18. Vészhelyzet

Hello:) Jelentkeznék az újabb résszel, és nagyon köszönöm az előzőhöz a két komit^^ nagyon jól esik, de tényleg:)

Liam szemszöge:

- Igen, Dani megígérem. – ismételtem el a mondatot újra.

- Csak ezt az egyet szeretném. Aggódunk érte. – mondta kétségbeesetten.

- Tudod milyen, de megpróbálok beszélni vele.

- Köszönöm Liam. Szeretlek.

- Én is téged. – mosolyodtam el, majd bontottam a hívást. Unottan dobtam le a telefonom az ágyamra, utána pedig lementem. A konyhába egy nem várt fogadtatás várt. Perrie és a bandatársa Jade ült ott.

- Hát ti? – lepődtem meg, mire kíváncsian fordultak felém.

- Zayn-t várjuk. – válaszolt mosolyogva Perrie. Igaz nem nagy kedvencünk, és a lányok gyűlölik őt, mégis olyan normális tud lenni. Látni, hogy be akar illeszkedni közénk, de ebben Danielle-ék nagyban megnehezítik az életét. Szerintem normális csaj, addig, amíg nem süllyed le egy bizonyos szintre.

- Liam, már nem is köszönsz nekem? – háborodott fel Jade.

- Viccelsz? – tártam szét karjaim és közrefogtam – Szerinted a legjobb lánybarátomnak nem köszönnék? – nevettem fel és egy puszit nyomtam arcára.

- Már kezdtem megijedni. – forgatta meg szemeit. Imádom Jade-t és különös őt úgy látni, hogy egymás riválisai lettünk. Mondjuk ez nem nagyon igaz, de az X Factor-ban, amikor először találkoztunk mindketten szólóként indultunk, bár akkor egyikünknek sem sikerült, de most mégis ott vagyunk, hogy azt csináljuk, amit a legjobban szeretünk. Énekelünk. Bár neki csak harmadszor sikerült, de sokat fejlődött az első meghallgatása óta. És az még jobb, hogy csapatba folytatja, mert egyedül nem nagyon bírná a megterhelést.

- Amúgy nem láttátok Dorinda-t? – néztem körbe rajtuk.

- Ő ki? – ráncolta értetlenül homlokát Jade.

- Egy bosszantó csaj. – motyogta idegesen Perrie.

- Perrie, tudom, hogy nem szívleled, de azért ne beszélj így róla. – néztem rá kedvesen.

- Te is nagyon jól tudod, hogy utál engem.

- Nyiss felé. – vontam vállat.

- Szóval azt akarod, hogy menjek a biztos halál felé? – tettetet felháborodottságot.

- Egy próbát megér. – szólt közbe Jade.

- Látod? – mutattam barátnője felé, és egy puszit nyomtam fejére köszönetkép, majd felsiettem az emeletre, egyenesen Dorinda ajtajához. Kicsit bátortalanul igaz, de bekopogtam. Nem sokkal később valami csapódott az ajtóhoz, ami nem tudom mit akart jelenteni. Szemeim behunyva nyitottam ki az ajtót és fejem bedugtam a kisrésen.

- Hidd el, hogyha csukott szemekkel nézel be, nem sokat fogsz látni. – nevetett fel a bent lévő lány, mire kinyitottam szemeim és beléptem. Az ágyközepén ült törökülésben, előtte a laptop-ja.

- Bocs, nem tudtam, hogy bejöhetek-e vagy sem. – vontam vállat, bezártam az ajtót és annak nekidőlve néztem rá.

- Ki kéne írni, hogy egy puffanás az ajtón azt jelenti, hogy gyere, a kettő pedig azt, hogy takarodj. – gondolkodott el.

- Okos megoldás. – nevettem fel.

- Mit szeretnél? – nézett rám komoran, gépét összecsukta.

- Miből gondolod, hogy akarok valamit?

- Senki nem szokott ide bejönni, ok nélkül. – vont vállat.

- Azért mert senki nem mer. – nevettem fel, mire szúrós tekintettel nézett rám, de végül elmosolyogta magát. – Amúgy Dani és El azt üzeni, hogy sajnálják, hogy hamar leléptek, csak mindketten elfoglaltak. – adtam át az üzenetet.

- Nem baj. Nem várom el tőlük, hogy folyton velem legyenek. Így is olyan, mintha csak azért foglalkoznának velem, mert azt akarják, hogy kibéküljek Styles- al.  – hajtotta le a fejét szomorúan.

- Ez nem igaz. Mindketten azért vannak veled, mert önmagad vagy. Hidd el még senki nem csinált répát senkiből. – kuncogtam.

- Eleanor nagyon haragudott miatta? – nézett fel rám.

- Röhögő görcsöt kapott.

- Komoly? – nézett rám hitetlenkedve, mire bólintottam és hangos nevetésben tört ki.

– Hidd el, Louis nem örült neki.

- Az nem baj. – legyintette, majd végre lenyugodott – Amúgy nem ülsz le? Nem harapok.

- Merjek? – cukkoltam, de azért leültem az ágy szélére. Ezután pár perc kínos csend keletkezett. Nem tudtam mit kéne mondanom vagy kérdeznem, egyáltalán azt se tudtam, hogy miért jöttem.

- Liam kérdezhetek valamit? – fejem felkaptam rendes nevemre az ő szájából, aki félve nézett rám.

- Persze. – bólintottam zavartan.

- Tényleg ti csináltátok a szobát? – nézett szemembe, a levegő megakadt tüdőmben. Mégis kitől tudja ezt? – Dani mondta tegnap, és nem tudom, hogy. – beszéde zavart volt, fejét ismét lehajtotta.

- Nem lenne szabad tudnod. – ráztam meg a fejem.

- Miért? – kérdezett rá. – Liam légy szíves. – nézett rám könyörögve. Az alatt az idő alatt, amióta itt van Dorinda, soha nem láttam annyira sebezhetőnek, mint most.

- Azért, mert Harry megfogadtatta velünk, hogy ne mondjuk el. – hajtottam le zavartan a fejem.

- Elmondod? – emelte fel fejem kezével és szemembe nézett. Szemei csillogtak és kétségbeesett volt.

- Igen, mi csináltuk. És azért nem mondhatjuk el, mert Harry félt, hogyha megtudod, akkor tönkreteszed, vagy valamit fogsz vele csinálni.

- Meddig csináltátok? – hangja nem volt több puszta suttogásnál.

- Egy hónap. Addig minden nap itt szorgoskodtunk. Mindig volt valami, amivel kibővítettük, vagy változtattunk rajta. És minden reggel hat órakor Harry költött, egy trombitával.

- Styles és a korán kelés? Na, ne röhögtess. – legyintett.

- Nem viccelek. – tettem magam elé kezeim védekezésképen – Ha kell, egyszer megmutatom milyen trombitát vett.

- Kíváncsian várom. – nevetett fel. – Mióta tudtátok, hogy jövök? – lett hirtelen komoly.

- Mi ez, kivallatás? – húztam fel egyik szemöldököm kíváncsian.

- Csak válaszolj.

- Május elején mondta Harry. – vontam vállat.

- Hamarabb tudtátok, mint én. –motyogta az orra alatt. – Ez kész agyrém. – dőlt hátra a párnáira.

- Mi a baj?

- Semmi kedvem nem volt idejönni és most össze vagyok zárva öt vadidegennel. Nem így terveztem a nyaram. – nézett rám.

- Öt vadidegen? Harry-t ismered nem?

- Nem. – rázta meg a fejét.

- Doridna, miért nem próbálsz meg nyitni felé?

- Mert nem nekem kéne.

- Figyelj, mi mind azt akarjuk, hogy újra olyan jóba legyetek, mint ahogy azt Harry elmondta, de te képtelen vagy rá.

- Szóval én vagyok a hibás mindazért, amit ő elkövetett? – állt fel idegesen. – Majd, ha ő bocsánatot fog kérni, akkor talán elgondolkozom. – járkált fel-alá a szobában.

- De mit tett? – fordultam felé, a kérdésre megtorpant.

- Nem fogom elmondani. – rázta a fejét.

- Ha nem mondod, el akkor nem is tudok segíteni. – álltam meg vele szembe.

- Senki nem kért arra, hogy segíts. – kiabált rám. – Figyelj Liam. Semmi kedvem se veszekedni, se kiabálni, úgyhogy hagyjuk ezt. – nézett rám kétségbeesetten.

- Rendben. – adtam be a derekam. Igaza volt Dorinda-nak. Jelenpillanatban egyikőnk sem akart veszekedni, és nem is ez lenne a megfelelő pillanat. A mostani csendet a telefonja csörgése zavarta meg. Gyorsan az ágyára mászott és a készülékre nézett.

- Bocsi. – nézett rám, majd felvette. – Igen? – kérdezett bele. Figyelmesen hallgatott, miközben a vonal túlsó végéről beszéltek neki. – Azonnal indulok. – tette le a készüléket idegesen.

- Minden rendben? – kérdeztem rá, ahogy idegesen kezdett el kutakodni a fiókjában.

- Nincs. – szólalt fel hangosan – Legalább a kocsim küldték volna el anyáék, de nem, még attól is megfosztanak. – mérgelődött.

- Van jogsid?

- Igen, itt van. – mutatta fel és eszembe jutott valami.

- Talán tudok segíteni. – kijelentésemre kíváncsian fordult felém. – Ha elkészültél a nappaliba találkozunk. – mondtam még neki majd kisiettem a szobájából, egyenesen az enyémbe és ott kezdtem el kutakodni egy kis készülék után.

Dorinda szemszöge:

Idegesen kezdtem el készülődni. Catarine hívása után nagyon megijedtem. Mindössze annyit mondott, hogy gyorsan menjek a kórházba, mert vészhelyzet van, és a segítségemre lenne szüksége. Egy kicsit frusztrált voltam emiatt, főleg, hogy előtte még Liam is idegesített.

A fürdőbe gyorsan fogat mostam, hajam-kifésültem és egy lófarokba fogtam. Szemem vastagon kihúztam tussal, szempilla spirál és késznek nyilvánítottam magam ilyen téren. Gyorsan visszasiettem a szobába és a ruhák közt kezdtem el keresgélni. 

Kikaptam egy farmer halászgatyát és egy ’v’ kivágású pólót, azokat gyorsan felvettem és kerestem még egy órát, egy szíves nyakláncot és egy lógós fülbevalót is a fülembe akasztottam. És, hogy mire fel ez az elegánsan öltözködésem? Egyszerű. Nem tudom milyen ruhában illő a kórházba menni, így maradok ennél. Csodálkoztam is, hogy vannak még normális ruhadarabjaim. De azért nem térek el önmagamtól, a cipőm egy boka csizmaféleség, sok kapoccsal megtoldva. Még egy koptatott bőr válltáskába beledobáltam a fontosabb cuccaim és egy napszemüveget a fejemre raktam és elhagytam a szobám.

A lépcsőn lefele haladva eszembe jutott Payne mondata, miszerint a nappaliba menjek, ezért odavettem az utam. Az ajtóban viszont megtorpantam. Payne és két csaj beszélgetett ott, vagyis az egyik a hercegnőcske volt.

- Bocs, zavarok? – szólaltam meg két perc után.

- Azt hittem már elmentél. – állt fel Payne.

- Mi van téged, van olyan, aki elvisel? – köszöntöttem a szőkeséget, így utalva a mellette ülő vörös hajú csajra.

- Neked meg vannak normális ruháid? – nézett végig rajtam.

- Most már értem. – szólalt meg az ismeretlen lány. – Ja, amúgy Jade Thirwall. – állt fel és elém sétált.

- Dorinda Jordan. – fogtam vele kezet.

- Tetszik a stílusod. – nézett végig rajtam. Zavartan néztem rá, hogy vajon mi baja lehet. – Valami rosszat mondtam? – nézett körbe az arckifejezésem láttán.

- Nem, de senki nem dicsért még. – vontam vállat.

- Dorinda jössz? – nézett rám Payne, kezében tartott valamit.

- Persze. – bólintottam – Hello. – intettem Jade-nek, majd sietve követtem ki Liam-et a házból. Utunk egyenesen a kapu elé vezetett és egy fekete kocsi előtt álltunk meg.

- Tessék. – nyújtott át egy kulcscsomót.

- Ezzel mit kezdjek? – fogtam meg és úgy néztem rá.

- Használd. – nevetett fel.

- Miért csinálod?

- Magam sem tudom. – vakarta tarkóját.

- Kié a kocsi? – tettem fel a következő kérdésem.

- Louis-é. – vágta rá gyorsan. Á, szóval nyugodtan tönkretehetném. Épp meg akartam szólalni, amikor egy fekete kocsi parkolt le mellettünk. Az anyósülés felől Malik szállt ki, míg a vezetőülésből Tomlinson.

- Szóval? – húztam fel kíváncsian szemöldököm, közbe Liam felé fordultam.

- Ti mire készültök ezzel a kocsival? – sétált hozzánk Tomlinson, közbe végig simított a kocsi szélén.

- Dorinda-nak most adtam oda, hogy vigye el. – szólalt meg haverja.

- Van jogsid? – szólalt meg Malik.

- Van. – bólintottam.

- Ebben kételkedem. - rázta a fejét mindkettő srác, mire szem forgatva kutattam ki táskámból a papírt és a képükbe nyomtam.

- Most már elhiszitek? – vettem ki kezük közül.

- Kék volt a hajad?  - szólalt meg Tomlinson csodálkozva.

- Szerencsére nem zöld. – mutattam hajára, amiben még mindig látni lehetett a kis csínomat.

- Nagyon vicces. – motyogta az orra alatt.

- Most már mehetek? – néztem körbe rajtuk és szabad jelzést adtak. Lassan nyitottam ki az autó ajtaját, de annál gyorsabban pattantam be. Táskám a mellettem lévő ülésre helyeztem, majd bekötöttem magam. A kulcsot a helyére dugtam és gyújtást adtam. Mielőtt azonban indultam volna, az ablakom lehúztam, mert a három srác beszélt valamit.

- Minden rendben lesz? – kérdezte Liam. Szemem forgatva izzítottam a motorokat, amit nem néztek jó szemmel.

- Nem ez lesz életem első vezetése. - válaszoltam. 

- Azért hívom a kórházakat, hogy készüljenek a balesetre. – viccelődött Louis.

- Tünés. – szólt Zayn, mire értetlenül néztem rá, de ő csak az ajtó fele bökött, ahol Styles közelített idegesen. Elvigyorodtam, majd tovább doromboltattam a motort, majd, ahogy közelebb ért, a kerekeket csikorgatva gázt adtam és elhúztam onnan. Igaz a visszapillantóból még láttam, ahogy hadonászva veszekedtek, de nem érdekelt, helyette az útra koncentráltam.

*  *  *  *  *  *

Imádok kocsit vezetni. Olyankor olyan szabadnak érzem magam. Bár a többi autós nem örül a vezetési módszeremnek, de nem érdekelt sose. Most is kaptam egy-két bemutatást, dudálást. Szerencsére Liam elhelyezett az autóban egy GPS – t, aminek a segítségével hamarabb eltaláltam a kórházba.

Idegesen parkoltam le a parkolóban, majd táskám fölkapva siettem az épületbe, közbe a kocsit lezártam. Azóta amióta beszéltem, Cat-el, majdnem eltelt egy óra, ami még jobban idegesített.

Az épületbe beérve a recepcióhoz sétáltam, ahol a nő unottan nézett rám.

- Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte az ötvenes nő.

- Catarine-t keresem. – mondtam gyorsan.

- És milyen Catarine? – szemeim elkerekedtek és az ujjammal való dobolást is abbahagytam. Ezt eddig soha nem mondta és én hülye fejemmel nem is kérdeztem.

- Nem tudom. – motyogtam.

- Akkor így nem tudok segíteni. – vonta meg vállát, majd enni kezdett.

- Nagyon köszönöm, a semmit. – ripaltam rá, majd a felé a szoba felé kezdtem el sietni, ahol a múltkor feküdtem. Sietve szaladtam végig a folyosókon, mire megtaláltam a keresett kórtermet, de beérve teljesen lesokkoltam a látottaktól. 

17. "...ha rágyújtom, a házat aztán már lehet hamupipőke is!"

Ismét késtem, de ez már megszokható tőlem:'D Remélem azért olvassátok:P

Mindig is utáltam, hogyha felkeltenek, de ez a mai nap folyamán csak örömmel töltött el. Az ablakon beszűrődő nap egyre jobban világította be a szobát, ezzel is kitisztulva a látásom. Nehezen feltápászkodtam a földről – amit valljuk, be nem tudom, hogy kerültem ide -, és körbe néztem a szobában. A látvány valami elkeserítő volt. Kaja maradék össze vissza, tejszínhab kifújva és a szirup is néhány helyről csorgott le. Az egyetlen jó dolog az egészbe az volt, hogy végig nézve a társaságon rám jött a kuncoghatnék.

Ronnie az ágyon szétterülve, kezében a boros üveget szorongatta, míg tőlem 10centire Mina és Niall feküdt kicsit fura pózban. Alul feküdt szegény srác, míg mellkasán barátnőm tért nyugovóra. Valljuk be, szerintem Niall nem erre számított, amikor felhívtam, hogy itt meg a földön fog aludni, de sebaj. Örülök, hogy részt vett a mi kis akciónkba. Gondolatmenetemet a nyöszörgő Ronnie törte meg, ahogy elkezdett felébredni.

- Itt mi történt? – ült fel és álmosan nézett körbe.

- Bombatámadás. – vontam vállat.

- Ezekkel meg mi van? – mutatott a még alvó párosunkra.

- A józanság náluk se volt ismert szó. – kuncogtam fel és feléjük másztam. – Niall, Mina ébresztő! – kezdtem el rázogatni őket, de mindhiába. A lány csak még jobban bújt a srác mellkasába, ő pedig még szorosabban ölelte.

- Még öt percet anyu. – motyogta Niall.

- Adok én nektek olyan öt percet, hogy arról kódultok. – dobta rá Ron a párnákat, mire mindkettőjüknek kinyílt a csipája.

- Jó reggelt tubicáim. – vigyorogtam rájuk. Egymásra néztek, majd ahogy eljutott a tudatukig, hogy mi is van egyből széthúzódtak és zavartan néztek ránk. – Hogy telt az éjszakátok? – húzogattam szemöldököm egy perverz mosoly kíséretében.

- Te is nagyon jól tudod, hogy csak a pia hatása. – nézett rám durcásan Mina.

- Hát persze. – válaszolt sejtelmesen Ronnie.

- Inkább menjünk, ha nem akarsz lemaradni a történtekről. – tápászkodott fel az egy szem srác. Mindannyian követtük mozdulatát, és úgy ahogy voltunk lányok, egy nagyon rövid picsagatyában és feszes topban mentünk le. Első utunk a konyhába vezetett ahol is, a mi kis gerlepárunk turbékolt és Liam próbált összehozni egy reggeli félét.

- Jó reggelt fiatalság. – köszönt mosolyogva Liam, ahogy meglátott minket.

- Jobbat. – motyogta Niall, fejét fájdalmasan fogta.

- Haver hova tűntél, reggel kerestelek a nappaliba, de nem voltál. – fordult Malik haverja felé.

- Máshol aludtam. – vigyorodott el és nézett rám, mire mindhárman felém fordultak.

- Mondom megrontottad. – nézett rám Malik hitetlenkedve.

- Nincs szükség rá. – vontam vállat – Már így is romlott. – néztem Mina-ra, aki egy almát dobott nekem.

- Ők csak nem a szánalmas kis barátnőid? – nézett végig a két lányon a liba. 

- Nálad jobban nem szánalmasak. – kacsintottam rá, mire szúrós pillantásokat lövellt felém.

- De most komolyan. Hol aludtál? – fordult Liam Niall felé.

- Velünk volt. – szólalt meg mellettem Ronnie.

- Te velük. – mutatott Malik először a szöszire, majd ránk – És még élsz?

- Jó móka volt. – kuncogott fel a srác, mire mi is elkezdtünk nevetni. Tovább nem firtattuk ezt a témát és mindenki magával elfoglalta magát. Szerencsére Liam volt olyan kedves és nekünk is csinált reggelit, amiért hálásak voltunk neki. Fél óra elteltével pedig egy hangos kiabálás törte meg az idilli csendet. Még mindannyian a konyhába tartózkodtunk, amikor Harry rohant le az emeletről az én nevemet kántálva. Ahogy belépett a helységbe mindannyian egy hatalmas röhögő görcsben törtünk ki a látványán. Az egész testén szétkenve a csoki szirup, hajába belekenve a tejszínhab és a méz, amitől egy csomóba állt az egész.

- Dorinda! – nézett rám mérgesen, de hiába a nevetést nem tudtam abbahagyni. – Ez egyáltalán nem vicces. – fortyogott még mindig.

- Szerintem akkor néz tükörbe. – nyögtem ki két nevetés között.

- Mi ez a kiabálás hajnalok hajnalán? – jött Tomlinson nyűgösen. Ismét mindannyian hangos nevetésben törtünk ki. – Mi van? – nézett a mellette álló fürtöskére, aki ahogy meglátta barátját ő is elkezdett nevetni. Végül pedig egymáson röhögtek. Komolyan, mint a fogyatékosok. Amúgy Tomlinson se nézett ki jobban, annyi különbséggel, hogy az ő teste narancssárga volt, és a haja pedig zöld.

Öt perc röhögés után végül is neki is leesett, hogy valami nem oké magával, ezért elszaladt a lenti fürdőbe, ahonnan egy hangos sikítás jelezte, hogy tükörbenézett.

- Ez meg mi? – jött vissza és nézett körbe rajtunk.

- Nézd a jó oldalát. Úgyis szereted a répát, így legalább hasonlítasz is rá. – válaszolt vigyorogva Mina.

- Ti voltatok? – nézett ránk hitetlenkedve.

- Talán igen, talán nem. – vontam vállat.

- Hát csajok, ti sem vagytok semmik. – veregette meg a hátunkat Liam, büszkén.

- Még bátorítod is őket? – visított Tomlinson, mire haverja csak nevetve vállat vont.

- Dorinda, ez mire fel? – kérdezte mérgesen Styles.

- Hogy is fogalmazzak. – simogattam állam, így tettetve, mintha gondolkoznák. – Ja meg van. – néztem szemébe. – A viszontlátás öröme. – mosolyogtam rá gúnyosan.

- Amúgy mi volt az a nagy csobbanás az éjszaka közepén? – szólalt meg Perrie vagy ki.

- Az engem is érdekelne. – nézett rám Liam.

- Azt ő csinálta. – mutattam Styles-ra.

- Éjszakai fürdőzést vettél? – nézett rá az élő répa.

- Az egy jó kérdés, mert gőzöm sincs róla. – nézett rám még mérgesebben, mire Horan hangos nevetésben tört ki. Mindenki értetlenül nézett rá, mire ő csak mögém sétált és vállamra támaszkodott.

- Ne mond, hogy nem emlékszel. – nevetett tovább a szőke srác.

- Csak annyira, hogy a vízbe vagyok utána meg nem tudtam bejönni, ezért Paul-t iderángattam, hogy engedjen be a pótkulccsal és ennyi. – ült le a velem szemközti székre.

- Á, szóval bejutottál. – húztam el a szám.

- Te voltál? – nézett rám.

- Nem. Anyu meg apu volt. – forgattam meg szemeim.

- Mégis miért? – tárta szét karjait csodálkozóan.

- Kevesebbet kéne, innod nem gondolod? – néztem rá szánalmasan.

- Mi lett volna, ha megfagyok vagy valami bajom lett volna? – emelte fel a hangját.

- Az lett volna a legjobb. – néztem rá csillogó szemekkel. Már épp készült volna kitörni akár egy vulkán, mire Malik közbe szólt.

- Szerintem nem Perrie előtt kéne ölnötök egymást. – nézett ránk.

- Elhiszed, hogy teszek rá magasról? – fordultam feléjük.

- Mégis mit hiszel ki vagy te? – nézett rám a csaj megvetéssel a szemében.

- Szerencsére nem te. – néztem rajta végig.

- Nem is ismersz, akkor meg?

- Még szerencse. Annyit tudok, hogy nem tudsz halkabban elélvezni. De azért vigyázz nehogy a pici hangocskádra menjen az egész estés szórakozás. – kacsintottam rá. A levegő megfagyott és mindenki várta a reakcióját.

- Talán féltékeny vagy, hogy nekem van kivel csinálnom? – bökött Malikra. 

- Na, ne röhögtess. Féltékenynek lenni? – felnevettem – Előbb fekszem össze egy vadidegennel, mint ezekkel itt. – mutattam végig a srácokon.

- Szóval kurva vagy! – jelentette ki nemes egyszerűséggel.

- Lehet, de a barátod mégis felfal a szemével. – mutattam a mellette ülő srácra, aki nem egyszer végig futtatta a szemét rajtam.

- Zayn! – csapott mellkasára a srácnak, aki zavartan figyelt barátnőjére.

- Miért viselkedtek így egymással? – bökött oldalba Mina.

- Azt hiszi, hogy királylány, mert szőke és kék szemű, de ha rágyújtom, a házat aztán már lehet hamupipőke is! – válaszoltam idegesen, mire mindenki bagoly szemekkel nézett rám, a kicsit se kedves válaszomon.

- Nem gondolod, hogy ez egy picikét túlzás volt? – nézett rám Liam, mire egy fejrázással válaszoltam.

- Ezért akár fel is jelenthetnélek a rendőrségen. – mosolygott gúnyosan a kis hercegnő.

- Igaz, de lássuk be, nem sok esély van rá, hogy bármit is kapok. – vontam vállat és felálltam.

- Hidd el az én szavam többet ér a tiédnél. – mosolygott még mindig. Annyira kedvem lett volna hozzá vágni egy gyümölcsöt, de azért annyira még nem fajultak el a dolgok.

- Igaz, de egy telefonhívás a bostoni kapitányságra és minden újra a régi lesz.  - mosolyogtam rá.

- Dorinda neked, mi van a kezeddel? – állított meg Liam, ahogy elsétáltam mellette. Kezeim maga elé tartotta és úgy nézte a zúzódásokat mind két karomon. Szám eltátottam, ahogy megláttam őket. Esküdni mernék, hogy ezek tegnap még nem voltak itt, aztán eszembe jutott, hogy kerültek oda.

- Ki támadt rád? – aggódott Louis is.

- Senki, csak elestem. – füllentettem, bár nem tudom, miért védem Harry-t.

- Dorinda, ezen lehet látni, hogy valaki lefogott és nem gyengén. – emelte szemem elé a kezeim Liam.

- Tudni akarjátok? – néztem körbe rajtuk, mire egy emberként bólintottak. – Akkor kérdezzétek a drágalátos barátotokat, miért csinálta! – rántottam ki a kezem a két szorító kéz közül, majd Harry hátára csapva egyet elhagytam a kis helyiséget. Persze a drámai kivonulásomat tökre tette az, hogy a csengő megszólalt. Kelletlenül indultam az ajtó felé, és kicsit se kellemes hangnemben nyitottam azt ki.

- Mi van? – tártam ki az ajtót.

- Szia. – mosolygott kedvesen Eleanor, mire elszállt minden haragom. Hogy tud valaki még ilyenkor is kedves lenni velem, amikor látja, hogy idegbeteg vagyok?

- Szia, gyere be. – mosolyogtam rá és beengedtem.

- Minden rendben? – kérdezte, ahogy levette a táskáját.

- Persze. – bólintottam.

- Lou? – nézett rám, ahogy bementünk a nappaliba.

- Épp most éli ki zöldség hajlamait. – kuncogtam fel, mire értetlenül nézett rám - Először is bocsi, másodszor pedig a konyhában. Harmadszor pedig én megyek. – mutattam fel az emeletre és felszaladtam.  A konyha előtt még hallani lehetett, ahogy a többi srác baszogatja Styles-t a tegnap estéért. Öröm volt hallani azt a pár szót, amit elcsíptem a vitából, de végül felmentem. Utánam nem sokkal két barátnőm is feljött és elmesélték, hogy mi is sült ki a vitából. Nem mondom, sokra mennek, hogy eltiltják a bulizástól meg a piálástól. Most komolyan azt hiszik ennyivel normálisabb lesz?

* *  *  *  *  *

Unalmasan nézelődtem a világhálón valami izgalmas után, de rá kellett jönnöm, hogy unalmas a világ. Facen senki olyan nem volt fent, akivel beszélni szerettem volna, ezért felnéztem twitter-re is. Meglepődve vettem észre, hogy a követőim száma megnőtt. Igaz nem tanúsítottam neki nagy számot, de azért átnéztem ki követett be. Nem sokat kellett „keresgélni”, mikor láttam, hogy Eleanor és Danielle is bekövetett, meg Niall. Erre nem számítottam. Honnan tudták, hogy melyik vagyok én? Mondjuk a nevem és a kép alapján nem nehéz kitalálni, de sebaj.

Megnéztem a még nekem szánt üzeneteket is és ott komolyan lesokkoltam.

@EleanorJCalder: akár egy élő répa, nem de @dodo ?:)

És egy kép volt hozzá csatolva Louis-ról. Komoly röhögő görcsöt kaptam megint. Vicces látvány volt és büszke vagyok magamra, hogy eszembe jutott ez az ötlet, bár Niall segítsége nélkül nem sokra mentem volna.

Mivel volt egy elhatározásom afelől, hogy ma rendbe teszem a szobám, ezért négykor neki is láttam. Először összeszedtem a kaja maradékot egy szemetes zsákba, majd a szennyest egy kupacba tettem, gondoltam majd később leviszem a mosókonyhába. Ezután a tiszta ruhákat hajtogattam vissza a szekrénybe és a cipőket is dobozukkal együtt tettem a szekrénybe egymásra rá. Hat órakor hulla fáradtan dőltem le az ágyamra és egy nagyon sikítottam a párnámba. Halk kopogást hallottam ajtómon, de mivel erőm nem volt felkelni, ezért egy párnát hajítottam az ajtónak remélvén, hogy a kint álló veszi az adást. Szerencsére bejött az ötletem és az ajtó már nyitódott is.

- Szia, zavarlak? – hallottam Danielle hangját.

- Szia, dehogy is. Gyere be. – fordultam felé és ülő helyzetbe tornásztam magam. Belépve a zugomba, maga után becsukta az ajtót, körülnézett, majd leült az ágy szélére.

- Ahhoz képest, amilyen unott szoba volt, most tök jól néz ki. – nézett körbe még egyszer.

- Ezt hogy érted? – néztem rá értetlenül.

- Nem tudod? – nézett végül rám, mire csak felhúztam szemöldököm, jelezvén hogy nem – Ez a szoba egy unott kis vendégszoba volt, bár senki, nem mert itt aludni, úgyhogy nem is használták egy évig, csak ilyen lomos fajtának. Na, mindegy szóval, amikor Harry megtudta, hogy jössz az egészet felújíttatta, de nem ám profikkal, hanem a srácokkal ők csinálták, meg néha besegítettünk El-el mi is. Ne tud meg milyen lázban volt Hazza. Akkor csak rólad tudott áradozni. – kuncogott fel. Elgondolkoztam azon, amit mondott. Akkor nem csak véletlen volt, hogy pont lila a falam, ami a kedvenc színem? És ők csinálták? Ennyit fáradoztak értem, csakhogy otthonosabban érezzem magam? Harry csinálta mindezt?

Szomorúan lehajtottam a fejem és a körmeimet kezdtem el piszkálni. Ilyen ellenséges vagyok mindenkivel, amikor ezt megették értem? Teljesen összezavarodtam.

- Minden rendben? – tette Dan a kezét vállamra, mire feleszméltem.

- Igen, persze csak elkalandoztam. – néztem rá.

- Bocsi, hogy szóba hoztam Hazza-t. – húzta el a száját.

- Tudod, még én adtam neki azt a nevet, hogy Hazza. – mosolyodtam el keserűen és egy könnycsepp futott végig arcomon. A régi emlékek ismét előjöttek. Az együtt töltött idő, a közös hülyeségeink, a közös terveink és az ígéretünk. Nos, az utolsó kettő nem vált be. Semmi nem úgy történt, mint ahogy elterveztük.

- Nyugi, minden rendben lesz. – húzott magához Dani.  Ekkor kapcsoltam, hogy már rendesen zokogok. Utálom, amiért így meg tud siratni egy emlék róla.

- Utálom. Utálom, Dannielle! – öleltem meg, ő pedig a hátam simogatta nyugtatásképp. Nem tudom mióta ülhettünk így, amikor valaki kopogtatott. Óvatosan elhúzódtam Dani-től és szemeim kezdtem megtörölni.

- Gyere! – szólt helyettem Dan, mire egy hálás mosolyt küldtem felé.

- Bocsi, zavarok? – dugta be a fejét mosolyogva El.

- Nem, gyere. – mosolyogtam rá.

- Mi történt? – ült le mellém, mire csak vállat vontam.

- Csak Harry. – forgatta meg szemeit Dan.

- Hallottam mi történ tegnap este. Sajnálom. – húzta el a száját El is.

- Utálom! Soha a büdös életbe nem fogok megbocsátani neki. – szűrtem ki fogaim közt idegesen. A két lány pedig figyelemelterelés kép, elkezdtek mesélni a saját napjukról. Figyelmesen hallgattam végig mindkettőjük élménybeszámolóját, ami tökéletes módja volt arra, hogy elfeledkezzek a gondomról.

Danielle elmesélte, hogy ismét egy újabb hírességnek fognak táncolni a csapatával, így most arra készülnek gőzerővel, míg Eleanor arról mesélt, hogy nem sokára lesz egy divatbemutatója, amire engem is meghívott. Nemet nem mondhattam, mert már azt kezdte el beszélni, hogy mibe menjünk Dani-vel. De végül egy párnával sikerült elhallgattatni és egy hatalmas párna csata kerekedett.

Nem tudom, hogy miért és mi okból foglalkoznak velem ennyit, de jól esik a törődésük. Legalább tudom, hogy van, akik nem utálnak, és akikre számíthatok, ha baj van. 

16. Egy váratlan fordulatot vett este

Sziasztok ismét:D Gondoltam ha már a másik blogomba is felkerült a rész, akkor már ide is felteszem:D Remélem tetszeni fog, és komolyabb hozzáfűznivalóm sincs, csak annyi, hogy KOMIZZATOK!!:)

A házhoz közelítve a lányok egyre jobban kezdtek aggódni és félni, hogy milyen lesz a viszontlátás öröme. Nem is attól féltek, hogy ott lesz még 4 tök idegen fiú, hanem Harry-től. Komolyan ezek sem normálisak.

- Ezt nem fogjuk tudni, így bevinni. –rázta a fejét lemondóan Ronnie.

- A boltnál sokkal egyszerűbb volt. – tettem le a szatyrot, mert vágta a kezem.

- Mivel ott volt bevásárlókocsi. – forgatta meg szemeit Mina.

- Van benne valami. – vontam vállat. – Hívok segítséget. – indultam el az ajtó fele. Tulajdonképpen gőzöm nem volt, hogy kitől kérhettem volna segítséget, úgyhogy csak úgy mentem. Az ajtón belépve, egyenesen a nappaliba vettem az irányt, mert onnan jöttek a nevetések. Belépve a helységbe azt hittem, hogy dobok egy hátast. Az öt srác, a barátnőik és még az egyetlen számomra idegen srác ép nagyban X Box-oztak. Ezzel nem is lett volna nagybaj, de pont táncoltak, és hát a tudásuk nem épp profi.

-  Khmm. - köszörültem meg a torkom kissé hangosabban a kelleténél, mire mindannyian egy emberként fordultak felém.

- Szia Do. – intett El. – Nem csatlakozol? –mutatott a játékra.

- Nem kösz. – ráztam meg fejem. – Viszont, Horan, vagyis Niall. – néztem az említettre, aki kíváncsian nézett rám – Tudnál segíteni?  Légyszi. –tettem hozzá gyorsan. Meglepődve nézett rám.

- Persze. - nézett zavartan a többiekre, majd felállt és elindult felém. Lassan elindultam kifele, mögöttem a szöszi srác. Az ajtón kilépve megcsapott a hűvös londoni este, így kicsit megborzongva sétáltam el a kocsiig. – Neked van kocsid? – nézett végig a fekete Range Rover-en.

- Itt nincs. –húztam el a szám. Kíváncsian néztem körbe, hogy hova lettek a lányok, amikor hirtelen a kocsi mögül előléptek, ezzel okozva egy kisebb szívbajt a mellettem álló srácnak.

- Anyád. – tette szívére a kezét Horan.

- Köszi, jól van, szerintem már pihen. – válaszolt vigyorogva Mina.

- Azt hittem, hogy leléptetek. – néztem rájuk.

- Nincs az a pénz. – rázta fejét Ronnie, amin csak elmosolyodtam.

- Ja, igen. – kaptam észbe, ahogy észrevettem, hogy Mina és Horan nagyon nézik egymást. – Niall ők itt Ronnie és Mina. – mutattam a két lányra – Lányok, ő pedig itt Niall. – mutattam a srácra. 

- Jó végre a keresztnevem hallani a szádból. – bólintott elismerően a szóban forgó, amin csak felnevettem.

- Ne szokj hozzá. – vontam vállat – Akkor segítesz? – néztem rá boci szemekkel, mire csak bólintott – Ezeket kéne felvinni a szobámba. – mutattam a kocsiban található hat szatyorra.

- Mert a legkisebb is számít, Tesco. – kezdett el énekelni, amin a lányokkal csak nevettünk. Végül sikerült összeszednie a szatyrokat, a kocsit lezártuk és elindultunk befele.

Szerencsére még mindig a nappaliban voltak a többiek, aminek csak örülni tudtam. Az ír srác felvitte a szobába a cuccokat, míg a két lányt megállítottam a boltívnél, hogy ne vegye észre őket senki én pedig besétáltam hozzájuk.

- Hova lett Niall? – nézett mögém Liam kíváncsian.

- Oda adtam az űrlényeknek. – vontam vállat.

- Mit csináltál vele? – aggodalmaskodott tovább Zayn.

- Mégis miből gondolod, hogy csináltam vele valamit? – húztam fel egyik szemöldököm kíváncsian, közbe a szekrényhez sétáltam és az ott lévő dolgokat nézegettem.

- Először is bejöttél és tök normálisan viselkedtél, aztán kedvesen elhívtad szegény srácot és most egyedül jöttél vissza. – érvelt.

- Mondom elvitték az űrlények. – néztem körbe rajtuk. – Amúgy fent van. – vontam vállat unottan.

- Mit szeretnél? – tért rá a lényegre Styles. Elvigyorodtam, hogy ennyire kiismert már ilyen rövid idő alatt. Kicsit halogattam még a választ, hogy ezzel is jobban idegesítsem, közbe felkaptam egy díjat a polcról és azt kezdtem el nézegetni.

- Ugye nem gond, hogy meghívtam két személyt magamhoz? – válaszoltam végül, de még mindig a kis szobrocskát nézegettem: „Brit Awards 2012” olvastam el magamban a felíratott.

- Hogy mi? – szólalt meg idegesen. – Dorinda, hogy képzeled, hogy idegen pasikat hívsz meg ide? – akadt ki.

- Főleg kettőt. – tette hozzá Danielle.

- Egy nem idegenek. – tettem vissza a szobrot a helyére – És kettő. Ki mondta, hogy fiúk? – néztem rájuk egy sunyi vigyor kíséretében. Álluk a padlót ütötte és nagyokat pislogva néztek rám.

- Lezbi parti? – szólalt meg csillogó szemekkel a hosszú hajú srác, mire Liam nyakon csapta. Értetlenül néztem rá, hogy ennek vajon milyen hiányai lehetnek.

- Minden világosabb lesz, ha meglátjátok őket. – néztem Harry szemébe, számon egy gonosz mosoly ült. – Lányok gyertek be. – szóltam ki a két lánynak, akik egyből bejöttek és mellém álltak, kezeiket maguk előtt összefonták és úgy néztek a többiekre. – Nos, bemutatom nektek Ronnie-t és Mina-t. Lányok ő itt Eleanor és Danielle. – mutattam a két barátnőre, akik mosolyogva intettek. – Az gőzöm nincs kicsoda. – mutattam a hosszú hajúra – És ők pedig… - hagytam félbe mondatott és Styles szemébe néztem, aki megsemmisülve nézett maga elé.

- One mr.Tökéletesbandanekünkmindentszabad Direction. – fejezte be helyettem a mondatot Mina.

- Jó újra látni Styles. – nézett Ronnie az említettre, aki csak nagyot nyelt és zavartan nézett rám.

- Mondtam már, hogy azért imádom őket, mert ők is utálnak titeket? – vigyorogtam büszkén. – És ha most megbocsájtotok, mi mennénk. További jó szórakozást! – intettem mosolyogva és elkezdtem kifele tolni a lányokat.

- Hé, Do sokkal jössz nekem. – jött velem szembe Niall.

- Nagy leszek, meghálálom. – néztem rá hálásan.

- Elég egy főzés. – nézett rám boci szemekkel. – Csak ne olyan legyen, mint múltkor Tommo-nak. – tette hozzá elgondolkodva.

- Szerintem vicces volt. – néztem vissza az említettre, aki csak egy gyilkos pillantást lövellt felém.

- Az volt, de ne tudd meg mik történtek utána. – simította hasára a kezét.

- Na, jó Horan, részletes beszámolót nem kérünk. – tettem kezem mellkasára. – Kösz még egyszer. – mosolyodtam el és egy hirtelen ötlettől vezérelve egy puszit nyomtam arcára. – Jó éjt Niall. – siettem fel a lépcsőn, ahol a Mina-ék már vártak.

- Azt hittem le is kapod. – bökött oldalba Ronnie.

- Aranyos srác, de nem az esetem. – húztam el a szám – Gyertek. – biccentettem fejemmel az ajtóm fele és lassan benyitottunk. A kupi még ugyanúgy ott volt, de nem szégyelltem, hisz a barátnőim vannak itt.

- Ahhoz képest, hogy milyen rendmániás voltál másfél évvel ezelőtt, most, a szobád egy háborús övezet. – nézett körbe Ronnie.

- Változnak az idők, vele változok én is. – zártam be mögöttem az ajtót.

- Neked van egy szekrényed. – nézett Mina csillogó szemekkel a gardróbomra, ami az egyik falat teljesen beterítette.

- Még szerencse, mert akkor még nagyobb kupi lenne. – dőltem le az ágyra.

- Milyen cuccaid vannak neked. - vett ki egy szegecses cipőt Ronnie, amit csillogó szemekkel nézett.

- Még csak a felét sem láttad, hidd el. – nevettem fel.

*  *  *  *  *  *

- Adam tuti ki fog nyírni ezért. – néztem Ronnie tükörképére.

- Hidd el, ennyiért még nem. – nyugtatott mosolyogva.

- De, amúgy egész jó lett. – emelt fel egy tincset Mina, Ronnie hajából.

- Elmondhatjuk, hogy most már ebben is hasonlítunk. – nevettem fel és túrtam bele szőke hajába, aminek végei rózsaszínűek lettek.

- És még sok másban. – nézett rám egy sunyi vigyor kíséretében és tovább szárítottuk új haját. Miután alaposan szétnéztek a szobámba és megtalálták a hajfestékem, Ronnie-nak lett egy olyan ötlete, hogy fessük be az ő haját is, de csak a végét. Kicsit vonakodva igaz, de belementem, amire azért az egy üveg bor is rásegített.

Nem sokkal múlt el éjjel tizenegy, amikor a chips, a gumicukor és a csokik fele már eltűnt és a jégkrémnek akartunk neki állni, de sajnos evőeszközt nem hoztunk fel, így muszáj voltam lemenni egyért. Az egész ház sötétségbe burkolózott, csak néhány elég fura hang hagyta el Malik szobáját. Gondolom nem ő ad ki női hangokat, úgyhogy csak egy fintorral siettem el onnan, mert nem voltam kíváncsi a szőkeség nyögéseire. A lépcsőn leérve először a nappaliba mentem megnézi ki van ott, mert a tv fénye megtörte a sötétséget.

Egy égnek állt haj látszódott ki a kanapé háttámlája mögül és megnyugodtam, hogy nem Harry az. Lassan elkezdtem osonni a titokzatos idegen mögé, aki csak unottan kapcsolgatta a tv-t, kezében egy sörrel.

- Látom, nagyon izgalmas filmek vannak. – támaszkodtam a kanapéra, fejéhez közel.

- Anyád. – ugrott egyet ijedtében Horan, amin csak nevetni tudtam. – Komolyan, ti meg akartok ölni engem? – nézett rám hitetlenkedve.

- Elgondolkoztunk már rajta. – válaszoltam gondolkodó fejet vágva.

- A világ szegényebb lenne egy ilyen helyes sráccal. – mutatott arcára – Gonoszak vagytok. – szűkítette össze szemeit.

- Chhh, hagyjad már. – legyintettem nagyképűen. – Amúgy hogy-hogy ilyenkor ide lent? – néztem rá értetlenül.

 - A szomszédságom kicsit hangos. – forgatta meg szemeit és tudtam, hogy Malik-ékra céloz.

- Nem lehet jó neked.

- Már megszoktam. – vont vállat – Tudod, amikor ezt csinálják akkor én lejövök, itt alszok a kicsit se alvásra tervezett kanapén, másnap nyavalygok a nyakam és a hátam miatt, és minden rendben. – eresztett el egy mosolyt. Arca szomorú és nyúzott volt. Komolyan nem értem, hogy, hogy lehetnek ilyen tahók azok ketten, hogy nem veszik észre, ahogy Niall szenved. Nekik csak az a fontos, hogy egymásnak örömet okozzanak? Undorítóak.

Nem mondható el rólam az utóbbi másfél évben, de megsajnáltam szegény srácot. Ahogy bánatos képpel nézett valami hülye műsort és beleivott italába a szívem szakadt meg. Lehet, hogy ebbe a hirtelen érzékenységembe bele szól a női problémáim is, de nem volt szívem így itt hagyni egyedül.

- Nincs kedved csatlakozni hozzánk? – kérdeztem félve, mire a szájához emelt innivaló megállt a kezében és hitetlenkedve fordult felém. Próbáltam összehozni egy mosolyféleséget, de szerintem inkább lett egy grimasz.

- Nem akarok zavarni. – rázta fejét, ahogy végiggondolta kérdésem.

- Ha zavarnál nem hívtalak volna. – mosolyodtam el. – A lányok kedvelnek. – suttogtam, de tudtam, hogy meghallotta. Nem füllentettem, tényleg azt mondták, hogy rendes srác és hogy őt szívesen megismernék.

- Ezt csak azért mondod, hogy menjek.

- Niall ne szórakozz már. – kuncogtam fel - Tényleg kedvelnek és én is. – motyogtam zavartan, mire egy hatalmas vigyorral nézett rám. – Túlzásokba azért ne ess. - löktem el fejét mosolyogva.

- Miért? –nézett rám értetlenül.

- Más vagy, mint a többiek. Te nem vagy elszállva magadtól és rendes srác vagy.  - mosolyogtam rá.

- De ha megismernéd őket…. –kezdett bele mondanivalójába, de félbeszakítottam.

- De nem akarom megismerni őket! Nem egy világban élünk, szóval közünk sincs egymáshoz. – vontam vállat. – Nos, akkor csatlakozol?  - tereltem a témát.

- Rendben, de felelősséget nem vállalok. – mosolyodott el. Kikapcsolta a tv-t, összeszedte a telefonját, fülesét és az alvós cuccát és felment a szobába, ahogy felküldtem. Remélem a csajok nem fognak nagyon meglepődni.

Lassan csoszogtam be nyuszis mamuszomba a konyhába, felkapcsoltam a villanyt és kanalak után kezdtem el keresgélni. Megnéztem vagy 6 fiókot, de persze, hogy az utolsóban kellett lenniük. Örömittasan vettem magamhoz hat darabot, visszatoltam a fiókot és megfordultam.

Harry állt tőlem egy lépésnyire, amitől megijedtem és sikítottam egyet. Szívem hevesen kezdett el verni az ijedségtől, a légzésem is megszaporodott. Nem hallottam, ahogy ide jött volna, ami még jobban megrémisztett.

- Miért hoztad ide őket? – nézett szemembe és még egyet lépett felém, így teljesen nekem simult és megéreztem azt az undorító tömény illatot.

- Mennyit ittál? - fintorodtam el.

- Kérdeztem valamit. – nézett rám mérgesen.

- Nem tartozom neked magyarázattal. – néztem szemébe és próbáltam elcsusszanni mellőle, de hirtelen bal csuklóm után nyúlt és szembe fordított magával.

- Igenis sok közöm van, mert nálam laksz és én vigyázok rád.  – szemei szikrákat szórtak és erősen nyomott a konyhaszekrénynek.

- Tudtom szerint ez nem csak a te lakásod. – grimaszoltam.

- Kuss! – emelte fel a hangját és még erősebben szorított a szekrényhez, ami már így is elég fájdalmas volt, mert a csípőcsontomat nagyon dörzsölte és a csuklómat még jobban megszorította.

- Engedj el! – szűrtem ki idegesen fogaim közt, ügyelve arra, hogy hangom ne csuklódjon el a kéztető sírástól.

- Nem, amíg nem válaszol! – fogta meg most már mindkét kezem és erősen megszorította azokat.

- Harry, ez fáj! – néztem rá könnyes szemekkel. Gyűlöltem ezért, amiért így viselkedik. Azt kívántam bárcsak egy rossz álom lenne az egész. Miért kell még jobban megutáltatnia magát?

- Válaszolj! – nyomott neki teljes erőből a bútorzatnak.

- Engedd el! – szólt egy fiú hang mögüle kicsit se nyugodtan, de az engem fogságban tartó srác nem mozdult. – Harry, engedd el! – rántotta el előlem Niall.

- Te ebbe ne szólj bele! – mordult rá indulatosan szegény srácra.

- Ez az én lakásom is, szóval azt csinálok, amit akarok. Mi a jó büdös franc ütött beléd, te idióta? – kezdte el kiosztani haverját a szőkeség.

- Csak kérdeztem tőle valamit.  – morogta fürtöske.

- Beszélgetni nem úgy szokás, hogy a falhoz nyomod és a csuklóját szorítod! – kiabált rá a srác. Könnyeim feltöröltem arcomról és összeszedve minden erőmet megszólaltam.

- Gyere velem. – markoltam bele Styles felsőjébe, és magam előtt tolva kezdtünk el menni a nappali felé.

- Dorinda, mit csinálsz? – jött utánunk Horan.

- Kijózanítom. – válaszoltam idegesen, ahogy a terasz ajtót nyitottam ki és azon is kitoltam a részeg gyereket. Ő akarta, hogy lesüllyedjek erre a szintre, szóval most vállalja a következményeit.

- Miért hoztad ide? – tette fel újra a kérdést Styles, most már a medence szélén, bár ő ezt nem láthatta, mert háttal állt annak.

- Tényleg tudni akarod? – néztem szemébe, mire egy nagyot bólintott – Azért, hogy emlékeztesselek valamire, de te képtelen vagy rá. – ráztam a fejem lemondóan – Most pedig, jó éjszakát Harold! – mondtam undorral a hangomban, majd egy nagyot löktem mellkasán, a következő pillanatban pedig egy csobbanás követte tettemet. Fulladozva jött fel a víz tetejére, de ez sem tudott érdekelni. Megfordultam és felsiettem a teraszra, ahol Horan állt nevetve.

- Mi van? – mosolyodtam el zavartan.

- Ezt a módszert fogom legközelebb használni. – nevetett tovább, mire megforgattam szemeim.

-  Menjünk. – biccentettem a nyílászáró felé. Lassan besétált előttem, utána én és hátranézve láttam, ahogy Harold drága próbál kimászni a vízből, de folyton visszacsúszott. Szánalmasan néztem rá, hogy, hogy került ilyen mélyre, majd az üvegajtót behúzva, elfordítottam benne a kulcsot.

- Biztos jó ötlet ez? – fordított magával szembe Niall.

- Ez még meg sem közelíti azt, amit kapni fog tőlem az egész nyár folyamán. – motyogtam mérgesen, de aztán eszembe jutott valami. -  Köszi, hogy segítettél. - néztem szemébe hálásan, mire elmosolyodott.

- Erre vannak a barátok.  – ölelt magához. Szorosan viszonoztam a kedvességét, mert tudom, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Ha akkor nem jön be, akkor nem tudom mi történt volna. Tudom milyen Harry, ha részeg és mérges is egyszerre. Előjön a sötét oldala, ami egy kicsit sem kellemes. Mintha akkor egy teljesen más személyiség lenne.

Végig gondolva az egészet rájöttem, hogy még ennél is jobban megutáltam Harry Styles-t! Bárki is akar, majd tenni ellene, ezek után már soha nem fogok neki megbocsájtani. Olyan mélyre ásta magát a szemembe, amiből lehetetlenség kimászni.

Nem elég, hogy elrontotta az estét, de még egy dologra felnyitotta a szemem. Végleg eltűnt a régi Dorinda Jordan!  Helyette a még ennél is rosszabbat fogja kapni! És ez ellen senki nem tehet, már semmit!

15. Nyugis délután

Sziasztok!:) Majdnem sikerült betartanom az ígéretem, ismét:'D De sebaj, úgysem hiányoztam senkinek az új résszel:(

Csendben kocsikáztunk a dilisek háza fele. Igaz, párszor Styles próbált beszélgetést kezdeményezni, de mindig egy szavas válaszokkal leptem meg, így hamar feladta a próbálkozást, helyette a rádiót bekapcsolta és a kormányon dobolt ujjaival a zenék ütemére. Én addig az elsuhanó várost néztem. Elhaladtunk a Big Ben és a London Eye előtt is, amiket tátott szájjal néztem. Életemben egyszer ültem azon az óriás kereken, de szívesen megismételtem volna azt az érzést, csak a társaságot cseréltem volna le. Egyszer voltam ott és akkor is kivel? Hát persze, hogy mister tökéletességgel.
Nem sokkal később pedig már a szokásos fehér kapun hajtottunk be a kocsi feljáróra. Unottan pattantam ki a kezemben lévő ruhákkal és hangosan bevágtam az autó ajtaját, mire fürtöske csak egy rosszalló nézést küldött felém.
- Dorinda, várj! – kapott karom után, de miután gyilkos szemekkel néztem kezére, majd szemébe egyből elengedett. Nem bírom elviselni, ha a közelembe van, de hogy meg is érint, az maga a pokol. – Szóval csak annyit akartam, hogy a többieknek ne mond, hogy mi volt veled, és hogy a kórházból hoztalak haza. – nézett szemembe.
- Miért, csak nem szégyelled? – húztam fel egyik szemöldököm kíváncsian.
- Nem, de jobb, ha nem tudnak néhány dologról.
- Sokba lesz ez neked Styles. – vigyorodtam el ördögien, kijelentésemre bagoly szemekkel nézett rám. Nem gondolja komolyan, hogy hallgatok, és nem kapok érte cserébe semmit?
- Mennyibe? – egyezett bele.
- 40 dolcsi. – fontam keresztbe karjaim magam előtt.
- Dorinda, ez London. Itt font van, nem dollár. – nézett rám, mint a hülye gyerekekre szokás.
- Ja. – kaptam észbe.  – Akkor 40 font. – forgattam meg szemeim. Lemondóan sóhajtott, majd hátsózsebébe nyúlt, előhalászta a pénztárcáját és kivette a nekem szánt összeget.
- Tessék. – nyomta a kezembe a papírt.
- Öröm veled üzletelni. – vigyorogtam és zsebre vágtam a pénzt és, mint aki jól végezte dolgát benyitottam a házba.
- Harry? – kiáltott valamelyik srác. Arcomon egy hatalmas mosollyal sétáltam be a nappaliba, ahol a megszokottnál sokkal nagyobb kupi volt, mint eddig. Kaja maradék az asztalon, ruhák szanaszét.
- Dorinda ?! – kiáltott fel Horan egy hatalmas vigyorral, ahogy meglátott és kivételesen most nem evett, hanem a telefonján lógott.
- Örülök, hogy örülsz, hogy látsz. – mosolyogtam rá. Nem tudom miért, de az 5 gyerek közül ő az, aki nincs elszállva magától. Olyan közvetlen és spontán, hogy kezdem megkedvelni.
- Te merre jártál?  - nézett rám nagy szemekkel Payne.
- Erre-arra. – vontam vállat, mire tátott szájjal néztek rám mindannyian. – Amúgy csak a barátaimmal lógtam.
- Neked még vannak? – motyogta az orra alatt Tomlinson.
- Nos, gyerekek mi újság? – lépett be a helységbe Styles vigyorogva és lehuppant az egyik kanapéra. Ők elkezdték beszélni valamit, de mivel nem volt hangulatom ehhez, így inkább felmentem a szobámba.
A helyzet itt se sokat változott. Ugyan az a kupi fogadott, mint amivel távoztam innen két nappal ezelőtt. Első utam a fürdőbe vezetett és vettem egy kiadós fürdőt. Jól esett a meleg vízben feküdni és semmit nem csinálni. Utána megszárítottam a hajam és szög egyenesre vasaltam és még fogat mostam. Itt tevékenykedve egy kis cetli hullott a padlóra, amiért kíváncsian nyúltam utána.
„Ne másfél év múlva! Mina:)” És egy telefonszám volt még hozzácsatolva. Teljesen elfelejtkeztem erről, de most kapva az alkalmon visszaszaladtam a szobámba az ágyhoz és előhalásztam a telefonom az ott lévő kistáskából. A számot beütöttem és már tárcsáztam is. Reménykedni tudtam, hogy nem rontottam el semmit.
- Igen? – szólt bele a vonal másik végén egy lány hang.
- Mina? – szólaltam meg félénken.
- Úristen, Dorinda?! – kérdezett vissza. Hangján hallottam, ahogy elvigyorodik.
- Nem, a jó tündér keresztanya. – nevettem fel és lehasaltam az ágyra.
- Azt hittük már nem is fogsz hívni. – szólt közbe Ronnie.
- Bocsi csak egy kis gond volt. – füllentettem. Kicsit furán venni ki magát, ha azt mondanám, hogy két napig aludtam.
- Nos, akkor pont jó helyen keresgélsz. – nevetett fel Adam.
- Reménykedtem benne. –kuncogtam. – Nem találkozunk valahol? – tértem a lényegre.
- Ezt várom már két napja. – szólalt meg izgatottan Ronnie.
- Igen kicsim el hisszük, csak ülj már le! – szólt rá Adam a barátnőjére.
- Akkor a Plázánál egy óra múlva? – hozta fel az ötletet Mina.
- Ööö..izé…azt nem tudom, hogy hol van. – vakartam idegesen tarkómat, bár ezt nem láthatták. Persze ezen mindannyian felnevettek.
- A híres Dorinda Jordan nem tudja, hol van? – szívatott Adam.
- Ezért még meghalsz. - motyogtam dühösen.
- Akkor a Hyde Park főbejáratánál? – hozta fel a másik ötletet Mina.
- Egy óra múlva ott. – egyeztem bele. Tulajdonképpen erről sem volt gőzöm, hogy hol van, de volt egy tippem kihez fordulhatok majd segítségért. Még gyorsan elköszöntünk és megszakítottuk a hívást.
Ezután az első utam a szekrényhez vezetett és próbáltam valami viselhető göncöt keresni. Nem akartam, hogy azt higgyék, hogy megváltoztam, mert ez nem igaz. Vagyis igaz, de nem nekik változtam meg. Belül még mindig ugyan az, az ember vagyok, aki több mint másfél éve itt hagyta őket, csak a külső más.
Az idő meleg volt, amikor megjöttem, ezért egy koptatott rövid fari gatyát magamra kaptam és egy barna kicsit áttetsző pólót. Ékszerként pedig egy fa karkötőt és egy gyöngyös nyakláncot, aminek a végén egy toll volt, a nyakamba akasztottam. A tükörben kihúztam a szemem tussal, egy kis szempilla spirál és már kész is voltam. Az ágy mellől az egyik egyujjas sarumat magamra kaptam, egy barna táskába beledobáltam pár dolgot, a pilóta napszemüvegem fejemre raktam és késznek nyilvánítottam magam.
Gyorsan leszaladtam, ahol egy ismerős hang ütötte meg a fülem. A konyhából egy mély férfinevetés hallatszódott és egyből oda vettem az irányt. Bőszen magyarázott a lányoknak,akik csak mosolyogva bólintottak.
- Ki vagyok? – fogtam be a szemét hátulról.
- Do? – kérdezett vissza nevetve, mire mérgesen húztam el kezeim. – Hello! – fordult felém és megölelt.
- Jó újra látni. – húzódtam el tőle. – Sziasztok, lányok. – intettem Eleanor-nak és Danielle-nek.
- Dorinda te merre jártál? Tudod, hogy aggódtunk? – jöttek közelebb és megöleltek.
- Annyira féltem. – nézett rám könnyezve El.
- Ugyan miért? – nézett rám értetlenül.
- Mert az egész az én ötletem volt. – törölte meg szemeit.
- Nyugi, tudok magamra vigyázni. – mosolyogtam rá. Boldogsággal tölt el, hogy ennyire törődnek velem.
- Amúgy tudnátok segíteni? – néztem körbe a három személyen, akik bólintottak. – Merre van a Hyde Park? – tettem fel a kérdésem.
- Miért? – kérdezett rá Dani.
- Találkozóm lesz ott egy fél óra múlva, és gőzöm nincs, hogy hol van. – húztam el a szám.
- Innen egy húsz perc. – nézett rám Josh – Szólj és elviszlek. – kacsintott és kisétált.
- Mióta lettetek ti ilyen jóba? – nézett Josh után értetlenül Eleanor, száján egy kíváncsi mosoly ült.
- A koncert óta. – mosolyogtam. Az utána lévőket inkább nem meséltem el nekik, jobb, ha arról csak mi ketten tudunk.
- Kérsz? – tolt elém egy tányéron egy pizza szeletet Dani, mire mosolyogva elfogadtam és neki láttam elmajszolni. Végig gondolva az egészen, rendes kaját utoljára két napja ettem, azóta semmit. Ezzel hamar végeztem és még magamhoz kaptam egy palackos vizet és mentem megkeresni Josh-t. Nem kellet sokat keresni, mert a nappaliban a többiekkel együtt volt.
- Josh, mehetünk? – léptem mögé, mire kíváncsian fordultak felém.
- Persze. – állt fel az említett személy.
- Hova mész? – nézett rám komoran Styles.
- El. – forgattam meg szemeim.
- Nem mehetsz sehova!
- Nem te mondod meg, hogy mit csinálhatok és mit nem. – kacsintottam rá.
- Én vigyázok rád, szóval én mondom meg! – ült vissza eredeti helyzetébe, így nekem háttal volt.
- Figyelj csak. – léptem mögé, füléhez hajoltam. – Ha nem akarod, hogy a többiek megtudják a kórházat, ahova miattatok kerültem, akkor nem szólsz bele az életembe!  - suttogtam, aminek következtében kirázta a hideg és libabőrös lett.
- Úgysem mernéd. – nehezen vette a levegőt.
- Ne bíz benne. Akármire képes vagyok. – motyogtam egy kissé csábosan. Levegővétele még szaggatottabb lett. – Csókoltatlak. – cuppantottam egyet, mire egy nagyot nyelt, szemeit összeszorította, kezével a kanapét még jobban megmarkolta. Elmosolyodtam, hogy képes vagyok ilyen reakciókat kiváltani belőle.
- Valami gond van? – néztem a velem szemben ülő, hosszú barna hajú srácra, akit eddig még sosem láttam. Kicsit megszeppenve igaz, de megrázta a fejét nemlegesen. – Reméltem is. – motyogtam, majd a dobos srác felé fordultam.
- Terrorista. – nevetett fel, mire csak szem forgatva léptem mellé.
- Csak általában megkapom azt, amit akarok. – vontam vállat és a kocsihoz sétáltam, mögöttem Josh és már indultunk is.

* *  *  *  * *

Idegesen sétáltam a főbejárat előtt a kisebb csoport felé. Mély levegőkkel nyugtattam magam, de ahogy Ronnie észrevett és egy bíztató mosolyt küldött felém, egyből elszállt minden félelmem. Tudtam, hogy bármi is lesz, ők a barátaim.
- Sokat késtem? – léptem melléjük, arcomon egy levakarhatatlan vigyor.
- Do! – ugrott a nyakamba először Ronnie, majd Mina, a srácok pedig csak simán megöleltek.
- Szeretnénk bemutatni neked valakit. – húzódott el tőlem Adam. – Dorinda ő itt George. George őt itt Dorinda. – mutatott egy barna tüsis hajú srácra. Ő volt az, akibe a múltkor belementem.
- George Martinez. – nyújtotta felém a kezét, egy kicsit zavarban volt.
- Dorinda Jordan. – fogtam vele kezet.
- Bocs a múltkoriért. – vakarta idegesen tarkóját.
- Spongyát rá. – vontam vállat mosolyogva, mire ő is ellazult.
- Akkor mit szeretnél csinálni? – ölelt át fél kézzel Nick.
- Lényegtelen. – néztem fel rá. Végül jött egy olyan ötlet George-tól, hogy mi lenne, ha bemennénk a parkba és beszélgetnénk. Mindannyian bele egyeztünk, így hamar egy asztalnál foglaltunk helyet.
Kikérdeztek rólam mindent, többek közt azt is, hogy miért nem kerestem őket. Erre nem nagyon tudtam válaszolni.
- Talán azért, mert annyira megharagudtam Styles-ra, hogy mindent el akartam felejteni Londonnal kapcsolatban. – néztem el a távolba.
- Ne is emlegesd azt, az idiótát.  - horkantott fel Mina. Kíváncsian néztem rá, mire Ronnie átvette a szót.
- Amióta nagy híresség lett, teljesen elfelejtkezett rólunk. – vont vállat a szőke lány.
- Már nem önmaga. – motyogtam szomorúan.
- Hiányzik igaz? – ölelt át fél kézzel Adam. Még soha nem gondolkoztam ezen a kérdésen. Hogy hiányzik-e? Egy részben persze, hiányoznak a közös idők, de még is azt mondanám, hogy nem. Más ember lett, akit én ki nem állhatok.
- Nem. – válaszoltam undorral a hangomban.
- És milyen vele együtt lakni? – tette fel a következő kérdést Nick.
- Öt fiú egy lány arányba, elég gázos. – néztem rá hunyorítva.
- Öt fiú? – kérdezett vissza George.
- Van olyan örömöm, hogy az egész bandájával egy házba lakok. – fintorodtam el.
- Szegénykém, sajnállak. – borult vállamra Ronnie.
- Én a képébe dörgölném, hogy nem érdekel és, hogy tök jól elvagyok nélküle. – húzogatta szemöldökét Mina. Ajkamba harapva gondoltam végig a mondatát és eszembe jutott valami.
- Mi lenne, ha nálam aludnátok lányok? – vigyorogtam, mint egy vadalma.
- Teljesen kizárt, hogy én azokkal legyek egy házban. – rázta a fejét Mina.
- Most gondolj bele. Így az orra alá tudod dörgölni, hogy nem hiányzik. – ismételte el előbbi mondatát Nick. Hálásan néztem a srácra, hogy próbál segíteni.
- Benne vagyok. – vigyorgott Ronnie.
- Itt hagynál egyedül? – tettetet felháborodottságot Adam.
- Tudod édes, hogy soha nem cserélnélek le. – csókolta meg a lány, nyugtatásképpen barátját.
- Elcsodálkozom rajta hogy, hogy bírjátok egymást ennyi éve. – néztem elgondolkozva rájuk.
- Hidd el, akkor sokkal rosszabbak, amikor összevesznek valamin és elvárják, hogy mi mondjuk meg kinek van igaza. – súgta oda George. Végül Mina kissé vonakodva igaz, de belement az ajánlatomba, de még nem mentünk, helyette elmentünk még kajálni.
A mekibe egy órát elidőztünk, ugyanis a három srác Happy Meal menüt kért, és a benne lévő játékokkal szórakoztak. A fejemet fogtam, hogy milyen hülyék tudnak lenni, de egyben boldog is voltam. Nem veszítettem el őket!
Amíg a három jómadár szórakozott, addig a lányok elmesélték, hogy George úgy került a „bandába”, hogy miután én elköltöztem, rá nem sokkal Harry is, és utána odaköltözött George a családjával. Hamar megbarátkoztak, mert Adam-el és Nick-el szinte egy az ízlésük, szóval gond nem volt vele, úgyhogy egy éve jó barátok lettek.
Este nyolckor végre sikeresen elhagytuk a plázát, és külön váltak útjaink a srácokkal. Ők mentek Adam kocsijához, míg mi a Mina-éhoz, aki először elfuvarozott minket a Tesco-ba, hogy bevásároljunk az estére.
Vettünk négy csomag chips-et, öt csomag gumicukrot, három doboz fagyit, két üveg vörös bort, négy üveg kólát, három csomag popcorn-t, három doboz epret, hat csomag csokit, négy flakon tejszínhabot, egy doboz mézet és egy csoki szirupot.
Elterveztük, hogy alvás ma nem nagyon lesz, szóval kell valami, ami ébren tart minket, meg valamivel szórakozni is kellesz éjszaka. Ezeket közösen kifizettük, bepakoltunk a kocsiba és dübörgő zenével, nevetve indultunk el a One Direction rezidencia felé.