38. "...úgyis meg fog történni."

Zayn szemszöge:

Hamarosan kezdetét veszi a stúdiózás, ami azt jelenti, hogy egy szabad napunk, sőt óránk se lesz. A második albumunk a tervek szerint ősszel fog megjelenni, így a nyarunk maradék része arról fog szólni, hogy a lemezre vegyük fel a dalokat. Nem lehetünk átlagos kamaszok, akik csak élvezik a semmit tevést és a bulizást. Nekünk figyelnünk kell a hírnevünkre, valamint örömet szeretnénk szerezni a rajongóinknak, ezért nem szórakozhatunk minden este, amikor csak kedvünk támad kirúgni a hámból. Ezért szerettem volna megpecsételni ezt az egészet egy hatalmas partyval. Sok emberre számítottam, és ezért külön egy nagy házat is kibéreltem, távolabb a belvárostól, ahol a szomszédok se fognak tudni félbeszakítani. Szerettem volna, hogy emlékezetes este legyen, ahol nem vadidegenekkel szórakozunk, hanem a barátainkkal, így mindenkinek mondtam, hogy bárkit meghívhatnak, hisz az ő barátaik a miénk is, de ezért nagy árat fizettek: segíteni kellett az előkészületekben. Ez nem is volt annyira nehéz feladat, de én mindenképp jól jártam, kevesebb dolog miatt kellett aggódnom. 
A nappalit foglaltuk el az előkészületek megbeszélésével, a dohányzóasztal körül foglaltunk helyet. Mindenkinek volt valami ötlete a ma estével kapcsolatban, ezért elég hangosak voltunk, de nem eléggé. Az ajtó nagy csattanással nyílt ki, amire mindannyian felfigyeltünk és elhallgattunk. 
- Do, az Isten szerelmére beszéljük már meg! - Harry ideges hangját lehetett hallani, utána pedig az ajtó csapódását. Lélegzet visszafojtva hallgattunk, kíváncsiak lettünk, hogy már megint min veszhettek össze. Alig egy napja még boldogan mentek el, most meg már veszekednek. Megőrülök, ha ez lesz egész nyáron. 
- Ezen nincs mit megbeszélni! - Dorinda hangja csendült fel. Meglepett, hogy szinte higgadt volt, de egyben mégis valami megmozdult bennem. Ő más, mint a többi lány és ez nem jó! Nem ájul el tőlünk, kemény csaj, de mégis gyenge. Azt hiszem, kezdem megkedvelni, amit nem lenne szabad. - Folyton csalódnom kell benned Harry. Nem tudsz mást, csak fájdalmaz okozni nekem! - a lány hangja lágy volt, de lehetett benne érezni, hogy mindazt, amit mond, komolyan gondolja. Nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy szemei könnyesek. 
- Do, tudod, hogy mindig fontos voltál nekem, és mindig az is maradsz! - Haz kétségbeesett hangja mindenkit megdöbbentett, leginkább Caterint. A szőke hajú lány kényelmetlenül kezdett el ficánkolódni helyén, mindenki tekintetét kerülte. Tulajdonképpen senki nem tudta, hogy Harry és Dorinda kapcsolata milyen is valójában. Nem tudtuk, hogy most járnak-e, vagy régebben voltak együtt, mert egyikőjük sem mondott semmit. Harry mindig azt hangoztatta, mielőtt Do idekerült, hogy milyen jó volt együtt lenni vele, és, hogy ez a lány, az egyik legjobb dolog az életében, neki köszönhet mindent. Konkrétabb dolgot soha nem mondott, így kétséges, hogy ők most járnak vagy sem. 
- Harry, csak arra kérlek, hogy te és a drágalátos családod, hagyjatok békén! - a magabiztos lány újra visszatért, hangja most már nem volt gyenge, leginkább csak határozott. 
- Ezt te sem gondolhatod komolyan. - ez a beszélgetés kezdett egyre zavaróbb lenni, főleg Harry részéről. Gondolom, nem tudják, hogy itt ülünk, ezért beszélnek ennyire érzelmekkel telien.
- Harry, csak hagyj! Én...én nem tudom, hogy ki is vagy valójában! Azt hiszem, hogy nem is ismerlek! - Dorinda hangja ismét gyengéd lett, valamivel félénkebb is volt. Ennyit lehetett hallani, majd ezt követően hangos lábdobogás szűrődött be a szobába, aztán pedig egy ajtócsapódás. Zavartan néztünk össze, de megszólalni még mindig nem volt bátorságunk. Nem tudtuk, hogy ez ennyivel befejeződik, vagy lesz még folytatása. Ezek a veszekedések Dorinda és Harry között elég kiszámíthatatlanok, így sose tudni, hogy mikor mit hoz a sors. Talán végszóra, az utóbb említett személy lépett be a helységbe. Harry megdöbbent, ahogy meglátott minket, egyik kezét tarkójára tette, idegesen harapott ajkába, szeme megakadt barátnőjén. Nem tudhatta, hogy itt lesz és hallja, ezt a kicsit félreérthető beszélgetést. Cat csillogó tekintettel nézett az ajtóban álló fiúra, de ez a csillogás nem a boldogság miatt volt, hanem a csalódottságtól. 
- Cat, beszélhetnénk négyszemközt? - Hazza törte meg a kínos csendet, de senki másra nem figyelt, csak a szőke hajú lányra. Gondolom nem lehetett kellemes rájönni, hogy mindannyian hallottuk őket, bár úgy tűnt, hogy leginkább Cat itt léte döbbentette meg. 
- Igen. -  a lány erőtlenül szólalt meg, majd remegő kezekkel állt fel eddigi helyéről, az ajtóban várakozó fiú fele sétált. Ahogy elég közel lettek egymáshoz, nem szóltak egy szót sem, csak megfogták egymás kezét és távoztak a helységből, majd a házból is. Zavartan nézem a többiekre, akik ugyan ebben a helyzetben voltak. Egyikünk sem tudta, hogy mit kellene tennünk, vagy mondanunk. Ezelőtt nem voltunk ilyen helyzetbe. Mindig tudtuk, hogy mit hogyan kell tenni, de most minden elveszett. 
- Azt hiszem, ez ciki volt. - Louis szólalt meg először, de nem volt semmi vicces hangjában, úgy, mint szokott. Azt hiszem, őt se gyakran láthatjuk ilyen állapotban. 
- Jobb, ha nem is beszélünk róla! - Danielle fejét rázva ült fel eddigi félig fekvő pozíciójából, majd, mint aki semmit nem észlelt volna az előbbi kényes pillanatból, úgy folytatta tovább a megszakított beszélgetést, pontosan ott, ahol az megszakadt. Ezzel ismét kezdetét vette a vitatkozás, de nem sokkal később már csend és nyugalom honolt az egész házra. 
Eleanor és Danielle elmentek vásárolni valami dekorációt, csak hogy fel tudják díszíteni a házat, Liam, Niall és Louis pedig kaját, valamint piát ment venni, no meg persze utána besegítenek a lányoknak. És hogy én mit csináltam? Semmit! Én csak élveztem a nyugalmat, ami körül vett, és próbáltam nem idegeskedni az este miatt. Készülődni se kellett, mert volt legalább 6 óra a buli kezdéséig, így nem siettettem magam. Harry és Cat párosunkról nem tudtunk semmit, de nem is akartunk. Szükségük van arra, hogy kettesben legyenek és megbeszéljenek mindent. Nem tudom mi is van köztük valójában, de az biztos, hogy Hazza még nem volt ilyen helyzetben, hogy két lány közül kellessen választania. Egyik oldalon ott van Cat, aki kedves és aranyos, a másik oldalon pedig ott van Do, aki néha elviselhetetlen, de néha olyan akár egy kisgyerek, akinek szüksége van a szeretetre.

Ezt az oldalát igazából nem láthattuk, vagy legalábbis a többiek nem, nekem viszont volt szerencsém ehhez. Olyankor annyira önfeledten tud szórakozni, hogy nyoma sincs a bunkó énjének - ami szintén vonzó. Olyankor, amikor senki olyan nincs vele, aki idegesíthetné, olyan, mint minden normális kamasz. Élvezi az életet és a pillanatnak él. Ez az énje az, amibe mindig elveszek. Amikor először megcsókoltam, azt hittem, hogy egyszeri alkalom lesz, és hogy mindaz csak a pillanat hevében volt, de rá kellett jönnöm, hogy nem! Az erdőben történtek után pedig vissza kell fognom magam, hogy ne tűnjön fel senkinek az a boldogság, amit érzek. Van valami benne, ami magával ragad, és ez kihat a kapcsolatomra is. Akárhányszor Perrievel vagyok kettesben mindig Do jelenik meg a szemem előtt. Tudom, hogy mindez nem helyes, de nem tudok mit tenni ez ellen, talán csak annyit, hogy szakítok Perrivel. Ezzel viszont az a baj, hogy nem szeretnék neki csalódást okozni, mert tudom, hogy sok múlik rajta. Azon forog a Little Mix sorsa, hogy mi el tudjuk-e hitetni a rajongókkal, hogy Zerrie igazi, de mindketten tudjuk, hogy nem és ebbe most belekeveredik Do is. Amióta megláttam a barna hajával, a boldog tekintetével az óta folyton azon agyalok, hogyan tudnám valahogy megkedveltetni magam vele. Ez a buli remélem alkalmas lesz rá, hogy tudassam vele, hogy én is a világon vagyok és férfi vagyok. Remélem, hogy eljön, hisz a múltkor bele egyezett, és azóta nem szólt, hogy nem tud eljönni.
- A rohadt életbe! - a hangos szitkozódásnak köszönhetően elmém ismét a jelenbe volt és tudtam összpontosítani a házban történtekre. Teljesen kiment a fejemből, hogy nem vagyok egyedül, mert eddig a szobájában bujkáló lány annyira csendben volt, hogy azt hittem elment, de úgy tűnik mégsem. Nehezen álltam fel a kényelmes kanapéról, lábaim teljesen elszoktak a járástól. Amint végrehajtottam ezt a nehéznek nem mondható feladatot, lassan sétálni kezdtem a hangok irányába, ami mint kiderült a konyha volt. Dorinda a pultnál állva támaszkodott, arcát a tenyerébe rejtette, a lábánál pedig törött tányérdarabok hevertek. Meglepődtem, hogy így látom őt. 
- Minden rendben? - hangom rekedtes volt, amire ijedten kapta fel fejét. Arca megdöbbent volt, szemei pedig pirosak. Sírt volna? 
- Ez most komoly? Itt vagyok, mindenki azon van, hogy megváltoztasson, senki nem bír meghallgatni, mindenkit megbántok, és olyan embereket taszítok ki az életemből, akik sokat jelentenek. Komolyan, ennél hülyébb kérdésed nincs? - kezei ökölbeszorultak, tekintete szúrós volt, de hangja inkább megbántott volt, mintsem ideges. Rossz volt így látni. Késztetést éreztem arra, hogy valahogy jobb kedvre derítsem, még ha csak lekiabálja a fejem. 
- Tudod, amikor tizennégy éves voltam imádtam rajzolni. Különböző dolgokat rajzoltam mindenféle helyre. Persze ezt a szüleim nem nézték jó szemmel és megtiltották, hogy rajzoljak. - hiába nem volt igaz a történet, mégis jó volt látni, ahogy Do nagy szemekkel néz rám és várja, hogy mit is mondok neki - Haragudtam rájuk, és bosszúhadjáratba kezdtem. Power Rangers-nek öltöztem be és mindenhova olyan jeleket rajzoltam, amilyeneket a sorozatokban láttam. Egy idő után azonban rám hagyták és tudták, hogy úgysem tudnak megváltoztatni és nem szóltak a rajzolás miatt. - azt hiszem ennyivel letudtam a mesém. Do szája mosolyra húzódott, szemei még mindig érdeklődve csillogtak. Ajkamba haraptam, csak azért, hogy vissza fogjam magam. Annyira imádom, amikor ilyen kislányosan néz rám, ilyenkor egy kis remény szikra gyullad meg bennem, hogy van esélyem nála. Nem vagyok tökéletes srác, de neki meg akarok felelni mindenben. 
- Köszönöm ezt a szép történetet. Te aztán tudod, hogy mikor kell kitalálni egy jó sztorit. - mosolyogva válaszolt, amikor rájött, hogy nem folytatom tovább. Meglepődtem, hogy tudja ez nem is igaz. 
- Nem találtam ki! - ha rájött, hogy hazudtam neki, akkor biztos, hogy elfelejthetem, hogy lesz még egy ilyen pillanatunk. Nem mondott semmit, egyik szemöldökét felhúzta, szemeit összeszűkítette, szájával csücsörített. Szemeim akaratlanul ragadt ajkán. Nem tudom, hogy szándékosan csinálja a kínzását, mindenesetre nagyon jól csinálja. Szédítően nézett ki, és azt hiszem, kezdem egyre jobban megkedvelni. - Na jó, a felét tényleg kitaláltam, de Nick tényleg a példaképem lett. - nehezen tudtam kinyögni ezt a mondatot. Úgy éreztem, hogy bármit is mondok, robbanni fog akár egy bomba. Lágy kuncogás töltötte be a köztünk levő teret. Megdöbbentem, hogy szerencsém lehetett ebben a ritka pillanatban. 
- Power Rangers? - szinte már nevetett, de nem bántam. A hangja olyan volt számomra, akár egy angyal énekelne közvetlenül mellettem. - Te se jól vagy összerakva. - most már tényleg nevetett, de nem bántam. Jó volt látni valamint hallani, hogy tud ilyen is lenni, annak pedig végképp örültem, hogy nekem egyedül szerencsém lehetett abban, hogy mindennek a tanúja lehettem. - De ezzel nem segítettél. - jó kedve gyorsan eltűnt, arca komor lett, majd hátat fordított és a mosogatóhoz sétált. Nem tudom, hogy mi lehetett a baj, de megkönnyebbültem, mert nem kiabált. Segíteni akartam, de nem tudom, hogyan tudnék. Tétován kezdtem el sétálni közelebb hozzá, majd miután szorosan mögé léptem kezem a derekára tettem és magam felé fordítottam. Megdöbbent tettemen, de nem mondott semmit. Szemeiben már nem volt meg az a fajta csillogás, mint eddig, sokkal inkább szomorú volt. 
- Ne gondolkodj olyanon, amiről tudod, hogy úgyis meg fog történni. - nem ezt a szöveget akartam mondani, de valahogy ez jött. Tudom, hogy mit szerettem volna, de nem voltam biztos, hogy ő jó szemmel nézné tettemet. 
Nem sokkal volt alacsonyabb tőlem, csupán csak egy fejjel. Nem tudtam nem arcát nézni, főleg hogy ilyen közel volt hozzám. Arca tökéletes volt, látszott rajta, hogy nincs rajta sok alapozó, mindössze a szeme volt feketével vastagon kihúzva. Nem volt szüksége sok festékre, mert az nélkül is gyönyörű volt. Ajkai kicsit elnyíltak egymástól, ahogy engem nézett. Tökéletes volt, és így, hogy nincs semmi felturbózva rajta, sokkal jobban megijesztett az a tudat, hogy nem egy magamhoz hasonló fiú illik hozzá.

Nem tudtam tovább visszafogni magam, muszáj voltam legalább megérinteni. Jobb kezem az arcához emeltem, gyengéden simítottam most már enyhén kipirosodott arcát ujjaimmal. Egy kósza tincset két ujjam közé vettem, majd a füle mögé simítottam. Ez volt az a pillanat, amikor eltört bennem valami. Annyit vettem csak észre, hogy arcommal egyre közelebb kerülök, de ahelyett, hogy ellépett volna, lehunyta szemeit. Úgy éreztem, hogy zöld utat kaptam, nem haboztam tovább, ajkamat az övére nyomtam. 
Először csak gyengéden csókoltam, meg akartam bizonyosodni, hogy nem fog ellökni magától. Meglepődtem, amikor kezeit a nyakam köré fonta, egyik kezével a hajamba markolt és egy kicsit meghúzta azt. Akaratlanul tört fel torkomból egy kisebb morgás féle, de ennek hatására ajkai elnyíltak egymástól így teljesen szabad volt az utam. Nem haboztam, nyelvemmel hamar a szájában kötöttem ki és egymás ellen kezdtünk el "harcolni". Azt hittem, hogy el fog lökni magától, de az, hogy ő is akarja ezt a dolgot örömmel töltött el. Egyik kezemmel a feneke alá nyúltam és a mögötte található konyhaszekrényre ültettem föl. Lábai hamar derekam köré tekeredtek, én pedig egyre közelebb húztam magamhoz. Érezni szerettem volna az illatát, a szívverését és minden mást, ami vele kapcsolatos. Azt hiszem, most jön elő minden, amit eddig vele álmodoztam. Kezemmel a pólója aljához nyúltam és egy könnyed mozdulattal téptem szét mellkasán. A levegőt hirtelen szaggatottan vette, majd elhúzódott annyira, hogy szemembe nézhessen. Megijedtem, hogy elküld, de kellemesen csalódtam, amikor apró kezeivel az én felsőm alját markolta meg. Nem ellenkeztem, hagytam, hogy lassan kínozva húzza egyre feljebb, addig én őt tanulmányoztam, pontosabban a felsőtestét. Hiába láttam már bikiniben, ez nem volt ugyan az. Így sokkal érzékibb volt, sokkal szexibb. Azt eddig is megfigyeltem, hogy nincs hatalmas melle, de nincs is kicsi. Pont akkora volt, ami normális volt. Az viszont jobban megragadt az emlékeim közt, hogy pontosan a jobb mellén található egy anyajegy, ami kilátszódik, ha kivágott felsőt vesz fel, vagy ha csak simán melltartó vagy bikini felső volt rajta. Ez volt az ő szexepilje. 
Figyelmem az szakította meg, hogy most Do volt az, aki közelíteni kezdett felém. Arcával félénken hajolt közelebb hozzám, orrát az enyémnek dörgölte, ami mosolyt csalt az arcomra. Mivel újra szerettem volna érezni tökéletes ajkainak nedvességét hamar megcsókoltam. Ez most azonban más volt. Valami megmozdult a gyomromban. A belsőm is érezte, hogy az, amit érzek, már több mint a barátság szintje. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, éreztem, ahogy teste hozzám ér, emellett pedig társult hozzá a kezei is. Gyenge erőt kifejtve kezdett el maga előtt tolni, csináltam azt, amit kért, de nem szakadtunk el egymástól. Leugrott a pultról és lassan hátrálva kezdtünk el menni. Volt egy sejtésem, hogy hova tartunk, így hagytam, hogy ő irányítson. A lépcsőn felfele haladva lekerült még mindkettőnkről a nadrág, és így mindketten fehérneműben voltunk, amikor bezárult mögöttünk a szobám ajtaja.

37. "Hagynod kell, hogy önmaga legyen."

Harry szemszöge:

A nap, gyengéden kezdett besütni az ablakon elhelyezkedő redőny résein, ezzel megvilágítva a szobát. Boldogan sóhajtottan egy nagyot, azt gondoltam, hogy semmi nem tudja elrontani a kedvemet. Ébredés után, a hasamra fordultam, kezeim a másik párnára csúsztattam. Meglepődtem, amikor senki nem volt ott, az ágynemű rendetlen, és Dorindának hűlt helye volt csak. 
- Do? - motyogva ültem fel, azt gondoltam, hogy valahol a szobában van, de semmi jelet nem adott. Kimásztam a takaró alól, a ruháimhoz indultam, amikor a szemem megakadt egy postiten, ami a szekrényre volt ragasztva. Gondolkodás nélkül nyúltam érte és téptem le, majd olvasni kezdtem. 

El kell intéznem néhány dolgot, ne idegeskedj. A kocsidat elvittem, ne keresd. 
U.i.: A pénztárcád se keresd, azt is magamhoz vettem!;)

Idegesen gyűrtem össze a papírt, amit a földre dobtam, majd a szőnyegen heverő nadrágomhoz siettem, de amikor végig néztem minden zsebét eldobtam. Fel szerettem volna hívni, de a telefonját a tárcám helyén találtam, így semmi esélyem nem volt utolérni. Mi a fene ütött bele? Gondolom, nem csak egy kisebb reggeli bevásárlást intéz el, ha az én tárcámat vitte el. Most jöttem rá, hogy ostoba voltam, amiért a bankkártyám és annak pin kódját egy helyen tartottam. Miért érzem azt, hogy meg fog kopasztani? 
Épp, ahogy ezt végig gondoltam, telefonom jelzett, hogy sms-em jött. Unottan nyúltam utána, és meglepve láttam, hogy már 5 olvasatlan üzenetem van. Egymás után elolvastam mindegyiket, de csak még idegesebb lettem tőlük. Az összesbe az állt, hogy mennyi pénzt vettek le a kártyámról. Nem is akartam ezzel foglalkozni, csak felöltöztem és elhagytam a kis szobát. Minél többet agyalok ezen, annál jobban ideges leszek. 
A konyhában anyát találtam, aki dalolva sürgött-forgott. Rég láttam már ilyen boldognak, de szerettem így látni, főleg azért, mert ilyenkor a kedvenc kajámat szokta elkészíteni. Nem akartam megzavarni dalolását, inkább csak elővettem a telefonom és videózni kezdtem. Magamban jót kuncogtam, ahogy láthattam és hallhattam hogyan élvezi egy szem fia és annak bandája zenéjét. Nem tudhattam letagadni sem, hogy egy családból származunk, mert a tánctudásunk ugyan olyan béna, de talán pont ez miatt volt annyira aranyos. 
- Azt hiszem meg van a One Direction hatodik tagja. - nevetésem visszatartva szólaltam meg, ahogy véget ért a zenénk, de a videót még nem állítottam le. Anya ijedten fordult meg, de hamar nevetni kezdett. 
- Hízelgő ajánlat kisfiam, de nekem már meg van a munkám. - szomorúságot színlelve válaszolt. 
- Más egyből kapna a lehetőségen, hogy öt szexi fiúval dolgozhasson. - önelégült vigyorral válaszoltam, de ő csak a szemét forgatta. 
- Nekem egy is bőven elég. - visszafordult a tűzhely fele és az azon elhelyezkedő lábasban kevert valamit. 
- Persze, hisz te az én anyukám vagy! - mellé lépve egy puszit nyomtam az arcára, a kamerát úgy forgattam, hogy mindezt felvegye. Emlékeztető magamnak: ne felejtsem el feltölteni mindezt a netre "A világ legjobb anyukája" néven! Leállítottam a videó felvételt, a telefont a zsebembe mélyesztettem és a pultra ültem fel. 
- Mi a helyzet? Azt hittem reggel te mentél el. - homlokát ráncolva nézett rám. Meglepődtem rajta, hogy ezt emlegeti, hisz tudja, hogy köszönés nélkül soha nem lépnék le. 
- Do-nak el kell intéznie valamit. - azt válaszoltam, amit én is tudtam, ha ez nem is a teljes igazság. Tudom, hogy valami rosszban sántikál, de nem is akarok arra gondolni, hogy milyen hülyeséget fog csinálni. 
- Értem. - ennyivel letudta, és tovább nem is firtattuk az ügyet, mert nem volt mit. Mindketten tudjuk, hogy Boston nem tett jót Dorindanak, de ezen már nem tudunk változtatni. Ami volt, az elmúlt.
Nem sokkal később csatlakozott hozzánk Gemma és Rob is, így négyesben kezdtünk el beszélgetni. Jó érzés volt egy kicsit kiszakadni a rohanásból valamint a munkából, és egy kis időt tölteni a családommal. Rég volt alkalmam ennyire élvezni a semmit tevést. Az örömöm talán még nagyobb lett volna, ha Do is velünk lenne, és nem idegeskednék azon, ahogy a zsebembe folyton rezeg a telefon az smsektől. Meg se merem nézni őket, mert tudom, hogy csak a bankok küldenek értesítéseket, hogy mennyi pénzt vettek le a kártyámról, ez pedig nem érdekel. 
- Mi bánt, Harry? - anya sétált be a szobába, miután ott hagytam őket a nappaliban. Nem tudtam rájuk koncentrálni, bármennyire is szerettem volna. Ideges voltam, hogy mikor jön már meg Dorinda. 
- Nincs semmi. - nem néztem rá, csak feküdtem az ágyon, a kezemben lévő kislabdát dobálgattam magam felé, azután pedig elkaptam. Hallottam, amint tesz pár lépést, de nem nagyon foglalkoztam vele, azt hittem, hogy kimegy, de helyette elkapta a felfele dobott labdát és szorosan a markába zárta, majd leült mellém. 
- Dorinda miatt vagy ideges, igaz? - kezét az arcomra simította, mint amikor kicsi voltam. Mindig így próbált vigasztalni, ha összevesztem Do-val. 
- Nem tudom hova ment, és mit csinál! - szerettem volna, ha segítene, de most nem tud.
- Hagynod kell, hogy önmaga legyen! Tudod milyen volt, nagy változáson esett át, amiért ilyen lett. Kényelmetlenül érzi magát. - aggódott, lehetett látni arcán, nem tudta eltitkolni. Nem akartam hinni neki, hisz Do most önmaga! Olyan, mint amilyen volt és ez így van rendjén!  
- Ez nem igaz! - makacskodtam - Mindig ilyen volt, nem kényelmetlen neki. - kimondva nagyon hülyén hangzott, de én így éreztem. 
- Harry. - lágyan elmosolyodott - Do nem ilyen volt Bostonban, te is tudod. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig marad ilyen. Bármikor visszaváltozhat, és ez ellen te se tudsz tenni semmit! - vállát óvatosan vonta meg, majd kisétált a szobából, ezzel magamra hagyva a gondolataimmal. Más esetben, ha valaki azt mondta, hogy átváltozik, vagy visszaváltozik, akkor automatikusan a Twilight-ra gondoltam, és nevető görcsben törtem ki, de most... ha akartam volna, se tudtam nevetni, mert Dorinda-ról van szó. Nála mindent szó szerint kell venni, és ez baj. Nem akarom, hogy olyan legyen, mint Bostonban. Tudom, hogy az nem ő volt, most önmaga!

Dorinda szemszöge:

Mérges voltam! Anyáékra, mert direkt mentünk el Bostonba, és nem azért mert apát áthelyezték; a Styles családra, mert hagyták, hogy ez történjen. De azt hiszem, hogy a legjobban Harryre haragudtam. Miért nem tett ellene semmit? Mit ártottam neki, hogy így kellett megszabadulnia tőlem? Azt hittem, hogy van olyan szoros a kapcsolatunk, hogy legalább a szemembe mondja, ha valami nem tetszik neki. Úgy látszik tévedtem. Kezdem azt hinni, hogy nem is ismerem ezt a srácot. Én nem így emlékeztem rá, és nem ilyennek képzeltem el a sztársága után sem. 
Az autó motorja csendesen állt le, de nem vettem rá magam, hogy kiszálljak. Vissza akartam menni Londonba. Inkább elviselem Louis hülyeségeit is, csak mennénk el innen. Nem gondoltam volna, hogy ez a hely, egyik napról a másikra fog semmivé válni. Azt hittem, hogy haza értem, de csak hazugságokkal teli személyek vettek körül. Hirtelen úgy éreztem, hogy Boston közelebb áll hozzám, mint ez a hely. Ezt az ötletet gyorsan elvetettem, mert hülyeségnek találtam, inkább kimásztam a nagy kocsiból. Az ajtaját egy kicsivel erősebben csaptam be, mint kellett volna, de csak egy vállrándítással elintéztem. Éreztem, ahogy a szembe szomszédból  Mrs. Winchester árgus szemekkel figyel, de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Ha felismert, akkor felismert, ez van. Szemem inkább a hátsó ülésen elhelyezkedő szatyrokra tévedt. Legalább 10 szatyor helyezkedett el, amikben különböző dolgok lapultak. Leginkább make up cuccok, amiket Daniék száműztek az életemből, én viszont nem tudok meglenni nélkülük, ezért is vásároltam őket. Emellett pedig néhány extrémebb kiegészítő, ruha és cipő. Szükségem volt ezekre, mert csak így érzem jól magam a bőrömben. Így vagyok önmagam!

Amint letisztáztam magamban a dolgokat, sétálni kezdtem egyenesen a bejárati ajtó fele. Nem akartam bemenni, de muszáj volt. Irtóztam jelenleg ettől a helytől, a hideg futkosott a hátamon, ahogy beléptem a házba. Azaz érzés, amit tegnap éreztem eltűnt. Nem éreztem jól magam, olyan volt, mintha egy idegen házba léptem volna be. Nem fogott meg az a kellemes érzés, mint eddig, csak azt éreztem, hogy még több hazugság nyomódik rám. 
- Azt hittem eltűntél. Merre voltál? - Anne ölelt magához, ahogy beléptem a konyhába. Nem viszonoztam kedvességét, és válaszolni se szerettem volna, mert nem rajtam volt ez a szerep. 
- Beszélgessünk! - komoly hanggal toltam el magamtól, majd el is léptem tőle. Nem bírtam ki, hogy a közelemben legyen. - Figyelj, én nem fogok jó pofizni! Egy dolgot szeretnék tudni, hogy miért? - úgy éreztem, hogy muszáj a közepébe csapnom, hisz a végén még több hazugsággal bolondítana. Arca először zavart volt, majd ez átment döbbent kifejezésbe. Tudom, hogy még nem látott ennyire komolynak, de egyszer mindent el kell kezdeni.
- Nem tudom, mire gondolsz. - a fejét rázta, közben leült az egyik székre az ebédlőasztal körül. 
- Ugyan már Anne. - kényszeredetten nevettem fel - Mindketten tudjuk, hogy miről beszélek. - az asztal azon feléhez sétáltam, ami tőle a legtávolabb állt, így pont vele szemben álltam meg, tenyereimmel a falapon támaszkodtam - Adod a jó pofát, mintha te olyan szent lennél, holott a szemembe hazudsz?! Még hogy te, próbáltad rábeszélni anyát, hogy ne költözzünk Bostonba? Te voltál az egyik személy a sok közül, aki ezt szerette volna! - akármennyire próbáltam visszafogni magam, nem sikerült. Magas hangom szinte visszhangzott a házban, Anne könnyes szemekkel nézett rám.
- Kicsim, mi csak neked akartunk jót! - ő is ugyan azt a szöveget mondta, mint mindenki más. Reméltem, hogy tud valami újat mondani, de nem. Csendben hagyott, de nem képes bevallani. Engem okolnak azért, amiért megváltoztam, közben mégis ők változtak a legtöbbet. Idegen lett mindenki és minden.
- Mi ez a kiabálás? - Robin sétált be a konyhába. Hangja és tekintete komoly volt, már-már ideges. Tisztában volt vele, hogy mit beszélünk, s ezzel a gyerekek is így voltak, ezért sétáltak be közvetlenül az apjuk után. Gemma mellém lépet és féloldalasan átölelt, Harry pedig a konyhaszekrény előtt állva figyelt. Idegesített, hogy mind itt vannak. 
- Tudod mit Anne?! Tényleg jót tettetek nekem! Megszabadultam egy hazug, kétszínű családtól! - kitéptem magam Em karjai közül, és minden más szó nélkül viharoztam ki a házból. Nem akartam egy perccel se tovább maradni, mert tudom, hogy nem sokáig vagyok képes rájuk haragudni. Azt kellett tennem, amit a legjobbnak hittem, és ez most az volt, hogy eltaszítom magamtól őket. El akartam felejteni mindent, ami velük kapcsolatos, de tudom, hogy ez nem fog olyan könnyen menni. Sok minden van, ami hozzájuk fűződik, de mégis meg kell próbálnom. Nem akarok a régi emlékek közt maradni, mert élnem kell a jelenem és gondolnom kell a jövőmre.

36. Furcsa álom

- Idd, idd, idd! - a tömeg egy emberként mondogatta, kezek csapódtak az asztallap tetejéhez, a zene a háttérben szólt. A teremben szinte senki nem volt olyan állapotban, amiben azt a hülyeséget meg tudták volna akadályozni, amihez most készültünk. A barna asztal, ami előtt álltunk, tele volt üres feles poharakkal, amik hamar teltek meg erős whiskyvel. Nem fogták vissza magukat azzal, hogy színig töltsék őket, és még az sem tudta érdekelni a pasast, hogy a pia része az asztalra ömlött. Nem foglalkoztak ilyen apróságokkal, a fontos nekik az, hogy a többi ember fogadni tudjon. Erről szólt ez az egész. Minél több ember van itt, annál nagyobb a bevétel. 
- Akkor a szabályok. - egy kopaszodó, pocakos férfi lépett az asztal mellé, aminek hatására a tömeg morajlása kicsivel alább hagyott. Ez a férfi volt a fő-fő, akinek minden szava sokat ért, és aki ezt az egészet szervezte. - A lányok csakis egyedül fogyaszthatják el az előttük heverő poharak tartalmát! Aki hamarabb megissza mind a 20-at, az a nyertes! - szeme rajtam, és az asztal túl oldalán várakozó lány között cikázott. Egyikünk arcán sem jelent meg semmiféle ijedtségre utaló jel. Minden érzelem nélkül néztük egymást, csak egy cél lobogott a szemünk előtt: nyerni kell! Mind a ketten azért vagyunk itt, hogy nyerjünk, és a lét magunkhoz vegyük. A csajt Katenek hívták, és ő volt a környék egyik legjobb versenyivója. A hírek vele kapcsolatban hamarabb elértek bárkihez, mintsem valaki találkozna vele. Nem lehetett megmondani róla, hogy éjszakánként ilyen helyekre járt, és ilyen versenyekben vett részt. Én hozzá képest, egy kishal voltam, de bizonyítani akartam. Képes voltam arra, amire ő is, és ezzel tisztában volt, ezért is rendeztetett egy versenyt. Meg akarta mutatni, hogy nála nincs jobb. Ez volt az én célom is. Szilveszter éjszaka volt, így ez megfelelő alkalom volt arra, hogy ünnepelhessek. 
- Nyugi édes, sikerülni fog. - Bonnie hajolt mellém, bíztató mosolyt próbált arcára erőltetni, de ez a vérében áramló alkoholmennyiségtől nem sikerült. Hiába próbálta azt sugallni, hogy teljesen tisztában van a dolgok történésével, látszott rajta, hogy fogalma sincs, milyen eseményen van jelenleg. 
- Ahogy a rongy az asztalra esik, kezdetét veszi a párbaj. - ismét a férfi beszélt, de kezében most már egy fehér, vékony kis rongy darab foglalt helyet. Tekintetem a rongyra kúszott, figyeltem, ahogy a pasas egy kicsit szórakozik vele, majd két ujja köze vette és szép lassan elengedte. Az anyag darab nagyon lassan hullott lefele, de nem tartott sok ideig mire az asztalra ért. Amint a szövet érintette a fadarabot, azonnal az első feles pohárért. Először az volt a célom, hogy lassan szokassam hozzá a torkom az italhoz, hisz ha egyből lehúzom, a végén nem fogom bírni. Ahogy a pohár széle az ajkamhoz ért, fejem hátra döntöttem, a pohár tartalmát pedig a számba öntöttem és egyből lenyeltem. Az alkohol égette a torkomat, egy kisebbfajta borzongás futott végig rajtam, de nem is foglalkoztam vele, azonnal nyúltam a következőért. Ezt már kicsivel gyorsabban húztam le, az üres poharat pedig az asztalra csaptam. Ezeket követte még a többi, egészen addig, amíg a 12.-nél meg nem álltam egy kicsit. A gyomrom felfordult, a sok alkoholtól, szédülni kezdtem és mindenből kettőt láttam. Eddig mindig bírtam, de most volt egy rossz érzésem. Valami volt a whiskyben! 
- Szivi, folytasd! - Bo bökött oldalba, hangját alig lehetett hallani a nagy tömegben. Fejemmel felé fordultam, de a hirtelen tett mozdulatom csak rosszabbította az eddig se rózsás állapotomat. Gyorsan visszavezettem szemeim az asztalra és egy újabb pohárért nyúltam. Egy dolgon kattogott az agyam, az pedig az volt, hogy nyernem kell. Annyira akartam ezt a versenyt, hogy nem vérezhetek el pont itt. Hiába tudtam, hogy valami nem stimmel, muszáj volt folytatnom. Szükségem volt a pénzre. Ezért is folytattam tovább, és sorra húztam le a többit, de amikor már csak egy pohár választott el a teljes győzelemtől az ellenfelemre néztem. Neki még három pohár volt tele, de ő se nézett ki jobban, mint ahogy én éreztem magam. Az alap verseny úgy indult, hogy 15 pohár tartalmát kellett eltüntetnünk, de az utolsó pillanatban ezt felemelték 20-ra. Gondolom azt hitték, hogy ennyit már nem fogunk bírni, így a pénzt a "verseny" szervezője megtarthatta volna. 
Amikor az utolsó pohárért nyúltam, nagyon kellett próbálkoznom, hogy az öklendezésem visszatartsam. Nagyon rosszul voltam, Bonnie a derekamnál fogva tartott nehogy elessek, de nem sokat segített. Lábaim úgy remegtek akár egy kocsonya, a kezemben helyet foglaló üvegcséből pedig néhány csepp kilöttyent, remegésem a kezeimre is átterjedt. A szám elé tartva a poharat, nagyon rossz érzésem támadt. Az eddig szüntelenül ordító és kiabáló tömeg hangja hirtelen tűnt el, semmit nem lehetett hallani belőlük. Láttam az arcokat, de hang nem társult hozzájuk. Szemeim behunytam, ahogy az utolsó felest is legurítottam torkomon. Az erős ízt, amit az elején éreztem, mostanra teljesen elfelejtettem, viszont a hányingerem tovább fokozódott. A gyomrom bukfencezett, füleimben éreztem, ahogy a vér áramlik. Lecsaptam az utolsó poharat is a deszkára, és arra támaszkodtam. Tudtam, hogy nyertem. Bo engem ölelve kezdett el ugrálni, amit csak örömében szokott csinálni, én viszont egyáltalán nem tudtam örülni. Borzasztóan voltam, és az ujjongások helyett csak azt hallottam, ahogy szívem őrült módra dobogott, ezzel nagy fájdalmat okozva nekem. Torkom elszorult, szemeim ólomsúlyúnak tűntek. Ellenkezni akartam, de nem tudtam. Akaratlanul csukódtak le szemeim, ezzel teljesen megszűnt körülöttem a világ.

Ijedten ültem fel ágyamban, az előbbi álom nagyon is hitelesnek tűnt. Nem csoda, hisz minden, ami benne volt, pár hónapja történt. Igaz, ennél többre nem emlékszem, de nem is szerettem volna. Arcom verejtékezett, testem remegett. Az eddigi rémület még jobban fokozódott, amikor az ágy mellett megláttam anyát sírni. Hogy került ide? 
- Anya? - meglepődtem, hogy itt látom. Nem válaszolt, meg se hallotta, hogy kérdeztem tőle valamit, vagy nagyon jól színlelte, hogy nem hall engem. Nem értettem, hogy hogyan került ilyen hamar Holmes Chapel-be hisz egy éjszaka alatt nem hiszem, hogy képes volt arra, hogy ide utazzon. Szemeim az előtte heverő kezeire csusszant, amiben egy másik kezet véltem felfedezni. Követtem a szorított kezet, majdnem a nyakam is kitörtem csak hogy láthassam ki miatt sír. Azt hittem, hogy szemeim kiugranak a helyükről, ahogy megláttam magam az ágyon fekve, teljes öntudatlanságban. Nem értettem, hogyan lehetséges ez, hisz ébren voltam. Ekkor volt az a pillanat, amikor felugrottam és az ágy mellől szemléltem ezt az egészet. Anya egy széken ült, a jobb kezem az arcához tartva szorongatta, én viszont.... ramatyul festettem. Két kezemen elvétve lila foltok díszelegtek, arcom falfehér volt, a hajam kék és különböző méretű csövek lógtak ki belőlem. 
- Mrs. Jordan? - egy fehér köpenyes, őszes hajú férfi lépett be a szobába, ezzel megszakítva saját magam tanulmányozását. Bal kezében papírokat fogott, arca sajnálkozó volt. Miért van olyan érzésem, hogy mindaz, amit mondani fog fájdalmas lesz? 
- Doktor úr, kérem, mondja, hogy rendbe jön! - anya könyörögve fordult fejével az orvos felé, de nem ment el mellőlem. Jobb kézfejemen erős szorítást éreztem. Anya nem hall engem, de fájdalmat érzek? Ezt mégis hogyan? Ekkor véltem felfedezni, hogy minden, amit érzek, annak köszönhetek, hogy anya szorítja a kezem. Eddig nem gondoltam volna, hogy képes ekkora erőt kifejteni, a törékeny kezeivel.
- Higgye el, mi megteszünk mindent, amit tudunk, de sajnos a lányának nagyon súlyos problémái vannak. - ahogy az orvos beszélt, a kezemen érzett fájdalom egyre erősebb lett - Az alkohol, amit elfogyasztott nagyon sok volt, emellett pedig különböző parti drogokat is kimutatott a vérképe. A fiatal hölgyön gyomormosást kellett végre hajtanunk. - eltátottam a szám, ahogy végig hallgattam, amit mondott az orvos. Ezen kellett átesnem, egy hülye verseny miatt? 
- De túléli igaz? - az ajtóból egy rekedtes hang szólt. Nem tudom, hogy örömömre vagy pechemre volt az, ahogy megláttam szőkés-barna hajú nővéremet, aki épp annak a szélén állt, hogy összeessen. Eddig azt hittem, hogy amióta elköltöztünk Angliából nem is foglalkozott velem, sose mondta egy veszekedésünk során sem, hogy egyszer is meglátogatott a kórházban.
- 10 százalék esély van arra, hogy felépüljön. - az orvosból sugárzott az együttérzés, mindemellett bizonytalan is volt. Nem hitt benne, hogy ez a 10% elég lesz ahhoz, hogy túléljem, de nem hibáztatom. Az ő helyében én se adtam volna többet magamnak, sőt még ennyit sem. - Mrs. Jordan, beszélhetnénk négyszemközt? - talán még az eddigieknél is komolyabb arccal nézett anyára, aki nem tudott megszólalni, csak bólintott és nehézkesen elbotorkált az ajtóhoz, közben pedig valamit súgott Ronnie fülébe. Ahogy anya és az orvos elhagyta a szobát Ron mellém sétált és leült anya helyére. Kezem ő is kezei közé fogta, arca neki is piros volt a sok sírástól.
- Do. - enyhén megszorította a kezem, de persze semmit nem tudtam reagálni - Tudom, hogy hallasz engem húgocskám. Nem hagyhatsz itt minket, hallod?! - a könnyek az arcán ismét patakként kezdett el folyni. Torkom összeszorult, és bármennyire is szerettem volna, nem tudtam sírni. - Mindannyian aggódunk érted, még Anne is! - ez szöget ütött fülemben. Anne? - Tudjuk, hogy nem volt a legjobb ötlet, hogy Harryvel szétválasztottunk, de csak téged akartunk védeni. Nem akartuk, hogy fájdalmat okozzon azzal, hogy veled van. A rajongók bántottak volna, ezért kellett ide költöznünk. Minél távolabb Angliától, de legfőképp Harrytől. - hiába voltam jelenleg szellem, vagy nem is tudom, hogyan hívjam magam, mégis meg kellett kapaszkodnom azok után, amiket hallottam. Direkt csinálták? Direkt választottak el Harrytől? De ő miért nem tett semmit ez ellen? Tudta egyáltalán? - Kérlek Dodo, ébredj fel! Inkább legyél olyan, mint eddig, hogy mindenkit megbántasz, de nem hagyhatsz itt! Kérlek! - eluralkodott rajta a sírás és már nem próbálkozott azzal, hogy beszéljen, én viszont be szerettem volna olvasni neki, nekik. Miért tették tönkre az életem? Semmi joguk nem volt hozzá! 
- Akármennyire is utálod őket, a szíved mélyén tudod, hogy helyesen cselekedtek. - megrezzentem a semmiből jövő hangtól. Az ajtón nem lépett be senki, de biztos voltam, hogy valaki beszélt az előbb. - Prücsök! - az előbbi hang, most egy kicsit korholóan szólalt meg, de most már tudtam, hogy ki lehetett az. Óvatosan fordultam meg, féltem, hogy az előbb csak hallucináltam. Mosoly jelent meg az arcomon, amikor velem szemben nagyapa állt. Arca meglágyult, ahogy engem látott, de még mindig rosszallóan rázta fejét. 
- Mi történik nagyapa? Hogy kerültem ide? Az előbb még Harryvel voltam, ne mond, hogy mindaz csak egy álom volt! - nem tudom mitől voltam megrémülve jobban. Attól, hogy azt mondja, a Harryvel töltött idő csak annak a szüleménye, hogy nem vagyok magamnál; vagy attól, hogy a szilveszteri buli csak pár napja történt, és most vagyok a jelenben.

- Minden nap, egy álommal kezdődik! – tekintete kifürkészhetetlen volt, úgy ahogy mondata is.

- Ezt nem értem. – homlokom ráncolva ingattam a fejem. Nem tudom, mi történik velem, de ez nem tetszik. Miért kellett mindezt látnom? A versenyt újra átélni, hallani, ahogy az orvos szinte lemond rólam, de legfőképp, miért kellett hallanom az igazságot?

- Emlékszel arra, hogy milyen voltál mielőtt elköltöztetek Angliából? – elém lépett, a testem mellett heverő kezeimet megfogta és megszorította. Nagyot bólintottam, kérdésére. Hogyne emlékeznék arra, hisz akkor voltam a legboldogabb! Talán az egyetlen rossz emlékem az, hogy duci voltam és visszahúzódó. – És arra, hogy milyen lettél, miután Bostonba költöztetek? – egyszerűen bólintottam. Akkor változtam meg. Vékony lettem, magabiztos. – És most nézz magadra! – egyik kezével mellkasomra bökött, meglepődtem, hogy képes megérinteni. Próbáltam felfogni, hogy mire is akar utalni valójában ezzel. Félénkből lettem magabiztos, duciból vékony. Mi ezzel a probléma? Ennyit köszönhetek Amerikának, semmi mást. De mit akar kihozni abból, hogy nézzek magamra? Semmi nincs velem.

- Nagyapa, tudom, hogy szent vagy, de beszélnél egy kicsit az én nyelvemen? – mosolyogva néztem rá, próbáltam úgy fogalmazni, hogy ne tűnjek túl hülyének, de azért sértőnek sem. Ráncokkal teli arcán, mosoly jelent meg, vagyis akkor nem voltam bántó.

- Jaj, Prücsök. – szemeit forgatta, ami nagyon rossz szokása. Addig, amíg élt, soha nem csinált ilyet, azt mondta, hogy ez csak a kamaszoknak való. Most lehet hülyének fogtok tartani, de amióta többször is „találkoztam vele” az elmúlt másfél évben, egyre többször csinál ilyeneket. Látszik, hogy egy családból származunk. – Otthon, féltél, és azt kívántad mindig, hogy bárcsak olyan lány lehetnél, aki nem fél senkitől és semmitől. - meglepődtem, hogy emlékszik ezekre. Mindig amikor, láttam egy hullócsillagot, szülinapom volt vagy csak 00:00-kor kívántam egy kívánságom volt, még pedig az, hogy olyan lány lehessek, aki nem fél semmitől, bízzak magamban, és ki tudjak állni magamért. Mindig elnyomásban volt részem, és ezen szerettem volna változtatni. – Bostonba költöztetek, és ott beteljesült a kívánságod. – folytatta nagyapa – Erős lány lettél, aki nem fél bajba kerülni, felnőttél, bár nem épp jó módon. – egy pillantást vetett a hátam mögött fekvő lányra, és csak rosszallóan rázta a fejét. Tudom, hogy nem volt büszke rám. – És most itt vagy. Letisztult, csendes lány, aki nem tudja, hogyan viselkedjen. – szemei mintha a csalódottságtól csillogtak volna, ekkor jöttem rá, hogy mit is szeretne mondani.

- Valamikor nagy árat kell fizetni azért, hogy megfelelj másoknak. – vontam meg a vállam. Igaza volt. Nem szabad másoktól függnöm, de mégis úgy érzem, hogy így helyes. Be akarok illeszkedni egy közösségbe, új embereket szeretnék megismerni, ehhez pedig vissza kellett térnem a régi önmagamhoz.

- Hülyeség, hogy azért változz meg, hogy mások elfogadjanak! Ha megváltozol, akkor nem azért fognak szeretni, mert önmagad vagy, hanem azért, akit mutatsz magadból! – szomorúan hajtottam le a fejem. Nem tudtam, mit is mondhatnék. Megfogalmazta azt, amit nekem kellett volna. E szerint kellett volna cselekednem, és nem hagyni, hogy elrészegítsen valaki. – Prücsök, tudom, hogy ennek a hátterében egy fiú áll, aki kivételesen nem Harry. Ezt te is tudod a szíved mélyén. Őt csak azért használod ürügynek, hogy ne kelljen bevallanod az igazságot. – sírni szerettem volna. Annyira rossz volt mindezt hallani. Hiába volt ez az igazság, nem akartam magamnak beismerni.

- Tudom, de nem tudom, hogy mit kellene tennem. – szomorúan néztem fel az előttem álló férfira. Ő ismert a legjobban az elmúlt másfél évben, és mégsem volt velem. Itt hagyott engem már öt éve, és ezt soha nem fogom tudni megemészteni.

- Melyik voltál igazán önmagad? Azt kell tenned, amit jól esik, és nem hagyhatod, hogy mások befolyásoljanak. Légy önmagad, Prücsök!

Légy önmagad!

Légy önmagad!

- Önmagam! – zihálva ültem fel az ágyban. Arcomon vízcseppek folytak végig, szívem hevesen dobogott, végtagjaim remegtek. Gyorsan körbe néztem, és megnyugodva vettem észre, hogy újra Harry szobájába vagyok, mellettem pedig a szoba tulajdonosa szunyókált. – Álom volt. – próbáltam magam nyugtatni, de hiába való volt. Nagyon hitelesnek tűnt, ami megrémisztett. Kiderült az igazság, és nem tudom, hogyan fogadjam ezt. Nem tudtam normálisan gondolkodni, muszáj volt kiszellőztetnem a fejem ezzel a dologgal kapcsolatban.

Gyorsan másztam ki az ágyból, a szoba másik felén található szekrényhez léptem és a félhomályban kezdtem benne keresgélni. Megörültem, amikor találtam Harryről egy kisebb farmergatyát, amit fel tudtam venni, valamint egy pólót. Nem bajlódtam azzal, hogy átmenjek a fürdőbe, itt a szobában kaptam magamra a tiszta holmikat, majd Styles levetett ruháihoz léptem. A nadrágja zsebéből kivettem a kocsi kulcsot, majd a pénztárcáját is a táskámba dobtam. Ezek után gyorsan elhagytam a szobát, és az emeletet is. Futólag ránézve egy órára döbbentem rá, hogy még csak hajnal öt óra van, és még semmi nem lesz nyitva, de nem érdekelt. A szandálom, amibe érkeztem az ajtó előtt állt, nem foglalkoztam azzal, hogy felhúzzam őket, csak a kezembe kaptam és elhagytam a házat, egyenesen a fekete, sötétített üveges kocsihoz szaladtam és bepattantam. Ha Anne-ék játszani akarnak, akkor játszani fogunk, de az én szabályaim szerint!

35. Holmes Chapel

Tudom nagyon sokat késtem a résszel, de most a félév miatt többet kellett tanulnom, meg lassan közeledik a próbaérettségi időszak úgyhogy, még arra is kellene tanulnom meg a tételeket kidolgoznom, de ezentúl tényleg minden héten hozok egy részt, de ha nem akkor, lehet, hogy abba is hagyom egy időre. Még nem tudom mi lesz, de ezt a történetem nem szeretném félbe hagyni, mint a másikat....

- És mit kezdesz a ruháiddal, amiket már nem fogsz hordani? - Harry egy apró pillantást vetett rám, de tekintete azonnal visszavándorolt az útra. 
- Nem is tudom. - kényelmesen fészkeltem be magam az autó ülésébe - Azon gondolkodtam, hogy eladom a neten őket, vagy valami árvaháznak adományozom. - nem nagyon gondolkodtam még ezen. Sok feleslegem volt, leginkább olyan, amit még egyszer sem hordtam, bár Dani megjegyezte, hogy van pár darab, amit elfogadna. Lehet, hogy oda adom neki azt, amit szeretne és a többi lánynak is. Ha már máshogy nem engedik, hogy megháláljam nekik, akkor ez a minimum. 
- Eladományozod? - Harry hangja megdöbbent volt, amit arca is tükrözött. 
- Most mi bajod? - homlokomat ráncoltam, ahogy oldalról néztem őt. 
- Először is, a ruháid nem épp olyanok, amiket az árvaházakba szokás adni. Másodszor pedig, te adományozni? Ez valami kandi kamera? - alsó ajkába harapott, csak hogy elrejtse mosolyát, de még így is lehetett látni rajta, hogy nagyon is jól szórakozik rajtam. 
- Először is, vannak normális ruháim, de ha mégsem, akkor legalább egy lázadó lánnyal több lesz. - mondandóm hallatán mosolya eltűnt, helyette a rémület rajta úrrá. - Másodszor, képzeld belém is szorult egy kis jó indulat. Harmadszor pedig, pofa be és vezess! - amint abba hagytam érvelésem, nevetni kezdtem. Szerencsére Harry is tudta, hogy viccelek így ő is csatlakozott hozzám a jó kedvemben, és így folytattuk tovább az utunkat. 
Már legalább egy órája volt annak, hogy elhagytuk a házat, és egy ideje már Londont is. Nem tudom hova mehettünk, mert a sofőröm semmit nem árult el, akárhogy is nyavalyogtam neki. De az volt a különös, hogy igazából nem is nagyon érdekelt, hisz örültem annak, hogy vele tölthetek egy kis időt. Jó volt elhagyni a többieket, és csak egymással törődni. 
Sokat beszélgettünk az eddig megtett út során. Szóba került többek közt az is, hogy nem sokára neki állnak stúdiózni. Megdöbbentem, amikor Hazza beavatott, hogy már a második lemezüket fogják elkészíteni, mert én még az elsőről se tudok sok mindent. Konkrétan annyit, hogy tavaly valamikor jelent meg, és ennyi. Úgy tűnik, hogy sok lemaradásom van, de engem nem érdekel. Én nem azért akarok velük jóba lenni, mert sok pénzük van, vagy híresek. Én csak öt átlagos kamasz fiúval szeretnék jó viszonyt ápolni. Felőlem lehetnének ők az angol királyi család, az sem nagyon izgatna. Ezek mellett szóba kerültek anyáék is. Röviden elmondtam neki, hogy meg vannak, majd inkább az ő családjáról kérdeztem. Meglepődtem, amikor annyival letudta, hogy "Meg vannak.". Eddig mindig képes volt órákat zengeni Anne-ről. Tulajdonképpen hiányoztak. Ők voltak a második családom, most viszont semmit nem tudok róluk. Egy kisebb lelkiismeret fordulás suhant végig rajtam, ahogy eszembe jutott, hogy őket is ellöktem magamtól. Nem szándékosan cselekedtem akkor, csupán csak haragudtam a legkisebb Styles-ra. 
Fejem az ablaknak döntöttem, ahogy visszagondoltam a múltra. Hiányzik az akkori életem. Hiányzik, ahogy anyával leültünk megbeszélni a dolgaimat; az, ahogy apa mindig jó kedvre derített, ha volt valami; ahogy Ronnie próbálta elérni, hogy egy kicsit mozogjak, hogy nőies ruhákba öltöztessen; és az, ahogy Tony-val mindig megdézsmáltuk az édességeket. Ez mind-mind hiányoznak, és sajnos tudom, hogy már nem kaphatom őket vissza. Nagyon sok mindent tettem, ami miatt nem fognak nekem megbocsátani. Undok voltam velük, és most bűnhődök, habár nem szó szerint. 
Június elején azt hittem, hogy ez lesz életem legrosszabb nyara. Oda kerültem, ahova soha nem gondoltam volna. Megismertem a One Directiont, akiket eddig távolról próbáltam elkerülni. Nem akartam hallani, ahogy a rádióból az ő számuk szól, nem akartam őket látni a tvben. Nem is akartam tudni a létezésükről. Most pedig itt vagyunk július elején és azon a ponton vagyok, hogy azt szeretném, hogy megbocsássanak nekem, valamint, hogy jóban legyünk. Egy hónap alatt sok minden történt. Újra beszélő viszonyban vagyok a régi barátaimmal, új embereket ismertem meg, új barátokra tettem szert, elhagytam a vadóc kinézetem. De ami a legfontosabb, hogy új esélyt adtam magamnak. Megfogadtam, hogy bármi is történjen, nem leszek bunkó és mindennek a jó oldalát fogom nézni - már ha ez lehetséges. Nem szeretném elrontani, azt az örömöt, amit Haz szemében látok, ahogy rám néz, és azt sem akarom, hogy többet bánatos legyek a saját magam hibájából. Magam mögött kell hagynom a múltat, és a jövőmre gondolni, csak is így élhetek boldogan.
- Kellj fel, hallod?! - gyengéd rázást érzékeltem vállamnál, és egy viszonylag halk hangot. - Dodo. - most már egy kicsit hangosabb lett az engem ébresztgető személy hangja, de nem volt benne semmi harag, épp ellenkezőleg. Nagyon is nyugodt volt, és tudtam, hogy mosolyog. 
- Hazza. - nyűgösködtem, szemeim lassan nyitottam ki. Az erős fény először zavart, de Harry egyszerűen felém hajolt, ezzel megszabadítva a kínzástól. 
- Megjöttünk. - mosolyogva biccentett fejével, kezével a biztonsági övemet kapcsolta ki. Zavartan túrtam hajamba, nem emlékszem, hogy mikor szundíthattam el, de azért már kíváncsi voltam, hogy hova is érkeztünk. Miután szabad jelzést kaptam, gyorsan pattantam ki a kocsiból, jobbra-balra forogtam, hogy megtudjam, hol is vagyunk pontosan. 
Szám eltátottam, ahogy megláttam azt az emeletes házat, ami egykor az otthonom volt. Tekintetem tovább vándorolt az előttem elhelyezkedő házra, ami szintén emeletes volt, és ami a második otthonomnak felelt meg. Szívem kihagyott egy ütemet, majd őrültek módjára kezdett el mellkasomban dobogni, kezem izzadt. A régi emlékek hamar jártak át, minden olyan volt, mintha csak tegnap történt volna. Egyszerre fogott el az öröm, a hiány és az üresség érzése. Szemeim megteltek könnyel, ahogy apró mozgást láttam a házon belülről. 
- Haza jöttünk. - Harry felé fordultam, ahogy mellém lépett, jobb kezét derekamra vezette. 
- Haza. - mosolyogva bólintott, majd az ajtó fele kezdett el húzni. Akár mennyi időt is töltöttem Bostonba, nekem még mindig Holmes Chapel jelenti az igazi otthont. Itt nőttem fel, itt vannak a barátaim, itt élnek a szeretteim. Ezt soha semmi nem fogja megváltoztatni. Ahogy az ajtó előtt álltunk, hasam dióméretűre zsugorodott össze, hirtelen hányingerem lett. Féltem. Másfél év után újra fogok találkozni azokkal, akik régen neveltek. 
Harry rutinosan nyúlt zsebébe, előhalászta a kulcscsomóját, és minden gond nélkül helyezte a zárba. Semmi fura nem volt rajta, olyan volt, mintha épp most ért volna haza a suliból, és várja, hogy az otthon fogadja. Átlagos embernek tűnt, nem volt semmi jele annak, hogy szupersztár lenne. Ahogy kinyitotta az ajtót mosolyogva lépett be a házba, magával húzva engem is. Idegesen haraptam alsó ajkamba, kezem kicsúsztattam Harryéből. 
- Harry? - egy női hang töltötte be a ház belső nyugalmát. Nem kellett sokáig emlékeim közt keresnem, hogy felismerjem a tulajdonosát. 
- Szia, anya! - a göndör hajú srác lerúgta magáról cipőit, kulcsát a kis asztalra dobta, majd beljebb lépett. 
- Nappali. - ahogy meghallottuk a vezényszót, Hazza arra kezdett el menni, én pedig lassan araszolva követtem. Nem akartam Anne elé kerülni, azok után, amit elkövettem. Lehet, hogy nem is tud semmiről - bár ezt kétlem, mert anya és ő nagyon jó barátok voltak, és hallottam, hogy anya egy párszol sírva mesél neki a telefonba -, mégis úgy érzem, hogy nem vagyok idevalósi. 
- Anyucikám. - Harry gügyögve sétált be a nappaliba, ahol édesanyja nevetve fogadta, de a hangokból ítélve, megkönnyezte kisfiát. 
- Jaj, kisfiam. Mikor fog már benőni a fejed? - Anne hangján hallani lehetett a jó kedvet. 
- Most! - jelentette ki határozottan Hazza - Nem egyedül jöttem. - lelkesedése nem hagyott alább. 
- Harry, mondtam, hogy nem szeretnénk, ha minden lányt, akivel egyszer randiztál haza hoznál. - pótanyukám hangja halkabb lett, és teljes komolysággal beszélt. 
- Nyugi, ő más! Azt hiszem, őt sose fogom elengedi. - Harry szavai elgyengítettek. Nagyon kellett erőlködnöm, nehogy egy könnycsepp is kigördüljön szememből. - Te is imádni fogod, ebben teljesen biztos vagyok! - úgy éreztem, hogy ez az én végszavam, így lassú léptekkel léptem be a nappali kellemes rejtekébe. Egyensúlyom megingott, ahogy térdeim megremegtek, a falba kellett támaszkodnom nehogy elessek. 
Harry mellé lépve úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok, és most már kizárt, hogy elessek. Arcomon mosoly csücsült, ahogy megláttam Anne-t. Másfél év alatt, szinte semmit nem változott, talán csak a haja lett egy kicsivel sötétebb. Arca meglepődött volt, szemei fia és köztem cikázott. Volt egy olyan érzésem, hogy nem ismer fel, de nem hibáztatom érte. Sokat változtam az alatt az idő alatt, amíg nem láttuk egymást, így tudom, hogy olyan, mintha idegen lennék neki. 
- Szia, Anne. - muszáj volt megszólalnom, mert ha nem, akkor tuti szétszakadt volna az arcom a sok mosolygástól. Homloka apró ráncokba futott össze, száját egy picit eltátotta, mosolya lassan alakult ki. 
- Dorinda? - hangja halk volt, egyet lépet felém, így közvetlenül velem szemben állt. 
- Meglepetés! - kezeim széttártam, így imitálva, hogy ajándék volnék, vagy valami hasonló.
- Úristen, aranyom! - kihasználta az alkalmat, amíg kezeim széttárva hagytam, ő belépett közéjük és szorosan ölelt magához. Nem ellenkeztem, én is szorosan fogtam közre, szememből néhány könnycsepp utat tört magának. Örültem, hogy így fogad, bár mit vártam volna?! Soha nem küldene el, hisz tudja, hogy mélyen legbelül még ugyan az a kislány vagyok, aki voltam. Szemeim szorosan hunytam le, nem akartam sírni, ami elég nehéz volt, Anne halk hüppögései miatt. Iszonyatosan örültem neki. Biztonságot nyújtott számomra, azzal, hogy tudom, bízik bennem, és tényleg szeret. A kislánya voltam, vagyok és leszek is mindig, ez ellen senki nem tehet semmit. 
- Anya, nem láttad a telefonom? - idilli pillanatunkat, az emeltről eredő hangos női hang zavarta meg. Időm se volt, hogy rendesen kiélvezzem pótanyukám szeretetét, már rögtön el kellett válnom tőle, de legalább tudom, hogy itt van velem. 
- Komolyan, egyszer a fejedet fogod elhagyni. - Harry rekedtes hangja betöltötte az eddigi csendet, ahogy nővérét üdvözölte, aki épp most csatlakozott hozzánk. 
- Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. - Gemma nevetve csapott testvére vállára - Téged meg, melyik fuvallat hozott haza? 
- Nem tudom, talán a Dodo nevezetű. - Haz vigyorogva biccentett felém. Gemma követte tekintetét, így farkas szemet néztünk egymással. Nem sokat változott ez idő alatt. Ugyan az a kedves mosoly, szeme csillogása megmaradt, haja hosszabb lett és talán világosabb is, de ebben nem voltam teljesen biztos. 
- Szia, Em. - félénk mosollyal köszöntem neki. Homloka hamar ráncba szaladt, szemeivel hunyorítva nézett rám. Régi tudomásom szerint, rajtam kívül senki nem hívta és nem hívhatta Em-nek, mondván, ez, az Emma becézése és nem a Gemmáé. 
- Dodo? - hitetlenkedve lépett egyet közelebb, mosolya ismét megjelent. - Úristen, te lány! Felnőtt nő lettél! - reagálni se volt nagyon időm, kezei hamar megtaláltak, és el se akartak ereszteni. Szorítása erős volt, így én se fogtam vissza magam. Rég nem láttam őket, mégis úgy érzem, hogy minden olyan, mintha csak tegnap történt volna. Pár másodperc múlva éreztem, hogy még négy kéz fonódik testem köré, és mind a ketten minket öleltek. Azt az érzést, amit ekkor éreztem, szavakba se lehetett foglalni. Úgy éreztem, hogy most érkeztem igazán haza.