentem, mint szoktam, csakhogy még itt találhassam őket. Nagy mázlim volt, ugyanis most hagyták el a házat, és mielőtt a bejárati ajtó bezáródott volna, gyorsan utána kaptam, így ők még nem messze voltak tőlem.

- Hé! – szóltam utánuk, mire kíváncsian fordultak meg. Mindannyian értetlenül néztek rám, csak Horan integetett mosolyogva. Aranyos volt, de nem akartam kiesni a szerepemből, így nem viszonoztam gesztusát.

- Mit szeretnél? – szólt Harry idegesen.

- Szálljatok le róla! – vágtam kezeimet csípőmre.

- Miért véded ennyire? – szólalt meg hitetlenkedve Payne.

- Mert a barátnőm.

- Valamit titkoltok. – rázta a fejét Tomlinson.

- Ugyanúgy, ahogy te is. – néztem rá, mire értetlenül vonta össze szemöldökét. Magamban jól arcon csaptam magam, ahogy végig vettem mit is mondtam.

- Szerintem aranyos csaj. – vont vállat Niall. Mind a négy fiú meglepve fordult felé, arcomra egy sunyi mosoly ült.

- Hidd el, Styles is bírja. – lépkedtem le a lépcsőn és lassan sétáltam feléjük.

- És akkor mi a baj? Rendes lány és aranyos. – nézett rám mérgesen a fürtöske.

- Pont ez az! – álltam meg vele szemben – Egy olyan lány, mint ő nem érdemel meg egy magadfajtát! – böktem mellkasára, hangom tele volt undorral.

- Mi bajod velem? – kiabált az arcomba.

- Az, hogy egy undorító féreg vagy! – kiabáltam rá, szemei tele volt haraggal és dühvel. Hiába volt köztünk majdnem egy fejmagasság különbség, mégis tudtam, hogy hátizmai megfeszültek, kezei ökölbe szorultak.

- Legalább nekem vannak barátaim. – szűrte ki fogai között.

- Ja, akik kinyalják a hátsódat. – nevettem fel szánalmasan - Ezeket nem lehet annak nevezni. – mutattam a háta mögött feltornyosult négy srácra.

- Na jó, ebből elég! – lépett közénk Payne. – Dorinda, vegyél vissza magadból, mert simán az utcára tehetünk. – nézett rám komoran.

- Az lenne a legjobb. – motyogtam, de tudtam, hogy nem tennék meg. Harry-re vagyok bízva és lássuk be, ő nem hagyná.

- Egy húzásod van! – Liam hangja komoly volt, ellent mondást nem tűrt.

- Utoljára mondom el! – léptem egyet hátrább. – Szálljatok le Catarine-ról, különben olyat teszek, amit még én is meg fogok bánni! – néztem Styles szemébe, majd faképnél hagyva őket siettem be a házba. Első utam a szobába vezetett, ahol Cat az ablaknál állva várt rám. Tudtam, hogy hallotta, hisz az ablakom pont a bejárati ajtó felett van. Vállat vonva siettem be a fürdőbe, ahol lezuhanyoztam és rendbe szedtem magam. Kilépve innen a szomorkás, magátokoló lánynak nyoma sem volt, helyette egy izgatottan boldog lány fogadott.

- Veled mi történt? – léptem hozzá közelebb, mire az arcomba nyomta a telefonját. Kicsit távolabb eltartva szememtől kezdtem el olvasni:

                Bocsi, a reggelit, mi lenne, ha ma elmennénk este valamerre ketten?:) Ígérem semmi faggatózás, csak ha te szeretnél beszélni róla! Harry Xx U.i: Dorinda-nak erről ne szólj!

19. Eltitkolt ikertestvér?

Sziasztoook!^^ Annyira örülök, hogy végre ide is sikerült feltennem az új részt!:D És ezen kívül még szárnyalok a boldogságba, mert sikeresen nem bukok semmiből, ami nálam elég jót jelent:'D De mindegy, nem fárasztalak titeket ilyenekkel....Remélem a rész elnyeri a tetszéseteket, próbáltam egy kicsit izgalmasabbra írni, és egy kis csavart tenni a történetben, szóval remélem tetszeni fog:)
És ne felejtsetek el komizni!!;)

A két rendőr Catarine ágyánál állt, mellettük még egy idegen 40-es férfi és az ágyon Cat feküdt. Érkezésemre mindannyian felém fordultak.

- Dorinda, végre! – nézett rám csillogó szemekkel Cat.

- Mi történt? – sétáltam közelebb hozzájuk, táskám a másik ágyra tettem.

- A hölgyet lopással és drog szedésével vádolják. – válaszolt az egyik rendőr.

- Nem, az teljességgel lehetetlen. – ráztam a fejem.

- Majd, a teszt megmondja. - szólalt meg a másik rendőr.

- Maga ki? – mért végig az idegen.

- Dorinda. Maga? – néztem végig rajta. Nem a gazdagok és nem is a szegények közül származott, inkább a középosztályból.

- Catarine apja. – szemeim elkerekedtek és levegőt is elfelejtettem venni. Nem foglalkozik a lányával, most pedig itt van? Milyen ember ez?

- Tűnjön innen! – szűrtem ki fogaim közt idegesen.

- Mit gondolsz ki vagy te, hogy elküldesz a lányom mellől? – háborodott fel.

- Két évig le se szarta a lányát, most pedig itt van? Hogy van képe ide tolni a pofáját? – kiabáltam rá – Tűnjön innen most azonnal! – mutattam az ajtóra.

- Nem egy kis tizenéves fogja megmondani, hogy mit csináljak. – emelte fel a hangját.

- Lehet, de egy tizenéves fogja beverni a képét. – kezeim ökölbe szorítottam és úgy kezdtem el közeledni felé.

- Kisasszony, hagyja ezt abba! – fogott le az egyik rendőr. Szaporán lélegezve, gyilkos szemekkel néztem az előttem álló pasasra.

- Lenne egy kérdésünk önhöz. – állt elém a másik rendőr. – Nem tudja, hogy hol tartózkodott tegnap előtt este Catarine kisasszony? – a kezében lévő jegyzettömböt kinyitotta és úgy nézett rám. Cat-ra néztem, aki könnyeivel küszködve nézett rám. Tudtam, hogy segítenem kell neki, mert ő is segített nekem.

- Velem és a barátaimmal volt. – néztem a rendőr szemébe, aki összevont szemöldökkel nézett rám.

- Biztos ez? Nem csak így akarja védeni a barátnőjét?

- Nem. – hazudtam a szemébe – Figyeljen, szerintem tudja min ment végig szegény lány, és én csak szerettem volna kicsit visszarázni a régi életbe. Velünk volt azon az estén, és a barátjával. – hazudtam szemrebbenés nélkül.

- Értem. – bólintott. – Nos, mivel ön az egyetlen tanú, hogy magával volt és megbízható kislánynak tűnik, ezért a lopást elfelejthetjük. Maga pedig uram. – nézett az ablakban ácsorgó férfira – Kérjük, távozzon, a vádak ejtve vannak, hiszen az ön állítását senki nem tudja bizonyítani.

- Maga feljelentette a saját lányát? Milyen apa az ilyen? – undorodva néztem végig rajta. Pufogva és a rendőrök segítségével igaz,  de a pasas elment innen és megkönnyebbülve sétáltam Cat-hez.

- Dorinda! – ölelt meg zokogva.

- Nyugi minden rendben lesz. – simogattam hátát nyugtatás képen. Nem sokkal később egy orvos sétált be a szobában és kimondta, hogy Catarine vérében semmiféle drogot vagy kábítószer összetevőjét nem találták, ezért elnézést kértek, de egy rossz hírt is közöltek. Sajnos el kell hagynia a kórházat, mert nem biztonságos egy ilyen helyen dolgoznia, mert a sok gyógyszer visszarángathatja a régi életében, és ezt szeretnék megelőzni, így munka és lakhely nélkül maradt.

Egy óra alatt összepakoltuk a cuccait, majd még elköszönt néhány betegtől és elhagytuk a kórház épületeit. A kocsiba nagy nehezen bepakoltuk a három nagyobb bőröndöt, majd mindketten beszálltunk.

- Dorinda, köszönöm. – fejét lehajtotta és körmeivel piszkált.

- Nincs mit. – simogattam meg kezét.

- De igenis van. – kapta fel fejét - Hazudtál a rendőrségnek, ezzel törvényt szegtél. – szemei könnybe voltak.

- A barátnőm vagy, és hidd el csináltam már ennél sokkal rosszabbat. – erőltettem egy mosolyt, majd gyújtást adtam és végleg elhagytuk a kórház környékét. Mivel Cat velem volt, ezért megpróbáltam egy kicsit óvatosabban vezetni a megszokottnál.

Első utunk egy kínai étterembe vezetett, mivel mindketten éhesek voltunk. A kis épületben egy eldugottabb asztalhoz ültünk, majd miután mindketten leadtuk a rendelésünket beszélgetni kezdtünk.

- Miért segítettél? – nézett rám. Nem gondolkodtam még ezen. Talán azért, mert ő is segített a múltkor? Vagy azért, mert megsajnáltam? Nem tudom pontosan.

- Nem tudom. – vontam vállat és eszembe jutott, hogy Liam is ezt válaszolta, amikor ma megkérdeztem tőle. Akkor lehet, hogy ő is így van? Megsajnált? Segíteni próbál? – Figyelj, a múltkor te is segítettél, most én kvittek vagyunk. – mosolyogtam rá.

- Köszönöm, és azt is, hogy azt mondtad a barátnőd vagyok. – mosolyodott el halványan.

- Nem hazudtam. Normális lány vagy, és én kevésbé.

- Kiegészítjük egymást. – fejezte be helyettem a mondatot, mire kuncogva bólintottam.

- Amúgy az komoly apukád volt? – tértem vissza a kórházban történtekre.

- Sajnos. – húzta el a száját. – Hé, amúgy ha a rendőrség keresni fogja az én állítólagos barátomat, honnan kerítünk egyet? – nézett rám kíváncsian.

- Nem kell keresni. – vontam vállat – Styles szolgálatodra áll. – vigyorogtam el.

- Hé. – dobta nekem a szalvétát. - Nincs köztünk semmi.

- Még. – tettem hozzá. – Hidd el, a vak is látja, hogy van köztetek valami. – húzogattam szemöldököm.

- Igen, fényévnyi távolság. Ő szupersztár, míg én egy hajléktalan. – hajtotta le a fejét.

- Ne hülyéskedj, nem vagy az! Segítek neked, akármiről van szó.

- Már így is sokat tettél.

- És a java még csak most jön. – nevettem fel, majd a pincér kihozta a kajánkat és enni kezdtünk. Sok mindent megbeszéltünk, főleg elmesélte, hogy milyen volt a rehabon. A hallottak alapján nem lehetett kellemes neki. A folytonos kényszer a drog után, és hogy nem egyszer kárt tett az ott dolgozókban felemésztette és sajnálta. Megfogadta, hogy bármi is lesz, soha többet nem fog ilyenekhez nyúlni, és segíteni akar másokon is. Nem sokon múlott az élete és meg akarja mutatni másoknak, hogy sikerülhet leszokni, ha nagyon akarják. Felnéztem rá. Nem lehet könnyű végig menni ezeken és még soha nem hallottam olyanról, akinek sikerült is volna. Az én pitiáner ügyeimmel simán elbújhattam volna mellette.

A meghitt beszélgetésünket telefonom csörgése zavarta meg. Sietve kezdtem el keresgélni táskámba utána, majd miután megtaláltam, gyorsan felvettem.

- Igen? – szóltam bele, mert a szám ismeretlen volt.

- Hello, Liam vagyok. – szólt bele a vonal másik végéről jókedvűen.

- Te honnan tudod a számom? – szűkítettem össze szemeim, bár ő ezt nem láthatta.

- Dani-tól. – válaszolt nemes egyszerűséggel.

- Mondtam neki, hogy ne adják meg nektek. – motyogtam mérgesen.

- A barátja vagyok, egy kis győzködés után, mindent elmond. – nevetett fel.

- Mit akarsz? – tértem a lényegre.

- Újra a régi vagy. – motyogta, de próbáltam figyelmen kívül hagyni – Amúgy, azért hívlak, hogy elmegyünk egy kicsit bowlingozni, és hogy van-e kedved jönni?

- Mivel nem vagyok ott, akkor nyilvánvalóan nem terveztem veletek közös programot.

- Hidd el, egy egyszerű nemmel is beértem volna. – válaszolt mérgesen – A délelőtti Dorinda Jordan sokkal jobb volt. – nyomta ki a telefont. Megszeppenve ültem ott és néztem magam elé. Miért akarja mindenki, hogy a régi legyek? Miért nem tudják beérni azzal, aki most vagyok? Tudom, hogy ez nem épp a legjobb formám, de egy ember miatt lettem ilyen.

- Minden rendben? – hozott vissza a jelenbe Caterine.

- Persze. – erőltettem egy mosolyt. Szerencsére tovább nem firtattuk ezt a témát és inkább másról kezdtünk el beszélgetni. Szóba jött, hogy munkát szeretne találni és egy házat is vagy albérletet, ahol lakni tudna, mert senkihez nem tud fordulni. Igaz, én felajánlottam, hogy jöhet hozzánk, amíg nem talál valami normálisat, de nem tudom, meddig maradhatna ott, hisz nem az én házam, és a fiúkat se akarom annyira fölidegesíteni, hogy engem is az utcára rakjanak.

*  *  *  *  *  *

- Ne mond, hogy itt laksz. - nézett körbe tátott szájjal Cat a kapun besétálva.

- Nem én, hanem Harry. – vontam vállat, majd a bőröndöket magam után húzva sétáltam fel a három lépcsőfokon, és a virágból előkotortam a lakáskulcsot. Komolyan találhatnának már egy normálisabb helyett neki. A kulcsot behelyeztem a zárba, elfordítottam majd beléptem rajta. Cat még mindig nyitott szájjal követett. A kis előtérbe érve felkapcsoltam a villanyt, majd behúztam a bőröndöket és bezártam az ajtót.

- Ez hatalmas. – nézett körbe és besétált a nappaliba.

- Még a felét sem láttad. – legyintettem és mentem utána. Az idő hét fele járt és még szerencsére senki nem tartózkodott rajtunk kívül a házba. Jó is, mert nem tudom mit szóltak volna hozzá, hogy ismét másodmagammal térek hozzájuk.

- Nem ülünk ki egy kicsit beszélgetni? – nézett ki a nagy nyílászárón a szőke lány.

- Mehetünk. – egyeztem bele mosolyogva – Nem kérsz egy forró csokit?

- Jól esne. – bólintott. Besétáltunk mindketten a konyhába, és míg ő helyet foglalt az asztalnál, én addig neki láttam elkészíteni az italunkat. A hűtőnél egy kis lap volt ráragasztva az ajtajára. Kíváncsian vettem le onnan és olvastam el.

                Légy oly kedves ne szedd szét a házat és reggelre se tervez hangos bulit, mert interjúra megyünk! Köszönjük megértésed! One Direction xX

Szem forgatva dobtam ki a lapot és tovább csináltam, amit elkezdtem. Nem sokkal később már mindketten a kezünkbe fogva léptünk ki az udvarra és utunk a medencéhez vezetett. Cipőinket levéve mártottuk lábunkat a jéghideg vízbe és lassan kortyolgatni kezdtük a forró italunkat.

- Mióta ismered Harry-t? – törte meg a csendet Cat.

- Kiskorom óta. – válaszoltam nyugodtan. Nem tudja, hogy most épp nem rózsás köztünk a helyzet, de azt hiszem, rá fog jönni pár napon belül.

- Milyen srác? – nézett rám kíváncsian.

- Rendes, megbízható és nem szokott másoknak csalódást okozni! – Csak nekem! Tettem hozzá magamba. Nem hazudtam neki. A régi Harry tényleg ilyen volt, de a mostanit nem ismerem.

- És mit gondolsz a bandájáról?

- Nem csípem őket. – hangom hallani lehetett az undort. – És te hogy állsz velük?

- Kimaradt az életemből a tinikor. – vont vállat, fejét lehajtotta.

- Bocsi. – simítottam egyik kezem vállára.

- Semmi baj. – vont vállat mosolyogva. – Amúgy, elég nagy ház, ahhoz képest, hogy Harry egyedül lakik itt.  – nézett körbe az udvaron, innivalóm félrenyeltem és köhögni kezdtem. – Dorinda, minden rendben? – aggodalmaskodott Cat.

- Persze. – nyögtem ki – Valamit nem mondtam el. – poharam szélével kezdtem el babrálni – Ez nem csak Harry háza, hanem az egész One Direction-é. – néztem fel rá félve. Szemei elkerekedtek, a kezében lévő bögre, pedig kiesett a kezéből, egyenesen a medencébe.

- El kell tűnnöm innen. – idegesen túrt hajába és felállni próbált, de kezénél fogva vissza húztam.

- Catarine, mi ütött beléd? – néztem szemébe – Nem lesz semmi baj.

- Ezt te nem érted. – kétségbeesetten nézett rám.

- Akkor magyarázd el!

- Nem. - rázta a fejét.

- Cat, légy szíves!

- Rendben. – adta meg magát, fejét lehajtotta. – Ugye tudod, hogy húsz éves vagyok? – emelte fel a fejét, bólintottam - Karácsony napján töltöm a huszonegyet. – a víz felszínét bámulta – Melyik tagnak lesz még akkor a szülinapja? – nézett rám. Szemei csillogtak a félelemtől.

- Nem tudom. – vontam vállat, homlokom-ráncoltam, mert nem tudom, mit akar ebből kihozni.

- Louis Tomlinson-nak. – válaszolt nemes egyszerűséggel.

- Igen, és? – néztem rá még mindig értetlenül.

- El kell mennem innen, mert egy vékony szál köt Louis-hoz. – hajtotta le a fejét.

- Bántott régebben?

- Nem. – rázta a fejét.

- Megerőszakolt?

- Sokkal rosszabb.

- Rajongó vagy, vagy gyereked van tőle? – tátottam el a szám.

- Mi? – zavartan emelte rám a tekintetét, mire egy mosolyt erőltettem. – Dorinda, másnak már rég leesett volna.

- Bocs, este van. – forgattam meg szemeim.

- Jó elmagyarázom, de ne szakíts félbe. – nézett rám komoran, mire bólintottam. Lábaim kivettem a vízből és törökülésbe helyeztem magam. – Szóval, kérdezted a vezetéknevem. Nem mondtam el, mert attól féltem, hogy akkor rá fogsz jönni, de úgy látszik, semmit nem tudsz a fiúkról. – kuncogott fel.

- Én kérek elnézést. – tettem kezem magam elé védekezésképp.

- Lényegtelen. – legyintett – Catarine Austin-nak hívnak. – nézett szemembe. – Tudod, hogy Louis Tomlinson rendes neve nem is Tomlinson? – nézett rám kíváncsian.

- Bevándorló? – tátottam el a szám.

- Rosszabb ötleteid esetleg nincsenek? – nevetett fel, de pufogásomra megint komoly lett. – Szóval, nem bevándorló. A valódi neve Louis Troy Austin. – bökte ki, majd csendben maradt. Kíváncsian fürkészte az arcomat, gondolom a reakciómra várt, de nem tudtam mit kéne mondanom. Mit kezdjek én azzal, hogy mi Tomlinson rendes neve? Ekkor aztán, mint a villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés.

Mindketten Austin vezetéknévvel rendelkeznek, vagyis Louis csak rendelkezett, és mindketten karácsonykor ünneplik a szülinapjukat.

- Louis, a te. A te. – szaggatottan beszéltem, még mindig nem tudtam felfogni.

- Az én ikertestvérem. – hajtotta le a fejét. Nem lehet igaz!

- Mond, hogy ez csak egy áprilisi tréfa. – kérleltem.

- Sajnos nem. – rázta meg a fejét. Kezem szívemhez kaptam és próbáltam kontrolálni a légzésem. Pont Catarine? És pont azzal az idiótával? Legyen ez csak egy rossz álom! Kérlek Istenem!

- Mióta tudod? – szólaltam ötpercnyi csend után, hangom még mindig csak suttogás volt.

- Amikor találkoztam Harry-vel a szórakozóhelyen, akkor beszélt Louis-ról és akkor jöttem rá.

- Azelőtt nem is tudtad?

- De! – bólintott – Vagyis, annyit tudtam, hogy van egy ikertestvérem, de soha nem gondoltam volna, hogy a híres Louis Tomlinson lesz belőle.

- Mi történt? – faggattam tovább.

- Nem nagyon emlékszem rá. Annyit tudok, hogy három évesen elválltak a szüleink és én apámmal maradtam, míg Louis ment anyával. – keserűen elmosolyodott – Ő új apát kapott és boldog családot, míg én szenvedést. – hangja sírós volt.

- De hát, azt mondtad az anyukád kényszerített bele a drogokba. – értetlenkedtem.

- A nevelőanyám. – vont vállat – Nem akartam túl bonyolítani már az elején.

- Gondolkoztál már, hogy felvedd velük a kapcsolatot?

- Viccelsz? Persze, hogy eszembe jutott, de apám nem engedi, hogy megkeressem őket. A kórházba is azért jött. Megfenyegetett, hogyha akárkinek is elmondom, akkor megkeseríti az életem. A feljelentés volt az első lépés.

- Mi? De hát honnan tudta, hogy…

- Amikor elmentél a kórházból, akkor felkerestem. – vágott szavamba – Tudom nem lett volna szabad, de meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem tévedek. – hüppögött.

- Nem tehetsz róla. – vontam vállat, majd közelebb másztam hozzá és megöleltem.

- Olyan rossz, amikor a saját apád, ellened van. – kezdett el zokogni. Nyugtatásképp a hátát kezdtem el simogatni. Nem tudtam mit csinálhatnék. Legszívesebben rohannék Styles-hoz, csakhogy elmondhassam neki, hogy hátha tud segíteni. De nem tehetem! Két okból is. Egy: jelenpillanatban utálom a srácot. Kettő: Cat se akarná ezt. Az apjával viszont elbeszélgetnék. Miért akarja, hogy ne mondja el, a lánya az egyetlen családtagjának, hogy testvérek?

- Hé. – toltam el magamtól óvatosan – Nem is kell felkeresned őket, hisz itt van. – mutattam a házra. Szemei elkerekedtek és úgy nézett rám.

- Nem, ez nem lenne jó ötlet. – rázta meg a fejét.

- Miért?

- Mert nézz rá. – mutatott a házra ő is – Neki bejött az élet. Sikeres lett, vannak barátai és gondolom szerető családja, míg én? – mutatott magára – Drogoztam 14 éves koromtól, ültem börtönbe és két évig egy rehabilitáción laktam. Nincs semmim és senkim. Egy földönfutó vagyok. - ismét elsírta magát.

- Ne mond ezt, nem vagy az! Segítek talpra állni. – öleltem meg ismét. Nem sok kellett ahhoz, hogy én is elsírjam magam, de próbáltam tartani magam. Nem mutathatom ki, hogy én is elérzékenyültem, helyette törnöm kéne a fejem. Segítenem kell neki, még ha beledöglök is!

- Do, nem megyünk lefeküdni inkább? – húzódott el lassan és egy nagyot ásított.

- De, gyere. – álltam fel mosolyogva. Ő is felállt, leporoltuk magunkat, majd cipőinket kézbe véve mentünk be a házba. Még mindig nem volt senki rajtunk kívül, ezért gyorsan felcipeltük a bőröndöket a szobámba.

- Nagy szobád van. – nézett körbe Cat.

- Köszi. – mosolyogtam – Viszont van egy bökkenő. - zártam be az ajtóm kulcsra a biztonság kedvéért. – Egy ágyon kell osztoznunk. – húztam el a szám, közbe az ágyamra mutattam.

- Semmi baj. – legyintett. Amíg ő a szobába öltözött, addig én bementem a fürdőbe lemostam a sminkem és én is átöltöztem a rövidgatyámba és a pólómba. Visszaérve, már szerencsére Cat is átöltözött, majd a paplan megosztása után lefeküdtünk aludni.

Cat öt percen belül már aludt is, de én nem tudtam. Folyton azon kattogott az agyam, amit mondott. Van egy ikertestvére, aki a híres Louis Tomlinson. Vajon ő emlékszik még, hogy van egy ikre? Kétlem, hogy hároméves koráról emlékezne rá, hacsak az anyja nem beszélt róla neki. Erről jut eszembe. Miért nem maradt Cat is az anyjával? Sokkal jobb élete lehetne. Nem kellett volna annyit szenvednie élete során, lenne egy szerető testvére és boldog élete. De nem. Neki félnie kell a saját apjától és attól, hogy bárki tudomást ne szerezzen erről, mert akkor kitörne a botrány.

Nem sokkal később lábdobogást hallottam a lépcső felől, majd rá fél percre a szobaajtóm kilincse nyomódott le, de mivel az be volt csukva, így az illető nem tudott bejönni.

- Csukva. – szólt egy kicsit hangosabban a kint álló személy.

- Akkor nem ment sehova. – állapította meg Harry.

- Na jó, alvás. – adta ki a parancsot a hang alapján Liam, mire öt ajtó nyílt ki, majd záródott is. Én az oldalamra fordultam, így a mellettem alvó lánnyal szembe találtam magam.

Arca nyugodt volt, semmiféle kétségbeesés nem tükröződött rajta. Legalább álmába nyugodt, mert nem lehet kellemes érzés, hogy a valóságban szenvedtél húsz éven át, miközben tudod, hogy az ikertestvérednek jobb élete van. Sokkal jobb!

18. Vészhelyzet

Hello:) Jelentkeznék az újabb résszel, és nagyon köszönöm az előzőhöz a két komit^^ nagyon jól esik, de tényleg:)

Liam szemszöge:

- Igen, Dani megígérem. – ismételtem el a mondatot újra.

- Csak ezt az egyet szeretném. Aggódunk érte. – mondta kétségbeesetten.

- Tudod milyen, de megpróbálok beszélni vele.

- Köszönöm Liam. Szeretlek.

- Én is téged. – mosolyodtam el, majd bontottam a hívást. Unottan dobtam le a telefonom az ágyamra, utána pedig lementem. A konyhába egy nem várt fogadtatás várt. Perrie és a bandatársa Jade ült ott.

- Hát ti? – lepődtem meg, mire kíváncsian fordultak felém.

- Zayn-t várjuk. – válaszolt mosolyogva Perrie. Igaz nem nagy kedvencünk, és a lányok gyűlölik őt, mégis olyan normális tud lenni. Látni, hogy be akar illeszkedni közénk, de ebben Danielle-ék nagyban megnehezítik az életét. Szerintem normális csaj, addig, amíg nem süllyed le egy bizonyos szintre.

- Liam, már nem is köszönsz nekem? – háborodott fel Jade.

- Viccelsz? – tártam szét karjaim és közrefogtam – Szerinted a legjobb lánybarátomnak nem köszönnék? – nevettem fel és egy puszit nyomtam arcára.

- Már kezdtem megijedni. – forgatta meg szemeit. Imádom Jade-t és különös őt úgy látni, hogy egymás riválisai lettünk. Mondjuk ez nem nagyon igaz, de az X Factor-ban, amikor először találkoztunk mindketten szólóként indultunk, bár akkor egyikünknek sem sikerült, de most mégis ott vagyunk, hogy azt csináljuk, amit a legjobban szeretünk. Énekelünk. Bár neki csak harmadszor sikerült, de sokat fejlődött az első meghallgatása óta. És az még jobb, hogy csapatba folytatja, mert egyedül nem nagyon bírná a megterhelést.

- Amúgy nem láttátok Dorinda-t? – néztem körbe rajtuk.

- Ő ki? – ráncolta értetlenül homlokát Jade.

- Egy bosszantó csaj. – motyogta idegesen Perrie.

- Perrie, tudom, hogy nem szívleled, de azért ne beszélj így róla. – néztem rá kedvesen.

- Te is nagyon jól tudod, hogy utál engem.

- Nyiss felé. – vontam vállat.

- Szóval azt akarod, hogy menjek a biztos halál felé? – tettetet felháborodottságot.

- Egy próbát megér. – szólt közbe Jade.

- Látod? – mutattam barátnője felé, és egy puszit nyomtam fejére köszönetkép, majd felsiettem az emeletre, egyenesen Dorinda ajtajához. Kicsit bátortalanul igaz, de bekopogtam. Nem sokkal később valami csapódott az ajtóhoz, ami nem tudom mit akart jelenteni. Szemeim behunyva nyitottam ki az ajtót és fejem bedugtam a kisrésen.

- Hidd el, hogyha csukott szemekkel nézel be, nem sokat fogsz látni. – nevetett fel a bent lévő lány, mire kinyitottam szemeim és beléptem. Az ágyközepén ült törökülésben, előtte a laptop-ja.

- Bocs, nem tudtam, hogy bejöhetek-e vagy sem. – vontam vállat, bezártam az ajtót és annak nekidőlve néztem rá.

- Ki kéne írni, hogy egy puffanás az ajtón azt jelenti, hogy gyere, a kettő pedig azt, hogy takarodj. – gondolkodott el.

- Okos megoldás. – nevettem fel.

- Mit szeretnél? – nézett rám komoran, gépét összecsukta.

- Miből gondolod, hogy akarok valamit?

- Senki nem szokott ide bejönni, ok nélkül. – vont vállat.

- Azért mert senki nem mer. – nevettem fel, mire szúrós tekintettel nézett rám, de végül elmosolyogta magát. – Amúgy Dani és El azt üzeni, hogy sajnálják, hogy hamar leléptek, csak mindketten elfoglaltak. – adtam át az üzenetet.

- Nem baj. Nem várom el tőlük, hogy folyton velem legyenek. Így is olyan, mintha csak azért foglalkoznának velem, mert azt akarják, hogy kibéküljek Styles- al.  – hajtotta le a fejét szomorúan.

- Ez nem igaz. Mindketten azért vannak veled, mert önmagad vagy. Hidd el még senki nem csinált répát senkiből. – kuncogtam.

- Eleanor nagyon haragudott miatta? – nézett fel rám.

- Röhögő görcsöt kapott.

- Komoly? – nézett rám hitetlenkedve, mire bólintottam és hangos nevetésben tört ki.

– Hidd el, Louis nem örült neki.

- Az nem baj. – legyintette, majd végre lenyugodott – Amúgy nem ülsz le? Nem harapok.

- Merjek? – cukkoltam, de azért leültem az ágy szélére. Ezután pár perc kínos csend keletkezett. Nem tudtam mit kéne mondanom vagy kérdeznem, egyáltalán azt se tudtam, hogy miért jöttem.

- Liam kérdezhetek valamit? – fejem felkaptam rendes nevemre az ő szájából, aki félve nézett rám.

- Persze. – bólintottam zavartan.

- Tényleg ti csináltátok a szobát? – nézett szemembe, a levegő megakadt tüdőmben. Mégis kitől tudja ezt? – Dani mondta tegnap, és nem tudom, hogy. – beszéde zavart volt, fejét ismét lehajtotta.

- Nem lenne szabad tudnod. – ráztam meg a fejem.

- Miért? – kérdezett rá. – Liam légy szíves. – nézett rám könyörögve. Az alatt az idő alatt, amióta itt van Dorinda, soha nem láttam annyira sebezhetőnek, mint most.

- Azért, mert Harry megfogadtatta velünk, hogy ne mondjuk el. – hajtottam le zavartan a fejem.

- Elmondod? – emelte fel fejem kezével és szemembe nézett. Szemei csillogtak és kétségbeesett volt.

- Igen, mi csináltuk. És azért nem mondhatjuk el, mert Harry félt, hogyha megtudod, akkor tönkreteszed, vagy valamit fogsz vele csinálni.

- Meddig csináltátok? – hangja nem volt több puszta suttogásnál.

- Egy hónap. Addig minden nap itt szorgoskodtunk. Mindig volt valami, amivel kibővítettük, vagy változtattunk rajta. És minden reggel hat órakor Harry költött, egy trombitával.

- Styles és a korán kelés? Na, ne röhögtess. – legyintett.

- Nem viccelek. – tettem magam elé kezeim védekezésképen – Ha kell, egyszer megmutatom milyen trombitát vett.

- Kíváncsian várom. – nevetett fel. – Mióta tudtátok, hogy jövök? – lett hirtelen komoly.

- Mi ez, kivallatás? – húztam fel egyik szemöldököm kíváncsian.

- Csak válaszolj.

- Május elején mondta Harry. – vontam vállat.

- Hamarabb tudtátok, mint én. –motyogta az orra alatt. – Ez kész agyrém. – dőlt hátra a párnáira.

- Mi a baj?

- Semmi kedvem nem volt idejönni és most össze vagyok zárva öt vadidegennel. Nem így terveztem a nyaram. – nézett rám.

- Öt vadidegen? Harry-t ismered nem?

- Nem. – rázta meg a fejét.

- Doridna, miért nem próbálsz meg nyitni felé?

- Mert nem nekem kéne.

- Figyelj, mi mind azt akarjuk, hogy újra olyan jóba legyetek, mint ahogy azt Harry elmondta, de te képtelen vagy rá.

- Szóval én vagyok a hibás mindazért, amit ő elkövetett? – állt fel idegesen. – Majd, ha ő bocsánatot fog kérni, akkor talán elgondolkozom. – járkált fel-alá a szobában.

- De mit tett? – fordultam felé, a kérdésre megtorpant.

- Nem fogom elmondani. – rázta a fejét.

- Ha nem mondod, el akkor nem is tudok segíteni. – álltam meg vele szembe.

- Senki nem kért arra, hogy segíts. – kiabált rám. – Figyelj Liam. Semmi kedvem se veszekedni, se kiabálni, úgyhogy hagyjuk ezt. – nézett rám kétségbeesetten.

- Rendben. – adtam be a derekam. Igaza volt Dorinda-nak. Jelenpillanatban egyikőnk sem akart veszekedni, és nem is ez lenne a megfelelő pillanat. A mostani csendet a telefonja csörgése zavarta meg. Gyorsan az ágyára mászott és a készülékre nézett.

- Bocsi. – nézett rám, majd felvette. – Igen? – kérdezett bele. Figyelmesen hallgatott, miközben a vonal túlsó végéről beszéltek neki. – Azonnal indulok. – tette le a készüléket idegesen.

- Minden rendben? – kérdeztem rá, ahogy idegesen kezdett el kutakodni a fiókjában.

- Nincs. – szólalt fel hangosan – Legalább a kocsim küldték volna el anyáék, de nem, még attól is megfosztanak. – mérgelődött.

- Van jogsid?

- Igen, itt van. – mutatta fel és eszembe jutott valami.

- Talán tudok segíteni. – kijelentésemre kíváncsian fordult felém. – Ha elkészültél a nappaliba találkozunk. – mondtam még neki majd kisiettem a szobájából, egyenesen az enyémbe és ott kezdtem el kutakodni egy kis készülék után.

Dorinda szemszöge:

Idegesen kezdtem el készülődni. Catarine hívása után nagyon megijedtem. Mindössze annyit mondott, hogy gyorsan menjek a kórházba, mert vészhelyzet van, és a segítségemre lenne szüksége. Egy kicsit frusztrált voltam emiatt, főleg, hogy előtte még Liam is idegesített.

A fürdőbe gyorsan fogat mostam, hajam-kifésültem és egy lófarokba fogtam. Szemem vastagon kihúztam tussal, szempilla spirál és késznek nyilvánítottam magam ilyen téren. Gyorsan visszasiettem a szobába és a ruhák közt kezdtem el keresgélni. 

Kikaptam egy farmer halászgatyát és egy ’v’ kivágású pólót, azokat gyorsan felvettem és kerestem még egy órát, egy szíves nyakláncot és egy lógós fülbevalót is a fülembe akasztottam. És, hogy mire fel ez az elegánsan öltözködésem? Egyszerű. Nem tudom milyen ruhában illő a kórházba menni, így maradok ennél. Csodálkoztam is, hogy vannak még normális ruhadarabjaim. De azért nem térek el önmagamtól, a cipőm egy boka csizmaféleség, sok kapoccsal megtoldva. Még egy koptatott bőr válltáskába beledobáltam a fontosabb cuccaim és egy napszemüveget a fejemre raktam és elhagytam a szobám.

A lépcsőn lefele haladva eszembe jutott Payne mondata, miszerint a nappaliba menjek, ezért odavettem az utam. Az ajtóban viszont megtorpantam. Payne és két csaj beszélgetett ott, vagyis az egyik a hercegnőcske volt.

- Bocs, zavarok? – szólaltam meg két perc után.

- Azt hittem már elmentél. – állt fel Payne.

- Mi van téged, van olyan, aki elvisel? – köszöntöttem a szőkeséget, így utalva a mellette ülő vörös hajú csajra.

- Neked meg vannak normális ruháid? – nézett végig rajtam.

- Most már értem. – szólalt meg az ismeretlen lány. – Ja, amúgy Jade Thirwall. – állt fel és elém sétált.

- Dorinda Jordan. – fogtam vele kezet.

- Tetszik a stílusod. – nézett végig rajtam. Zavartan néztem rá, hogy vajon mi baja lehet. – Valami rosszat mondtam? – nézett körbe az arckifejezésem láttán.

- Nem, de senki nem dicsért még. – vontam vállat.

- Dorinda jössz? – nézett rám Payne, kezében tartott valamit.

- Persze. – bólintottam – Hello. – intettem Jade-nek, majd sietve követtem ki Liam-et a házból. Utunk egyenesen a kapu elé vezetett és egy fekete kocsi előtt álltunk meg.

- Tessék. – nyújtott át egy kulcscsomót.

- Ezzel mit kezdjek? – fogtam meg és úgy néztem rá.

- Használd. – nevetett fel.

- Miért csinálod?

- Magam sem tudom. – vakarta tarkóját.

- Kié a kocsi? – tettem fel a következő kérdésem.

- Louis-é. – vágta rá gyorsan. Á, szóval nyugodtan tönkretehetném. Épp meg akartam szólalni, amikor egy fekete kocsi parkolt le mellettünk. Az anyósülés felől Malik szállt ki, míg a vezetőülésből Tomlinson.

- Szóval? – húztam fel kíváncsian szemöldököm, közbe Liam felé fordultam.

- Ti mire készültök ezzel a kocsival? – sétált hozzánk Tomlinson, közbe végig simított a kocsi szélén.

- Dorinda-nak most adtam oda, hogy vigye el. – szólalt meg haverja.

- Van jogsid? – szólalt meg Malik.

- Van. – bólintottam.

- Ebben kételkedem. - rázta a fejét mindkettő srác, mire szem forgatva kutattam ki táskámból a papírt és a képükbe nyomtam.

- Most már elhiszitek? – vettem ki kezük közül.

- Kék volt a hajad?  - szólalt meg Tomlinson csodálkozva.

- Szerencsére nem zöld. – mutattam hajára, amiben még mindig látni lehetett a kis csínomat.

- Nagyon vicces. – motyogta az orra alatt.

- Most már mehetek? – néztem körbe rajtuk és szabad jelzést adtak. Lassan nyitottam ki az autó ajtaját, de annál gyorsabban pattantam be. Táskám a mellettem lévő ülésre helyeztem, majd bekötöttem magam. A kulcsot a helyére dugtam és gyújtást adtam. Mielőtt azonban indultam volna, az ablakom lehúztam, mert a három srác beszélt valamit.

- Minden rendben lesz? – kérdezte Liam. Szemem forgatva izzítottam a motorokat, amit nem néztek jó szemmel.

- Nem ez lesz életem első vezetése. - válaszoltam. 

- Azért hívom a kórházakat, hogy készüljenek a balesetre. – viccelődött Louis.

- Tünés. – szólt Zayn, mire értetlenül néztem rá, de ő csak az ajtó fele bökött, ahol Styles közelített idegesen. Elvigyorodtam, majd tovább doromboltattam a motort, majd, ahogy közelebb ért, a kerekeket csikorgatva gázt adtam és elhúztam onnan. Igaz a visszapillantóból még láttam, ahogy hadonászva veszekedtek, de nem érdekelt, helyette az útra koncentráltam.

*  *  *  *  *  *

Imádok kocsit vezetni. Olyankor olyan szabadnak érzem magam. Bár a többi autós nem örül a vezetési módszeremnek, de nem érdekelt sose. Most is kaptam egy-két bemutatást, dudálást. Szerencsére Liam elhelyezett az autóban egy GPS – t, aminek a segítségével hamarabb eltaláltam a kórházba.

Idegesen parkoltam le a parkolóban, majd táskám fölkapva siettem az épületbe, közbe a kocsit lezártam. Azóta amióta beszéltem, Cat-el, majdnem eltelt egy óra, ami még jobban idegesített.

Az épületbe beérve a recepcióhoz sétáltam, ahol a nő unottan nézett rám.

- Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte az ötvenes nő.

- Catarine-t keresem. – mondtam gyorsan.

- És milyen Catarine? – szemeim elkerekedtek és az ujjammal való dobolást is abbahagytam. Ezt eddig soha nem mondta és én hülye fejemmel nem is kérdeztem.

- Nem tudom. – motyogtam.

- Akkor így nem tudok segíteni. – vonta meg vállát, majd enni kezdett.

- Nagyon köszönöm, a semmit. – ripaltam rá, majd a felé a szoba felé kezdtem el sietni, ahol a múltkor feküdtem. Sietve szaladtam végig a folyosókon, mire megtaláltam a keresett kórtermet, de beérve teljesen lesokkoltam a látottaktól.