32. Vihar utáni csend

Minden kedves olvasómnak, ezúton is szeretnék Boldog Békés Karácsonyt kívánni!! Remélem mindenkinek szeretetben telt ez az ünnep, és remélem mindannyian azt találtátok a fa alatt, amire vágytatok!! Boldog Karácsonyt!!♥

Harry szemszöge:

Mereven bámultam magam elé, ahogy meghallottam az ajtó csapódást. Nem tudtam fel fogni, hogy mit is mondtam. Akaratomon kívül mondtam olyat, amit soha nem akartam, és amit egyáltalán nem gondoltam komolyan. Eddig mindig arra vágytam, hogy Dorinda elmondja, hogy miért ilyen, erre most, hogy tudom azt kívántam, hogy bárcsak meghalt volna. Soha nem akartam ezt kimondani, főleg nem neki, de annyira felidegesített, hogy nem gondoltam végig mi is hagyja el a számat. Csak a harag beszélt belőlem. Haragudtam saját magamra, mert most kellett rádöbbennem, hogy minden miattam mag. Mindenki másban kerestem a hibát, de önmagamra nem gondoltam. Tükörbe kellett volna néznem, hogy rájöjjek, hogy kit kellene jól lebasznom. Miattam van olyan szinten, amiből már nehéz lesz visszajönnie. 
Meg akartam óvni mindattól, ami a hírnévvel jár. Nem akartam, hogy elkeljen viselnie a rajongók támadását, amit Eleanor és Danielle is kap, de talán a banda többi tagjától akartam leginkább távol tartani. Féltem, hogy valamelyik fiú bántani fogja érzelmileg, amire még nem volt felkészülve. Nem volt komoly kapcsolata, mert mindig félénk lány volt, így egy fiúval se tudott normálisan beszélni, de tudtam, hogy velük más lenne. Ők akkor is próbálkoznának, ha Dorinda nem akarta volna, és tudom, hogy egy idő után már Do is olyan felszabadult lett volna, mint ők, és elkövette volna a legnagyobb hibát: valaki iránt gyengéd érzelmeket táplált volna. Az a baj, hogy gyorsan kedvel meg valakit, amit nem lenne szabad. Néhány kedved szó neki, és ő már azt hiszi, hogy a fiú kedveli őt. Attól féltem, hogy meg kellesz tiltanom neki, hogy felejtkezzen meg a fiúkról, legfőképp Zaynről. Ő kedves a lányokkal, és nem akartam, hogy szórakozzon Do érzéseivel. De be kell látnom, hogy az történt, mint amit akkor elképzeltem. Dorinda nem csak nem kereste a fiúk társaságát, hanem egyenesen utálja őket, de azt hiszem csak miattam. Nem kell félnem, hogy valamelyikőjük elcsavarja a fejét, mert ez szerintem soha nem fog megtörténni. 
Miatta jelentkeztem az X Factorba. Neki énekeltem a legtöbbször, és ő volt az, aki a legjobban támogatta az énekesi álmomat. Sokszor beszélgettünk arról, hogy mi lenne ha..., de most nélküle mégsem olyan. Persze élvezek minden percet, amit a fiúkkal töltök, de mégis olyan, mintha még hiányozna valami, vagy valaki. És ez a valami Dorinda. Háttérbe szorítottam, holott neki kellene a legjobban megköszönnöm, amiért elküldte a jelentkezésem a műsorba. Egy utolsó aljas disznó vagyok! 
Meggyötörten sétáltam át a nappaliba, ahol a társaság ült. Nem mertem senki szemébe nézni, mert tudom, hogy hallottak mindent, és most nem lehetnek szép véleménnyel rólam, de meg is értem őket. Legszívesebben én is szemen köpném magam, a miatt, amit mondtam. Bármennyire is nem gondolkoztam, nem kellett volna a halálát kívánnom. 
- Harry. - Louis halk hangjára felkaptam a szemem. Meglepődtem, amikor egy kis együttérzést láttam szemében, de nem akartam semmilyen fejmosást. 
- Csak, ne mondj semmit! - homlokomat ráncoltam, miközben azt figyeltem, hogy Catnek milyen reakciói vannak. Arca, mint mindig gyönyörű volt, de talán most egy picit eltért a szokottól. Szemei szomorúak voltak, de száján egy apró, biztató mosoly volt, de látni lehetett rajta, hogy egy kicsit sokkolta az előbb lezajlott beszélgetés. 
- Igaz, amit Dorinda mondott? - Louis hangja törte meg ismét a csendet. Nagy szemekkel néztem rá, jobb szemem akaratlanul kezdett el klikkelni az idegességtől. Nem értem miért nem bírja legalább most befogni a száját, tudja, hogy nem vagyok vicces kedvemben. - Mi van? Azt mondtad, hogy ne mondjak semmit, de annak a mondatnak a végén kérdőjel volt! - akármennyire is szerettem volna, nem tudtam még csak mosolyogni sem. Tapasztaltam már, hogy Louis mindig viccel, és így próbálja meg feldolgozni a történteket, de ez most nem olyan pillanat. 
- A rohad életbe is! - idegesen álltam fel helyemről. Ideges voltam, nem tudtam uralkodni magamon. - Mindenkit hibáztattam, holott mindenért én vagyok a hibás. Miattam ilyen! - tudom, hogy hallották a veszekedést, mégis úgy éreztem, hogy muszáj hallaniuk az én számból is, hisz ez volt az igazság. Akaratom ellenére jutottunk oda, ahol most vagyunk. 
- Ehhez ketten kellenek. - Danielle hangja óvatos volt, mintha tudná, hogy nemsokára robbanok. 
- Teljesen megfelejtkeztem róla, ő pedig csak próbálta túlélni a napokat. - szembe fordultam a többiekkel, hátammal az ablakkeretnek támaszkodtam - Ezt egyedül rontottam el. - nem akarom,  hogy emiatt Dorindat gondolják rossznak, mert az egyetlen, akit itt felelősségre lehet vonni az én vagyok. Hozzám küldték, hogy hátha a segítségemmel meg tud javulni, de ez csak olaj volt a tűzre. Ahelyett, hogy javulni kezdett, inkább kezdett egyre rosszabb lenni. - Gondolom, így már nem jön velünk holnap?! - alsó ajkamat harapdáltam idegességemben. Nehezen sikerült rávennem valamire, most pedig mindez felesleges volt. 
- Jobb is. - Cat apró mosollyal a száján állt fel, majd elém sétált - Időre van szüksége, úgy ahogy neked is. Sok minden történt, úgyhogy hagyd lenyugodni, és az lesz a legjobb, ha egy kicsit te is a munkába temetkezel. - nem akartam hallani, amit mond. Kövessem el ugyanazt a hibát, mint anno? Akkor is az volt a baj, hogy a zenekart helyeztem előtérbe. - Higgy nekem! Forrófejű, de hamar lenyugszik. - karjaival közre fogott, szájával egy apró puszit nyomott nyakamra. Nem tudom hogyan csinálta, de sikerült elérnie, hogy valamennyire lenyugodjak. Kezeim derekára csúsztak, állam feje búbjára tettem. Nem tudom, hogy honnan volt ennyire biztos abban, amit mondott, de kezdtem hinni neki. Nem fogom elkövetni ugyan az a hibát, de egy kis idő kell. Le kell nyugodnunk mindkettőnknek, és ez nem megy egyik percről a másikra, így a legjobb tényleg az lesz, hogy holnap elmegyünk Amerikába, és miután haza értünk, leülök Dorindaval négyszemközt beszélni. Nem fogom hagyni, hogy elveszítsem!

Dorinda szemszöge:

A legegyszerűbben tényleg úgy szabadulhatnák meg a fájdalomtól, hogy véget vetek az életemnek, de mit érnék vele? Az csak azt jelentené, hogy Styles győzött, amit nem engedhetek meg magamnak. Nem mutathatom ki, hogy mennyire a padlóra küldött a kijelentésével. Ennél azért több vagyok! Muszáj lesz úgy viselkednem, mintha semmi nem történt volna, de ez nem fog menni. Óriási űr van a szívemben, amit nem tudom, hogy valaha is be fog-e gyógyulni. Abba kell temetkeznem, amiben a legjobb vagyok, az pedig a bulizás, és az ivászat. Olyankor legalább elmenekülök a bajok elől. 
Megijedtem saját tükörképemen. A sminkem hibátlan volt, tekintetem semmit mondó, arcom érzelemmentes. Egy maszkot viseltem. Nem tudom, hogyan, de sikerült pár óra alatt rendbe szednem magam, amiért büszke vagyok magamra. Nem hagyhatom, hogy lássák mennyire elgyengültem, nem láthatnak még egyszer sebezhetőnek. Úgy kell viselkednem, mint eddig. Gorombának, bunkónak kell lennem, hisz ez vagyok én! Azt hiszem....vagy nem....nem tudom. 
Az emeleten meglepően nagy csend uralkodott. Azt hittem, hogy most mindenki pakolni és készülődni fog, hisz holnap mennek Amerikába. Na, ja. Ez az a pillanat, amikor teljesen kizárt, hogy én velük menjek. Hülye lennék. Reménykedtem benne, hogy rajtam kívül senki nem tartózkodik a házban, de amikor a lépcső alján szó szerint beleütköztem Horanba, csalódnom kellett. Meglepve nézett rám, gondolom azt hitte, hogy a nem rég történtek után még az orromat se fogom elő dugni a házból. 
- Jól vagy? - homlokát ráncolva nézett végig rajtam, fejét rosszallóan rázta, amint meglátta ruhámat. 
- Miért ne lennék? - hangom unott volt, de nem is törekedtem, hogy egy kis életet vigyek bele. Minek? 
- Azt hittem, hogy a nem rég történtek talán izé..érted nem? - idegesen dörzsölte nyakát, mintha ideges lenne. 
- Na ja, majd annyi idő után pont most fogok a szobában bőgni. - hiába tűntem nyugodtnak és magabiztosnak, legszívesebben elsírtam volna magam. Nem voltam biztos abban, hogy még sokáig fogom tudni színlelni a jól létem. - És, ha most megbocsátasz, fontos dolgom van. - szó szerint menekülni szerettem volna ebből a házból, nem akartam egy perccel se tovább maradni, mert akkor biztos, hogy megtörök. Gyors léptekkel mentem az ajtóhoz, ahol azonban megijedtem. Hirtelen kinyílt a fehér szerkezet, és az a személy lépett be rajta, akit a legjobban szerettem volna elkerülni. A fürtös hajú srác meglepve nézett rám, majd tekintete a ruhámra siklott. Rosszallóan rázta fejét, de nem is számítottam arra, hogy boldogan fogja engedni, hogy leigyam magam. 
- Hova mész? - hangja rekedt volt, amitől megremegtem, arca meggyötört. 
- Ne tégy úgy, mintha érdekelne! - idegesen köptem oda neki a szavakat, amit egyáltalán nem így szerettem volna. Lényegében ezt az egész napot nem így terveztem. Nem számítottam arra, hogy Perrie közli velem, hogy szakít Malikkal miattam, nem gondoltam volna, hogy Derek felkeres és pont Zayn lesz az, aki megment tőle, de legfőképp nem terveztem, hogy Harrynek elmondom az igazságot, és ő a halálomat kívánja. Mindenre számítottam Harrytől, de ez soha nem jutott az eszembe. Azt hiszem új fordulatot vett az életem. 
- Tudod, hogy érdekel! - nem tudom, hogy  kínozni akart-e vagy sem, de minden féleképp elérte, hogy elgyengüljek. Ujjaim erőtlenül hullottak magam mellé, mély levegőt vettem. Bármennyire is szeretném, nem gyengülhetek el. Most még nem! 
- Megyek, eleget teszek a kérésednek! - nem szép dolog, hogy ezt emlegetem, de valahogy muszáj hatnom rá. Nem törődtem már semmi mással, csak elviharoztam mellette. Nem akarok arra gondolni, ami nem rég történt, csak szerettem volna felejteni. Elfelejteni a kínt, a magányt, az emlékeket.

31. Őszinteség

Ijedten döntötten fejem oldalra, így látva a fekete bőrcsizmát, ami tőlünk egy lépésre volt. Ezer közül is felismerném, főleg a hozzá társult hanggal. Derek volt az. Szemeim lehunytam egy kicsit, ekkor fogtam fel igazán, hogy ő nyert. 
Zayn hihetetlen sebességgel pattant fel rólam, teste megingott, amikor két talpán állt. Összevont szemöldökkel nézte a vele szemben álló fiút, aki mosolyogva mérte fel a "veszély helyzetét". Nem akartam, hogy ezek ketten bájcsevegésbe kezdjenek, mert sok olyan dolog van, amit nem kellene megemlíteni, így gyorsan felálltam és Zayn elé álltam. 
- Hogy kerülsz ide? - Derek arcát néztem, aki ugyanúgy vigyorgott, mint eddig. 
- Beszélnem kell veled! - rekedtes hangjától kirázott a hideg. Vicces, hogy nem rég még ez volt az a hang, amit annyira imádtam. Sokan mondták, hogy nem kellene vele barátkoznom, mert nem jó ember, de akkor annyira elvakított az a szerelemnek nem igazán nevezhető dolog, hogy nem foglalkoztam azzal, hogy mit mondanak mások. Azt hittem, hogy csak hazudnak, de be kellett látnom, hogy nagyon is igazat mondtak, de akkor már késő volt. Olyanná formált, mint a többi bandatag, és én is csak egy voltam a sok közül. 
- De én nem akarok. Tűnj el innen! - eddig sose mertem ilyen hangnemben beszélni vele, de most volt bennem valami bizonyítási kényszer. Talán azért, hogy bemutassam a mögöttem álló srácnak, hogy igenis merész vagyok, és nem félek senkitől. 
- Na, ide figyelj! - a nagy testű srác erőszakosan fogta meg két karomat, és elém lépett. Sikerült felidegesítenem. 
- Engedd el! - megdöbbentem, ahogy az eddig csendben figyelő harmadik személy komor hanggal lépett kettőnk közé, így lefeszítve a szorító kezeket rólam. 
- Ebbe te ne szólj bele! Semmi jogod hozzá! - Derek idegesen fújtatott, nem szerette, ha félbeszakítják abban, amit elkezd. Tulajdonképpen semmit nem szeretett, amit nem ő csinált, vagy ha nem tették azt, amit ő akart.
- Igenis is van, ugyanis ő a barátnőm, és nem fogom hagyni, hogy így beszélj vele! - Zayn szavai hallatán Derek megdöbbent, de ezzel nem volt egyedül. Szám elnyílt, amikor meghallottam a kreolbőrű srác szavait. Miért mondta ezt? Nem kellene velem foglalkoznia, csak szép csendben el kellett volna sétálnia, és nem tudomást venni erről a pszichopatáról és rólam. 
Szavai, hogy még hitelesebbek legyenek, mellém lépett, karjai oldalamra csúsztak és mellkasához húzott. Szégyenlősen utánoztam mozdulatait, de az ajkaimon szétterülő mosolyt sehogy nem tudtam eltűntetni, így arcom pulóverébe rejtettem. Nem tudom, miért csinálom ezt, de kifejezetten élvezem. Hasamban furcsa mód valami életre kelt, amit eddig még soha nem éreztem, szívem dobogása felgyorsult. Mi történik velem? Ehhez nem voltam hozzászokva. 
- Hát Dorinda, látom sikerült megkapnod a pénzes ficsúrt, akit mindig akartál. - Derek nevetve reagált, de nem volt őszinte. Nagy szemekkel fordultam felé, hogy hogyan mondhatott ilyet, hisz ez nem volt igaz. Zayn keze erősebben fogta a derekam, ideges volt. 
- Takarodj innen, különben hívom a zsarukat! - idegesen fujtatott az engem ölelő srác, Derek pedig fura reakciót mutatott. Az arcán lévő mosoly eltűnt, tekintete komor volt, ahogy arca is. Megijedt. Soha nem gondoltam volna, hogy fogom őt így látni. A rendőrök mindig is az ellenségei voltak, de eddig bárki fenyegette meg, csak nevetett rajta, másnap pedig az illető törött végtaggal mutatkozott. Derek elintézte. De ezt most nem tudja megtenni, mert Zayn híres, és tudja, hogy bármi is történne vele őt vennék elő. Legalábbis azt hiszem ez volt az ijedtségének az oka.
- Még találkozunk! - egyet biccentett, majd a nem messze parkoló autójába bepattant és nagy gázt adva eltűnt a kanyarnál. Bent tartott levegőmet kifújtam, egy szinten megkönnyebbültem, de tudom, hogy amint visszamegyek, Bostonba nem fogom megúszni, és most már nem csak az intenzívre fog küldeni, hanem egyenes a halálba. 
- Nem kellene ilyen személyekkel barátkoznod. - Zayn a hátam simogatta nyugtatásképpen, ekkor jöttem rá, hogy még mindig egymás karjaiban vagyunk így gyorsan kiléptem karjai közül. 
- Lehetséges. - vontam vállat és szemébe néztem. Apró kis csillogást véltem felfedezni benne, ami mosolyt csalt az arcomra. - Miért mondtad azt, hogy a barátnőd vagyok? - kíváncsi voltam, vajon mit mond, talán egy kicsit reménykedtem, hogy azt mondja, amit hallani akarok. Keze tarkójára tapadt, idegesen kezdett el másfele nézni, zavarban volt. 
- Reménykedtem benne, hogy így leszáll rólad. - mondandója végére már biztosabb volt magában. Mosolyom hamar eltűnt arcomról, nem erre számítottam, de hát ez van. Perrienek nem volt igaza, amit sejtettem is, de azért az a kis remény, ami bennem volt jól esett. 
- Reméljük így lesz. - idegesen haraptam szám szélére, nem tudtam mit kellene mondanom - Kösz. - fura volt kimondani ezt az egy szót, főleg neki. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ő lesz az, aki kihúz a csávából. 
- Mivel úgyis elkéstem onnan ahova indultam, nem megyünk be? - fejével a ház fele biccentet mire bólintottam egy aprót. Előtte sétálva indultam el a nagy téglaépület felé, miközben azon rágódtam, hogy hogyan fogok megszabadulni Derektől. Nem fogja feladni, abban biztos vagyok. Nem tudom, hogy mennyi ideig lesz itt, és ez idegesít a legjobban. El kellene tűnnöm innen, de hova mehetnék, amikor még Stylesal kell elutaznom? Várjunk csak!? Megúsztam! Sose gondoltam volna, hogy ennyire örülni fogok annak, hogy pont velük kell valahova is mennem, de legalább így megúszom azt, ami rám vár. 
Kezeim még mindig remegtek, amikor az ajtókilincsért nyúltam, nem tudtam leplezni, hogy valóban megijedtem a fenyegetőző sráctól. Sok mindent láttam már, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer rajtam fog csattanni az ostor. Most is annak köszönhetek mindent, hogy Zayn itt volt, és segített. Szó szerint megmentette az életemet, amiért nagyon hálás vagyok neki. 
- Köszönöm szépen még egyszer, hogy megmentetted az életem. - ahogy beléptünk a házba, ismét neki kezdtem a hálálkodós beszédemnek, de ez most kivételesen hosszabból állt, mint az előző. Kicsit szomorkásan fordultam felé. Nem tudom, hogy attól éreztem magam rosszul, mert Derek itt járt, vagy amiatt, hogy Zaynt nem érdeklem. - Meghálálhatom valahogy? - kötelesnek éreztem, hogy valamilyen módon kifejezhessem, mennyire örülök neki, hogy nem hagyott magamra, azok után, amit eddig leműveltem ittlétem során. 
- Szervezek egy bulit, ha van, kedved eljöhetnél. - jobb kezét szájához emelte, mutató ujja és hüvelykujja közé fogta alsó ajkát, és úgy mosolygott rám. Tekintetem akaratlanul ragadt arra a pontra, ahol kezével babrált. Bármennyire is szerettem, nem tudtam másfele elnézni. Tökéletes pink ajkait nyelvével egy kicsit megnedvesítette, miközben válaszomra várt. Éreztem, ahogy fogaim az alsó ajkamba mélyednek, miközben az előttem álló srác szemébe néztem. Csillogott a tekintete, úgy ahogy szerintem az enyém is. Nem tudom mi ütött belém, de úgy viselkedtem, mint egy kisgyerek, ami nem rám vall. Egyáltalán nem illett az én imidzsemhez. 
- Ott leszek. - nehezen tudtam ezt a két szót kimondani. Torkomban egy gombóc nőtt, szám teljesen kiszáradt. Mosolya még nagyobb lett, ahogy meghallotta válaszomat, és bólintott egyet, mintha azt jelezte volna, hogy megértette. 
- Szó sem lehet róla, hogy te elmész! - Harry süvített be a nappaliból, aki fejét rázva állt meg kettőnk közt. Idegesen néztem rá, hogy neki is pont most kell betipegnie, ezzel szépen tönkrevágva a pillanatot. 
- Haz, ne csináld már. - Zayn a kezét a göndör hajú fiú vállára tette, és könyörögve nézett barátjára, aki komor tekintettel nézett rám. Tudtam, hogy ezt nem fogjuk megúszni veszekedés nélkül. 
- Zayn, Dorinda még nincs 18! - hitetlenkedve nézett a kreolsrácra, aki megdöbbent az érvelésen. 
- Jé, csak nem tudsz rólam valamit? - döbbent fejet vágva néztem a középen álló fiúra. Nem értem miért kell mindig ezt eljátszanunk. Hiába veszekszünk, úgyis az lesz, amit én elterveztem, reméltem, hogy erre már ő is rájött, de úgy látszik mégsem. Sebaj. Szeretem, amikor ideges. 
- Fejezd be! - kiabált rám - Tudod mit? Elmehetsz, ha bocsánatot kérsz Cat-től, valamint Eleanortól. De legfőbbképp El-től! - azt hitte, hogy kompromisszuma majd akkora hatást kelt bennem, hogy csak úgy kimondom azt, amit hallani szeretne ő meg a többiek, akik nagyvalószínűséggel a nappaliban foglaltak helyett. 
- Nem fogok elnézést kérni, azért, ami az igazság. - fejem csóváltam tudtára adva, hogy nem jött be kísérlete. 
- Akkor viszont nem mehetsz sehova. - próbált laza lenni, de látszott rajta, hogy kicsit ideges volt, majd hátat fordított nekem. 
- Miért csinálod ezt minden alkalommal? - nagyot nyeltem, ahogy lassan megfordult - Akárhányszor próbálom magam jól érezni, mindig jössz és romba döntesz mindent. Tönkreteszed az életem. - torkomban hatalmas gombóc nőtt, szemeim csípni kezdték a könnyek. 
- Én a tiédet? - hangja egyszerre volt megdöbbent és sértett is - Dorinda, én csak neked akarok jót! - lassan közelebb lépett, de én hátráltam. Nem akartam közel kerülni hozzá, így a lépcső első fokán állva néztem rá, aki tőlem két lépésre állt.
- Azzal, hogy megfosztasz mindentől? Ezzel csak rontasz mindenen! - nem tudtam hinni neki, bármennyire is szerettem volna. 
- Próbállak megóvni a rossz dolgoktól! Szeretném, ha újra az a lány lennél, akit én anno elengedtem! - szemei csillogtak, tudtam, hogy őszintén beszél. Úgy tűnik, hogy akkor itt az idő az őszinteségre. 
- Soha nem leszek az, aki voltam! Belefáradtam abba, hogy a régi legyek, miközben te is valaki más lettél. - szipogtam, ahogy kezemmel a korlátba markoltam. Nem akartam sírni, de nem fogom kibírni könnyek nélkül. 
- Ugyan az vagyok, aki voltam! - kezével magára mutatott, de csak a fejem ráztam. 
- Nem! Te egy elkényeztetett szupersztár lettél, aki azt hiszi, mindent megkaphat. 
- Ez hülyeség. - ujjait hajába vezette - Szerettem volna megbeszélni mindent, de te nem voltál hajlandó leülni velem beszélni. 
- Azért mert sosem kérted! - nem bírtam ki, hogy ne kiabáljak. Annyi minden gyűlt össze most bennem, hogy kikényszerült belőlem. - Rajtad kívül szinte mindenki megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e szóba állni vele, de te mindig elrángattál, ha akartam, ha nem. - arcomon legördült az első könnycsepp, amit kezemmel gyorsan letöröltem. 
- Makacs vagy, és tudtam, hogy soha nem akarnál velem lenni. 
- Te vagy a hibás mindenért. Tudni akarod, hogy miért lettem ilyen? - nagyot nyeltem, hogy leküzdjem a zokogásomat. Közelebb lépett miközben bólintott, de én szabályszerűen hátráltam a lépcső második fokára, így egy magasak voltunk. - Miattad! - mutató ujjammal a mellkasára böktem - Teljesen elfelejtettél másfél él alatt. 
- Ne okolj engem, amikor nem csináltam semmit! - nem akart hinni nekem, amiről magas hangja is árulkodott. 
- Pont ez az! Másfél év alatt egy rohadt telefont nem intéztél felém, olyan volt, mintha a költözés után meghaltam volna a szemedben. - nehéz volt erről beszélnem, hisz még senkinek nem mondtam el őszintén, kivéve Perriet, bár neki se a teljes történetet. 
- Akartalak.. - hangja suttogás volt, idegesen túrt hajába. 
- Mikor? Amikor a 18.-ik szülinapodat tartottad, és azt nyilatkoztad, hogy az volt az eddigi legjobb szülinapod, mert mindenki ott volt, aki fontos számodra?! Akkor ezek szerint én semmit nem jelentettem? Vagy akkor, amikor hívtalak, de megváltoztattad a számod, így sehogy nem tudtalak elérni? Vagy épp akkor, amikor a szülinapom volt? Azt mondtad, hogy azt a napot együtt fogjuk tölteni. Se szülők, se négy idióta, csak te meg én! De még csak annyit se írtál, hogy forduljak fel. - jól esett, hogy végre kimondhattam ezeket a dolgokat. 
- Nem ellened volt. Csak azt akartam, hogy jobb életed legyen, amiben én nem vagyok benne. Nem akartam, hogy valami bajod essen, és nem szerettem volna, hogy az a négy idióta valamit tenne, ami miatt megutálnál. 
- Jobb is, ugyanis te elintézted ezt egyedül! - nem voltam képes felfogni a kifogásait - És a szülinapomat is ezért felejtetted el? 
- Csak kiment a fejemből...
- Hogy a büdös életbe? - annyira ideges lettem, hogy nem tudtam végig hallgatni az ócska kifogásait - Harry, a szülinapom ugyan azon a retkes napon van, mint a tiéd, a rohad életbe is! - akaratomon kívül kezdtem el kiabálni. Sajnálkozva nézett rám, majd amint rájött, hogy ez semmit nem használ fejét lehajtotta. - Tudod, nem is ez fájt a legjobban, hanem tavaly áprilisban volt egy interjútok, amin mutattak egy képet. - nagyot nyeltem, ahogy visszaemlékeztem arra a napra. Bele égett az emlékeimbe. - Mi voltunk rajta, amikor búcsúzkodtunk. Megkérdezték, hogy ki az a lány. És te azt mondtad, hogy egy rajongó. - torkom elszorult, ahogy az emlékek megtaláltak arról a napról. Emlékszem, hogy milyen izgatottan ültem le a tv elé és vártam, hogy elkezdődjön az interjú. Hiába Harryvel nem beszéltünk, nem számított, mert fontos volt számomra, és boldog voltam, hogy sikerült elérnie az álmát. - Nem jelentettem neked semmit. Tudod, akkor meg akartam halni. Véget akartam vetni az életemnek, de nem sikerült. Anyáék túl hamar jöttek fel a szobámba, és sikerült kihívniuk a mentőt. Hagytak szenvedni. Utána lettem ilyen. Rossz társaságba keveredtem. Az elején azért csináltam, hogy hátha így felfigyelsz majd rám, de nem így lett. Aztán már nem is érdekelt, hogy hogyan baszom el az életem, csak menekülni akartam a fájdalomtól. Kipróbáltam mindent, amit csak lehetett. Nem érdekelt senki, csak arra vártam, hogy majd te jössz, és minden olyan lesz, mint régen. - szánalmasan nevettem fel - Sokszor kerültem kórházba, és mindig csak egy hajszál választott el attól, hogy meghaljak, de volt egy dolog, ami miatt élni szerettem volna. Tudod mi volt az? - kíváncsian néztem rá, de csak a fejét rázta - Bosszút akartam állni rajtad! Elterveztem, hogyha egyszer találkozok veled vissza adok mindent, amit tőled kaptam. Meg akartam keseríteni az életed, ahogy te tetted az enyémmel. Aztán itt kötöttem ki. Egyszerre volt öröm és rémálom. Akárhogy szerettem volna, nem tudtam megcsinálni veled mindazt, amit szerettem volna. Nekem ahhoz még mindig túl fontos vagy, ami szerintem nevetséges, de ez van. - vállamat megvontam, ahogy monológom végére értem. Nem szólt semmit először, csak feldolgozta a hallottakat, aztán neki kezdett. 
- Nekem is fontos vagy, de nem ilyen módon! Dorinda, iszol és drogozol! 17 évesen idáig süllyedtél, és nem foghatod rám! Túl kellett volna lépned rajtam! - szavai tőrként hasítottak a szívembe. 
- Úgy, ahogy te tetted. Sikerült négy vadidegen, beképzelt, idiótának a helyembe lépnie. - tisztában voltam vele, hogy ezt a beszélgetést a többiek is teljes egészében hallották. 
- Ne beszélj róluk így! - fájt, hogy így védi őket, miközben most öntöttem ki a szívem. 
- Úgy beszélek, ahogy csak szeretnék! Elvették az egyik legjobb dolgot az életemből. - Harry reakciója szinte észrevehetetlen volt, arca nem mozdult, csak állkapcsa feszült meg. 
- Magadnak köszönhetsz mindent! Majdnem kirúgtak a gimiből, a testvéredet fenyítésben tartod, és nem jársz haza esténként. Aggódunk érted! Azért jöttél ide, mert mindenki azt hitte, hogy nekem sikerül majd Ronnie esküvőjére megváltoztatni, de ez lehetetlen! Annyira nem vagy önmagad. - fejét rosszallóan csóválta. 
- Mindenki meg akar változtatni, de azzal senki nem számol, hogy lehet, nekem jó így? - látásom homályos lett, hangom megremegett. 
- Nem! - kijelentése hangos, és határozott volt.
- Pedig én jól érzem magam. - nem volt erőm több kiabálásra, így normálhangon folytattam a veszekedést. 
- Úgy, hogy folyton bajba kerülsz? Iszol? Rossz emberekkel barátkozol? És, hogy csak úgy vagy képes önfeledten bulizni, ha beszedsz valamit? - nem engedett haragjából, hangja ugyan olyan hangos volt. 
- Az isten szerelmére! - újra felemeltem a hangom, ahogy kezem ökölbe szorult - Hányszor mondjam el, hogy én nem szedtem be semmit?! - idegesített, hogy újra visszatértünk ehhez a témához. 
- A vérképed nem ezt mutatta. - gúnyosan mosolygott, mint aki elégedett magával, és azt hiszi, hogy győzött, de nem adom magam ilyen könnyen. 
- De akkor beszéljünk arról, hogy hogyan kerültem oda. - most rajtam volt a sor, hogy mosolyogjak, amikor Hazza arca elkomorult - A te drágalátos barátaid vittek el oda! 
- De ők nem kényszerítettek arra, hogy bevegyél valamit! 
- A rohad életbe is Styles! - remegni kezdtem az idegességtől - Elmentem oda, ahova Zayn ajánlotta, és utána két napig szinte nem is éltem! Felfogtad, hogy a te barátaid juttattak a halálhoz? Egy hajszál választott el attól, hogy meghaljak! - ez volt az utolsó lapom, amit kijátszhattam, így reménykedtem benne, hogy észhez tér. 
- Igen, és bárcsak inkább meghaltál volna! - Harry kiabálása betöltötte a csendes házat, ahol a hangja vízhangzott. Ledermedtem mondatán, elszállt minden haragom. A szememből a könnyek eltűntek, tekintetem semmit mondó lett. Ujjaim kiegyenesedtek, és nem sok kellett ahhoz, hogy elájuljak. Harry arca is megváltozott, ahogy rájött mit is mondott. Komor tekintete meglágyult, arcával valami hülye grimaszt vágott. - Do, én nem...- nem hagytam, hogy végig mondja, jobb kezem arcán csattant. Feje oldalra csuklott, de nem is próbálta újra felemelni. 
- Bárcsak soha ne jelentkeztél volna az X Factorba. - suttogásnál többet nem tudtam előhúzni magamból. Megölt azzal az egy mondattal. Olyan volt hallani tőle, mint amikor az ember szívét kitépik. - Tiszta szívből gyűlöllek Harold Edward Styles! - újra könnyek lepték el a szemem, de most hagytam, hogy utat törjenek maguknak. Fél pillanat alatt, arcomon hihetetlen mennyiségű sós folyadék gördült végig, majd hátat fordítottam neki és a szobámba rohantam, magam mögött az ajtót hangosan becsaptam, majd kulcsra zártam, nehogy valaki be próbáljon jönni. 
Nem akartam épp ésszel felfogni, hogy mit is mondott. Most kívánta a halálomat! Bármit kinéztem volna Harryből, de ezt az egyet nem. Azt hittem, hogy meg tudjuk beszélni normális emberek módjára, de mindenki azzal van, hogy megváltoztasson, senkinek nem tudom elmondani, hogy mi is a bajom. Nekik csak az a fontos, hogy az a tisztelettudó lány legyek, aki voltam. De én nem akarok az lenni! 
Lassan sétáltam be a fürdőmbe, ahol a csapra támaszkodtam és a tükörbe néztem. Elborzadtam tükörképemen. Szemeim fel voltak dagadva a sírástól, szemfestékem teljesen elmosódott. Tekintetem akaratlanul csúszott a csap mellett található pengére. Minden egyszerűbb lenne, ha nem lennék. Egy vágás, egy kis vér, és az élet véget ér.