30. Derek

Az érzések azok a tulajdonságok, amiket nem lehet kordában tartani. Nem tudsz nekik parancsolni bármennyire is szeretnéd. Minden emberben jelen vannak, de senki nem tudja megmagyarázni azokat. Ez még a tudósok számára is egy megoldatlan rejtély, hogy kiben, hogyan alakul ki. Kitalálhatsz ezer okot, hogy miért érzel úgy valaki iránt, ahogy, de az eszed kreálni fog ezer meg egy okot arra, hogy ez miért nem helyes, azonban mégis az győz, amit érzel. Ezen az érzésen soha semmi nem lesz nagyobb, mert ha azt választod, amit az eszed diktál, akkor bizony boldogtalan leszel. Megjátszhatod, hogy minden a lehető legnagyobb rendben, de ez hazugság. Soha nem lehetsz boldog, ha nem a szerint cselekszel, ahogyan érzel. És hogy honnan tudom mind ezt? Onnan, hogy én is így vagyok vele. Hiába viselkedek gorombán mindenkivel, csak azért, hogy hagyjanak békén, mégis egyedül érzem magam. Szükségem lenne valakire, de e helyett én inkább mindenkit elűzök magamtól. Néha már én magam sem értem a viselkedésem, és ez megijeszt! Nem akarok egyedül lenni  de arra sincs ingerem, hogy az Eleanorhoz hasonló személyekkel lógjak. Mind csak azt akarják, hogy kibéküljek Styles-al, amit én nem szeretnék....azt hiszem.
Nem tudom, hogy juthattam arra a szintre, hogy magamba fordulva fekszem az ágyamon, a párnám ölelgetve, közben pedig az érzéseimen töprengek. Ez nem én vagyok. Nem szoktam ilyeneket csinálni, mert általában egy fiú se kelt bennem olyan érzéseket, mint Zayn. Eddig úgy volt, hogy minden fiúval, aki tetszett lefeküdtem, utána még egy kicsit szórakoztam, utána pedig nem is foglalkoztam velük. Ennek is köszönhető, hogy 17 évesen még egy komoly kapcsolatom se volt. Nem tudom, hogy milyen lehet szerelmesnek lenni, hogy mit érzünk, amikor találkozunk a megfelelő sráccal. Semmit nem tudok erről! Talán azért is van az, hogy félek. Amikor Perrie közölte, hogy szerinte Zayn akar tőlem valamit, akkor nagyon megijedtem. Tudom, hogy ez nem igaz, de mégis annyira furcsa lenne. Mi van, ha igaza van a szőkeségnek, de én elmenekülök előle? Hátat fordítok, vagy a nálam szokásos bunkó stílusban elűzöm magamtól? Ettől félek igazán. Lehet, hogy mindez csak egy futó kaland lenne, de mi van akkor, ha olyan lenne, mint Adam és Ronnie kapcsolata? Ők régóta barátok voltak, amiből szép lassan kialakult a szerelem. Két éve együtt vannak, és ez szerintem elég hosszú idő, ahhoz, hogy lekösd magad. Ennyi idő alatt tartozol valakihez, akit szeretsz, és ő viszont szeret. 
Bezártságom mindenkinek feltűnt, ahogy a Perrie-vel való beszélgetésemből vissza értem. Nem tudtam mosolyogni, sőt még a beszólásaim is elmaradtak. Nem voltam képes felfogni, hogy ő azért teszi tönkre a kapcsolatát, ami nem is létezik. Nagy ára van annak, hogy ő majd szakít barátjával, de egyrészt meg is értem. Miért legyen együtt valakivel, akit nem is szeret? Felesleges ez a színjáték, és ezzel.....
- Dorinda, segítened kell! - Cat őrültek módjára rontott be a szobába, arca kétségbeesett volt. 
- Nem érek rá. - nehezen vettem rá magam, hogy puha ágyamból felkeljek, de muszáj volt annak reményében, hogy talán így békén hagy. 
- Nem is csinálsz semmit. - nevetve huppant le az ágy szélére, mintha meg sem hallotta volna előbbi mondatom.
- Épp most akarok elmenni. - nyugodtan sétáltam be fürdőmbe, próbáltam figyelmen kívül hagyni megdöbbent arcát. Nem fogok vele jó pofizni. 
- Mi bajod? - hisztisen jött utánam, de az ajtó küszöbén karba font karokkal a mellkasán megállt. 
- Mire célzol? - a tükörből néztem rá, hajam fésülését abba hagytam, és a szemtusomért nyúltam. 
- Reggeltől fogva bunkó vagy velem! - nem válaszoltam feltételezésére - ami amúgy teljesen igaz volt -, tovább folytattam a sminkem igazítását. Egyszerűen elmondhattam volna neki, hogy mi bajom, de azt akartam, hogy ő is töprengjen ezen egy kicsit. Sose szerettem az egyszerű megoldásokat, mindent túlbonyolítottam mindig. Semmi vicces nincs abban, hogyha az elején mindent elmondok, mert néha ilyenkor olyan dolgok is kiderülnek, amiket nem is sejtettem, vagy épp az illetőnek esze ágában sem volt elmondani.
- Úgy ahogy Styles-nak, neked se fogok elmondani semmit. - vállam vonva fordultam felé, visszamentem jelenlegi szobámba. Keresnem kellett valami egyszerű cipőt, mert tényleg úgy terveztem, hogy elmegyek, hisz semmi kedvem egyfolytában azon agyalni, mi lesz ezután. Kicsit ki kell eresztenem a gőzt, mert ez alatt a pár nap alatt, amíg nem voltunk a városban, sokkal több gondom lett, mint azelőtt.
- Gyerekesen viselkedsz. - ismét az ajtókeretnél állt, fejét rosszallóan ingatta. 
- Szerinted érdekel? - rá se nézve válaszoltam, miközben az egyik balerinába  beledugtam lábaim, majd a fekete táskám megfogtam és így egyenesedtem fel. Hiába volt Cat szomorú, ami arcán teljesen meglátszódott, még ez sem tudott meghatni. Nem fogom annyiba hagyni a dolgot! 
- Azt hittem barátnők vagyunk?! - tekintete könnyes volt, hangereje alig ütötte meg a normál szintet. 
- Hinni sok mindent lehet. - ismét a vállamat vontam - És ha megbocsátasz, mennem kell. - lassan tettem felé két lépést, apró célzás akart lenne arra, hogy elmehetne a kijárattól. Arcán egy könnycsepp gördült végig, ahogy arrébb lépett, így nyugodtan tudtam elhagyni a lila színű helységet. Lábaim gyorsan szedtem, főleg a lépcsőn, aminek az alján Eleanor-al találkoztam, ő azonban egyből hátat fordított és a konyha felé sétált, aminek a bejáratánál Louis és Harry jelent meg. 
- Dorinda, légy szíves! - Cat nem adta fel próbálkozását. 
- Catarine, lépj túl rajta! - direkt használtam az egész kereszt nevét - Annyit mondhatok, hogy Eleanor-al szerintem jó páros lennétek. Mindketten profik vagytok abban, hogyan használjátok ki az embereket! - mosolyogva bólogattam, miközben tekintetem kettőjük közt cikázott.
- Dorinda, állítsd le magad! - Louis mérgesen utasított, de szavai süket fülekre találtak. 
- Viccelsz? Még el sem kezdtem. - lehet, nem kellene így viselkednem, de nem bírom magamban tartani. 
- Dorinda Jordan még egy rossz szó valamelyik lányra és repülsz innen! - Harold védelmezően fogta meg barátnője derekát. 
- Mindketten tudjuk, hogy úgysem tennéd meg. - magabiztosan vigyorogtam fürtöskére.  Nem tenné meg, mert ahhoz neki túl fontos, hogy mások mit gondolnak róla, főleg Anne-nek és anyának nem akar csalódást okozni.
- Lehet, hogy ő nem, de én igen! - gyilkos tekintetekkel lépet elém Louis, de nem ijedtem meg, álltam pillantását. 
- Én a helyedbe inkább csendben maradnék azzal a titokkal, amit te őrzöl! - vállát megveregettem, majd elhagytam a házat, ezzel ezernyi kérdés között hagyva mindenkit.

*  *  *  *  *

Elveszettként bolyongtam a nagyvárosban, ahol mindenki ellenség volt számomra, és ahol mindenki szemében egy betolakodó voltam. Nem éreztem itt jól magam, egyedül voltam, miközben mindig körbe vett valaki. Talán ez volt a baj. Másokra haragudtam, az miatt, amit én követtem el. Cat-en és Eleanor-on vezettem le a dühömet, ahelyett, hogy inkább magamban kellene elszámolnom, hogy mit csináltam. Szétszedtem egy kapcsolatot, ami igaz, nem volt valódi, de mégis rosszul éreztem magam. Aggódtam, hogy mi lesz Perrie-vel, és a bandájával. 
Magatehetetlenül ültem egy Starbucks asztalánál, miközben a jegeskávém szívószálával szórakoztam. Üveges tekintettel néztem az embereket, figyeltem, hogy mit csinálnak. Nem voltak olyan sokan, mégis annyira zsúfoltnak éreztem ezt a helyet. Egy velem egyidős srác ült a szomszédos asztalnál, aki a laptopja képernyőjébe volt nagyon belegörnyedve; a másik oldalt egy fiú és egy lány foglalt helyett, akik beszélgettek. Látni lehetett, hogy ők most egy olyan fázisban vannak, amiben még csak ismerkednek, próbálnak megtudni egymásról minél többet, hogy aztán eldöntsék, tudnak majd együtt lenni vagy sem. Ezen kívül még volt pár ember, de mivel az óra még csak most kezdte megközelíteni a 12-t, így a nagy tömeg csak most fog jönni. Még mindenki dolgozik, vagy épp az iskolapadban görnyed. A nyári szünet hivatalosan még csak két nap múlva fog elkezdődni, így normális, hogy ilyenkor alig vannak ilyen helyen.
Arcomon a mai nap folyamán talán most először jelent meg egy őszinte mosoly, amikor megláttam, hogy két személy sétál be az ajtón. Nem tudtam nem őket figyelni, ahogy szemükkel engem keresnek, majd amikor a lány észrevett nevetve csapott a mellette álló fiú mellkasára, aki morogva fordult a lány felé, de amint rájött, hogy a vörös hajú  csaj mit mutatott neki, egyből engedett komor nézéséből, és mosolyogva közelítettek felém. Ez az egész kis jelent pár másodperc volt, mégis élvezet volt nézni. 
- Hellóka nyalóka! - vigyorogva foglalt velem szemben helyet a kissé bozótos hajú srác, aki mellé egyből csatlakozott partnere is. 
- Titeket meg mi lelt? - kuncogva néztem George-ra és Mina-ra, akik szorosan egymás mellett ültek. 
- Hallottál már Gina-ról? - George komoly tekintettel nézett rám. Szemöldököm összevonva próbáltam rájönni vajon kiről is beszél. Sorra vettem minden közösnek mondható ismerősünket, de semmi ilyen nevű lány nem rémlik. Fejem rázva néztem a két személyre, jelezvén, hogy semmi nem rémlik ezzel a névvel. - Nos, akkor bemutatom! - az asztalon heverő kezüket összekulcsolták, majd Mina a fejét George vállára hajtotta. Mindketten mosolyogtak, látszott rajtuk, hogy boldogak, és ekkor esett le. Mina + George = Gina. 
- Na, jó, menjetek a picsába! - nevetve dőltem hátra a kényelmes fotel szerűségen, hátamat támasztottam a háttámlának és úgy figyeltem őket. Nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg igaz, és ők egy pár. Annyira fura volt, de egyben mégis melegség töltötte el a szívemet. - Mióta tart? - lázba hoztak ezzel a témával. 
- Kemény két napja! - Mina nevetve mutatta fel ujját miközben válaszolt, arca sugárzott a boldogságtól. Rég nem láttam már ennyire önfeledten boldognak, még akkor sem, amikor először találkoztunk a plázában.
- Tudni akarok mindent! - reméltem, hogyha meghallgatom az ő történetüket, akkor egy kicsit eltudom felejteni a saját gondomat. Izgatottan vártam, míg eldöntötték, hogy melyikkőjük is kezdje a beszámolót, de ebből a kis csatából Mina jött ki győztesen, így ő kezdett neki, míg barátja néha-néha közbeszólt, vagy csak helyeslően bólogatott, de minden esetben csillogó tekintettel figyelte barátnőjét, aki boldogan elevenítette fel a nemrég történteket. Jó volt rájuk nézni, mert érezni lehetett, hogy ez nem csak egy rövid kis futókaland lesz, hanem annál azért egy kicsivel több.
Mosolyom nem hagyott alább, de figyelmem nem volt teljesen az ő történetüknél. Sok minden kavargott a fejemben, de azért néhány szófoszlányt megértettem, de így sem volt kerek, hogy miről is beszéltek. Elgondolkodva néztem rájuk. Vajon velem valaha meg fog esni, ami most velük? Fiatalok, aranyosak, szerelmesek. Nem tudok hinni abba, hogy én fogok így érezni. Életemben, egy ember van akit, szeretek, és kötődök is hozzá, csak sajnos ő már nem érez így. Szerintem soha nem is érzett. 
Új párunk, Gina látta, hogy gondolataim teljesen másfele kalandozott, mert még azt is elhittem nekik, hogy George egy sárkánnyal harcolt a szőke hercegnőért, aki Mina volt. Nem emlékszem ilyenre, de ha igaz, akkor nagyon bunkó voltam velük. Sűrű bocsánatkérések közepette hagytuk el a kávézót, de ők csak mosolyogva elmondták ezerszer, hogy nem bánják, de bűnhődnöm kell érte. Először megijedtem, hogy mit találtak ki, de amikor közölték, hogy velük kell mennem, bevásárolni, hangos nevetésben törtem ki. Az alatt a kis idő alatt, amíg távol voltam, Mina semmit nem változott, ugyanúgy utálta a nagy bevásárlást, mint akkor. Szó szerint be kellett rángatni őt a bevásárlóközpontba, ahol végül egészen felszabadult. 
A lány szemei felcsillantak, ahogy meglátta a pénzzel működő automatákat, amik a kicsiknek voltak kitalálva. Nem hagyhatta szalasztani a lehetőséget, és gyermeki mosollyal vette használatba a gépet. Nevettem, amikor megláttam, hogy mennyire élvezi, ahogy az autó mozog alatta, így én se hagyhattam ki ezt az élményt, és helyet foglaltam mellette. George a fejét fogva kezdett el idegesen járkálni, így próbálta tagadni, hogy velünk van, de egy idő után azonban nevetve fényképezett, és videókat készített rólunk. Egy kis ideig ezzel voltunk lefoglalva, utána pedig már csatlakoztak hozzánk a többiek is, így hatan vágtunk neki a vásárlásnak, de ez se a hétköznapi volt. Míg a három fiú - George, Adam, Nick - egy-egy bevásárlókocsit toltak, addig mi lányok azokban ültünk benne. Rég volt már, hogy ennyire jól éreztem magam a barátaim társaságában, így próbáltam kiélvezni minden pillanatot. A sorokat sikongatva jártuk, mert a fiúk Forma 1-es pilótának képzelték magukat, így gyorsan gurultunk, és életveszélyes kanyarokat tettük, amit a többi vásárló, valamint a biztonsági őrök nem néztek jó szemmel.

A gyerekosztályon lehettünk, amikor a srácok pihenés képen a kihelyezett libikókán kezdtek el játszani, a lányokkal pedig csak az egymás mellé tologatott kocsikban foglaltunk helyett. Vigyorogva lihegtem a sok sikoltozástól, megszólalni nem nagyon volt erőnk. Nagyjából egy órája lehettünk a nagy épületben, de azért amiért valójában jöttünk még nem tudtuk megvalósítani. Légzésem kezdett lenyugodni, amikor a hátamnál egy nagy csapódást éreztem. Valaki nekem tolta a kocsiját. Fájdalmasan kaptam a lapockámhoz, amit nagy ütés ért, és egy kicsit idegesen fordultam a "támadóm" felé. 
- Nem tudna figyelni? - meglepett, hogy nem is voltam annyira felháborodva, mint eredetileg terveztem. Úgy voltam vele, hogy ezt a napot semmi nem tudja elrontani. 
- Bocs. - köpte oda a szavakat az illető, még csak rám se nézve, de ahogy elvette a polcról, amire szüksége volt, rám nézett. Arcomról a mosoly egyből lehervadt, torkomban óriási gombóc nőtt, kezem izzadni kezdett. Ő volt az! - Hello, Dorinda! - vigyora inkább hasonlított egy vicsorhoz, fekete szemei ijesztőek voltak. Teste megfeszült, hangja ideges volt. Tudtam miért jött. Nem gondoltam volna, hogy a verseny miatt felkeres. Nagyot nyeltem, féltem, hogy mi lesz. Emlékszem arra, hogy mit tesz azokkal a személyekkel, akik vele vannak, de nem csinálják azt, amit mond nekik, vagy épp nem megy el versenyre. Azokat általában félholtra vereti. Ebben a szempontban rettegtem tőle, főleg úgy, hogy nekem már van a rovásomon nála. Igaz az nem azért volt, mert nem tettem, amire utasított, hanem azért mert az elején csak arra kellett nekem, és én neki, hogy az ágyban szórakozzunk, de ezt egy idő után meguntam és másokkal kezdtem el kavarni, amit nem nézett jó szemmel, és akkor megfogadta, hogyha még egyszer nem hallgatok rá, akkor az intenzívre küld. Na, nem mintha nem kerültem volna oda egy párszor, az ő jóvoltából.

Hallottam, ahogy a társaságom összesúgnak, hogy vajon ki lehet ez, és hogy honnan ismerem. Nem akartam előttük veszekedni, meg úgy alapjáraton sem, főleg nem Derekkel. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve pattantam fel a gurulós vas kocsiból, és egy nagy ugrással kimásztam belőle, majd hátra sem nézve kezdtem el szaladni. Nem érdekelt, ahogy az embereknek nekimentem, csak abban reménykedtem, hogy minél hamarabb elérjem a kijáratot. Hallottam, ahogy Mina és Ronnie kiabálnak utánam, de próbáltam nem foglalkozni velük, és miután kiértem az ajtón, teljes erőmből kezdtem el sprintelni. Egyszer néztem csak hátra, akkor pillantottam meg, ahogy Derek követ, majd egy autóba pattant be. Torkomban a gombóc csak még nagyobbra nőtt, az oldalam szúrt, levegőt is alig kaptam. Annyinak örültem csak, hogy amerre mentem sok lámpa volt, amik átlagosan pont akkor lettek pirosak, amikor odaértem, így volt egy kis egérutam követőmmel szemben. Az utcán az embereket majdnem fellöktem nagy sebességemmel, de nem érdekelt. Minél hamarabb haza akartam érni. Haza? Ez az első alkalom, amikor így neveztem azt a börtönt, ahol jelenleg lakom, de még az is jobb, mint hogy Derek kezei közé kerüljek. Egy kis megkönnyebbülés uralkodott el testemen, amikor megláttam a nagy házat az utca sarkáról, mert csak pár lépés hiányzott ahhoz, hogy elbújhassak. Idegesen fordultam hátra, de sehol nem láttam a nagy fekete kocsit. Azt hiszem sikerült leráznom, de amikor a legkevésbé számítottam meglepetésre, akkor ért a legnagyobb. 

Fájdalmasan ütköztem bele valakibe, aki a kapun sietett kifele, így teljes erejéből nekem esett, végül pedig a földön kötöttünk ki. A felállás szerint én voltam alul, míg rajtam feküdt a titkos idegen. Az esésnél próbáltam felfogni a kezemmel az ütést, amivel csak annyit értem el, hogy nagy valószínűséggel mindkét felkaromról sikeresen lejött a bőr, mert iszonyatosan fájt, a fejemről nem is beszélve, ami egy nagyot koppant az aszfalton. Szemeim összeszorítva feküdtem a kemény betonon, nem mertem kinyitni, mert féltem, hogy akkor eluralkodik felettem a fájdalmas érzés, és sírni kezdek. Levegőmet is visszatartottam a rám nehezedő testsúly miatt. 
- Jól vagy? - egy ismerős rekedtes hang érdeklődött hogylétem felől, ujjaival az arcomba hullott tincseimet simította el. Ekkor vettem a bátorságot, szemhéjaim akaratlanul is felnyíltak, kíváncsi voltam vajon kibe futottam bele. Meglepődtem, amikor tekintetem rabul ejtette egy csoki barna szempár, mely halványan csillogott az aggodalomtól. Szégyenlősen rebesgettem szempilláim, nem tudtam elhinni, hogy ismét alatta fekszem. Az érzés, ami a hatalmába kerített, egyszerre volt fájdalmas, de egyben mégis kellemes. Fájt, mert eszembe juttatta a történteket, és azt, hogy Perrie miattam fog vele szakítani. Kellemes viszont azért volt, mert egész nap szinte rajta agyaltam, és most itt van. Igaz nem épp olyan formában, ahogy elterveztem, de azért egy picit örültem neki. 
- Jobban kellene vigyáznod. - hangjától az egész testem megremegett, szívem kihagyott egy ütemet. Miért csinálja ezt velem? Eddig semmi ilyen nem váltott ki belőlem, de amióta beszéltem Perrievel, azóta csak ő jár az eszembe, és az, amit mondott "Ő akar tőled". Vajon tényleg így van? Zayn Malik valamit akar tőlem? Habár volt néhány jel. Ilyen volt a két csók, valamint, az, hogy folyton rajtam fekszik, ha elesünk,  és nem áll szándékában felkelni. Eddig ezekkel nem is foglalkoztam. Úgy voltam vele, hogy biztos csak szórakozik velem, hisz mit akar egy magamfajtától? A menedzserük is megmondta, hogy nem vagyok nekik való.
- Szerintem neked kellene, mert a végén a helyes arcod megsérül. - nem voltam tisztában azzal, amit mondtam. Nem tudtam elszakítani a szemeimet tőle.
- Szóval, szerinted helyes vagyok? - kedves mosollyal nézett rám, miközben mutató ujjával arccsontomon simított végig. Ekkor döbbentem rá, hogy valójában mi hagyta el a számat. Éreztem, ahogy arcom elönti a melegség, zavarban voltam. Hogy mondhattam ezt? Ki kellett találnom valami jó ki fogást, de amikor szám szólásra nyitottam, egy rekedtes hang megelőzött: 
- Jaj, de szánalmasok vagytok. Mindjárt elhányom magam.

29. Két lány, egy fiú

Sziasztok! 

El sem tudom hinni, hogy újra itt vagyok. Több, mint egy hónapja nem volt rész, amit nagyon sajnálok:/ Fel akartam rakni már, de valahogy sehogy nem úgy jöttek ki a dolgok. Sok minden volt most a nyakamban, és alig jutott időm valamire is. De most jelentkeznék vele:')

Még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy ha minden jól megy, akkor minden hétvégén jelentkezem majd új részekkel!!

Valamint el fogom hagyni azt a szokásomat, hogy így írok a részek elé, mint most. Rájöttem, hogy totál feleslegesek, úgyhogy ennyi voltam! Ölelés♥

Dorinda szemszöge:

Az álmok minden egyes emberben megtalálhatóak. Lehet az egy kisebb, de lehet akár óriási is. Bármilyenről is van szó, mindenki tesz azért, hogy azt valóra válthassa. Ha igazán fontos neki, akkor küzd érte, és nem számít, hogy mennyi embert kell azért megbántania, vagy esetleg hány barátját veszíti el a személy, mert tudja, hogy utána minden jó lesz. Akik próbálták őt hátráltatni, féltékenyek lesznek, milyen sikereket ér el, de nem fogják bevallani, inkább csak tovább piszkálnak. Te viszont, boldogan fogsz élni, mert tudod, hogy neked sikerült elérni valamit, amit bárki nem fog. Nem fogod hagyni, hogy akárki is letaszítson, és nem fogsz magadtól lemondani róla. Hiába fogja kérni a legjobb barátod, hogy ne csináld tovább, még az ő kedvéért sem tennéd meg szívesen. Ezzel tisztában voltam akkor is, amikor Harry-t kértem meg arra, hogy lépjen ki a bandából. Tudtam, hogy nem fogja megtenni, ahhoz neki ez túl fontos. Sokáig álmodozott róla, hogy egyszer híres lesz, és most, hogy ez megadatott neki, semmi pénzért nem adná föl, hiába is kérem őt. Neki ez egy mennyország, és többet jelent neki négy idióta, és a világhírnév, mint a régi élete.

- Do, gyere, itt a helikopter! - mély gondolataimat az ajtón belépő, mosolygós Caterina zavarta meg.

- Megyek. - pufogva válaszoltam neki, az ágyról felkaptam a táskámat, és felé kezdtem el sétálni. Mosolyogva várt, de én nem voltam ennyire jó kedvű. Bunkó stílusban mentem neki "véletlenül", amin meglepődött, de nem foglalkoztam vele, úgy léptem ki a szabadba és az egyik géphez indultam.

Haragudtam rá! Összejött Harry-vel, és még egy rohadt köszönöm-öt se mondott, holott nekem köszönheti mindezt. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha féltékeny lennék, mert nem, csupán csak rosszul esik! Amióta együtt vannak, azóta nem tudtunk normálisan beszélgetni, pedig azt hittem, hogy jó barátnők lettünk, de úgy tűnik még egy személy, akiben csalódnom kellett. Azt hiszem, kezdek hozzászokni ehhez. Mindig ez van. Ha valakivel jóba leszek, az mindig csak kihasznál, és most nem túlzok! Kezdem azt hinni, hogy Cat is csak azért barátkozott velem, hogy megkaphassa Harry-t, ami lássuk be, sikerült is neki.

- Hello! - Zayn vigyorogva bukkant elő az egyik helikopter mellől, és még mindig ugyan ilyen lelkesedéssel nyúlt tatyóm felé. Meglepődtem kedvességén, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, így csak kezébe dobtam és minden szó nélkül hátat fordítottam neki.

- Dorinda, beszélhetnénk? - Eleanor a semmiből lépve elő támadott le, majd jobb kezem megragadva kezdett el maga után húzni, egészen addig, amíg hallótávolságon kívül nem estek a többiek. Meglepődtem sietségén, de legalább annyi jó volt, hogy ő nem mosolygott, mint a többiek. Bár, ha jobban belegondolok, ez Eleanornál nagyon furcsa, amitől egy picit megijedtem. Még nem láttam olyan komornak, mint most, amikor farkas szemet néztünk egymással. - Miért csinálod ezt? - kezeit maga előtt fonta össze, mintha így próbálta volna magát kordában tartani.

- Mégis mit? - nem értettem miről beszél. Sok mindent csinálok, de ezek közül szerintem egyik sem olyan, amin kiakadhatna.

- Ne tedd a hülyét! - megszeppenve hátráltam, amikor meghallottam magas hangját. Eleanor kiabált! Nem jellemző rá az ilyesfajta viselkedés. - Hallottalak Harry-vel. - hangja most kicsivel halkabb volt, pont annyira, hogy én halljam, de a többiek, akik minket figyelnek, ne értsenek semmit.

- Abba ne szólj bele! - idegesen kezdtem ujjaimmal combomon dobolni, ajkaim harapdáltam. Miért kell olyanba beleszólni, amiről nem tud semmit? Egyáltalán miért kellett hallgatóznia?

- Bele fogok, mert az egyik legjobb barátomról beszélünk! - persze, hogy nem hagyja annyiba a témát - Dorinda, nem helyes, hogy választás elé kényszeríted! - ismét felemelte a hangját, amit nem csak én, hanem a többiek is meghallottak. Idegesen túrtam hajamba, hátra fordultam, hogy láthassam, ki hogyan reagál erre. Mindannyian meg voltak döbbenve, mégis Louis és Harry volt az, akik idegesen toporzékoltak egy helyben, a többiek pedig csendben vártak.

- Szerinted érdekel, hogy te mit gondolsz? - nem hagyhatom magam, így muszáj volt támadnom nekem is - Azt csinálok, amit akarok, és nem fogom hagyni, hogy egy magadfajta beleszóljon, mit csinálok! - rég voltam már ilyen ideges. Nem is emlékszem mikor viselkedtem így utoljára. Azt hiszem akkor, amikor anya bejelentette, hogy internátusba küld, miután először kerültem a kórházba alkoholmérgezés miatt. Akkor volt a legelső nagy veszekedésünk, amiből mára már rutint csináltunk, de nála tudom, hogy bármit is vág a fejemhez, sosem tartja be, kivéve egyet. Nem hittem neki, amikor azt mondta, hogy visszajövünk Londonba, de ezt az egyet megcsinálta. Visszaküldött oda, ami miatt minden megváltozott, de ő ezt nem képes felfogni. Talán amikor megláttam Styles-t az ajtóban, akkor se akadtam úgy ki, mint most.

- Mégis milyen magam fajta? Ugyan olyanok vagyunk, mint bárki más! Ne csinálj úgy, mintha te különböznél! - hiába volt El mérges, még így is látszott rajta, hogy nem tudna ártani még egy póknak sem.

- Nem, te egy elkényeztetett liba vagy, aki azt hiszi, mindent megtehet, mert a barátja világsztár, akit valójában csak kihasznál! - nem tudom, miért mondom ezeket, de úgy tűnik, ami a szívemen az a számon. Jól estek a szavak, még ha bántóak is voltak a másik fél számára. A lány arca elsápadt, teste ellazult. - Tudd meg, én igenis más vagyok, mint ti, és tudod miért? Azért mert amit én mondok, azt be is tartom! Úgyhogy most szólok, hogy jobb, ha figyelsz magadra, különben olyan sorsra fogsz jutni, mint a drágalátos barátod, vagy talán még rosszabbra! - nem fogom hagyni, hogy bárki is beleszóljon az életembe, mert szerintem én is elég nagy vagyok már ahhoz, hogy eldöntsem, mit csinálok. Amúgy is, szeretem fenyegetni az embereket, főleg az olyanokat, mint Eleanor. Félnek, és nem tudnak mit tenni, csak bólintanak és elszaladnak. Ő is ezt tette. Sírva szaladt Tomlinsonhoz, aki próbálta nyugtatgatni barátnőjét, közbe mégis szúrós tekintettel nézett rám. Nem voltam büszke arra, amit tettem, de ez tűnt a legjobb megoldásnak. Most már csak attól kell félnem, hogy a lány elmondja-e barátjának, hogy min ment a vita, vagy sem, de annyi biztos, hogyha köp, akkor neki is olyan nyara lesz, amit soha nem fog elfelejteni, és nem a szép emlékek miatt az is biztos.

*  *  *  *  *

Miért mindig azokkal veszek össze, akikkel jól kijövök? Eleanort is elüldöztem magamtól, de mégis úgy érzem, hogy nem bánom. Megérdemelte, hogy úgy beszéljek vele. Nem fogom hagyni, hogy egy idegen mondja meg, hogy mit csinálok jól, mert semmi beleszólása nincs az életembe. Ezt jobb, ha szem előtt tartja ő is, meg mindenki más is!

A hazaút nagyon lassan telt. Perrie-vel egy szót sem váltottunk, és a kocsiba is minden szó nélkül szálltunk át. Úgy láttam, valamin nagyon merengett, de nem volt bátorságom megkérdezni. Lehet, hogy magánügy, és nem is akarja elmondani, így inkább foglalkoztam a saját problémámmal, ami jelenleg a verseny volt, amin nem vettem részt. Féltem, hogy valami baja esett annak a két dolognak, amiért egy év alatt küzdöttem. Derek-ből mindent kinéztem, és ismertem annyira, hogy tudjam, ígéreteit mindig betartja, legyen szó bármilyen illegális dologról.

A házhoz érve, úgy ugrottam ki a kocsiból, mint aki most látott egy szellemet. A motor még nem állt le, amikor talpam már a biztos talajt érintette. Gyorsan kellett cselekednem, szerettem volna elkerülni az esetleges gondokat.

- Dorinda, igazán segíthetnél! - Liam kiabálása szöget ütött a fülemben. Sokkal komolyabb volt, mint az átlagos viselkedése szokott lenni. Talán ő volt az egyetlen személy a kis csapatból, akitől egy picit féltem. Nem szokott viccelődni, és szerintem simán betartaná az ígéretét, miszerint az utcára tesz, ha az utolsó esélyem is eljátszottam.

Orrom alatt morogva fordultam vissza az ajtó elől, és nehéznek nem mondható testemet elvonszoltam az autóig. Vártam, hogy valaki ide adja a táskámat, ugyanis mindenki a csomagtartóhoz akart férkőzni, több-kevesebb sikerrel.

- Tessék! - Cat mosolyogva tartotta ki kezeit, amin három táska helyezkedett el, egyik az enyém volt.

- Ezzel is megelégszem. - vettem át tőle, azt, amire szükségem volt. Mosolya hihetetlen gyorsasággal tűnt el, meglepődött goromba viselkedésemen.

- Do, beszélhetnénk? - Perrie hangja erőtlenül csengett mögöttem, szinte alig lehetett hallani.

- Persze. - fordultam felé, a kezemben lévő cuccot a kapu szélébe dobtam. A szőke hajú lány pedig a járdán jobb oldalra kezdett el sétálni. Homlokom ráncolva követtem őt, de amikor beértem nem mondott semmit. Csendben lépdeltünk előre, közben mellettünk két kocsi haladt el nagy sebességgel. A fák lombjai előre-hátra mozogtak, jelezvén, hogy egy kicsit fújdogál a szél, de még így is elég kellemes volt az idő, ami elég szokatlan itt Angliában. Általában mindig nyálkás az idő, de ha kivételesen nem esik az eső, akkor sem szokott olyan, hű de meleg lenni.

- Láttalak titeket. - a mellettem eddig csendben haladó személy meglepett ezzel a két szavával. Nem a jelentése miatt, hanem leginkább hangjával. Rekedtes volt, nem volt teljesen biztos magában. Még soha nem láttam ennyire elveszettnek, mindig magabiztos volt, akin látszott, hogy teljesen tisztában van azzal, mit mond vagy csinál.

- Félre érted a helyzetet! - próbáltam védekezni. Tudom, hogy nem helyes, amit Harry-vel csinálok, de nem fogom engedni, hogy még egy személy beleszóljon, főleg úgy, hogy ő majdnem teljes egészében tudja, mit miért csinálok.

- Ezt nem lehet. - rázta meg fejét - Do, nem kell tagadnod. - apró mosollyal a száján állt meg előttem. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fogja érdekelni a velem történtek, de nem is akartam, hogy ebbe nagyon bele folyjon. Nem kell senki segítsége!

- Figyelj, amit beszéltem Harry-vel, tényleg nem gondoltam halál komolyan. - muszáj valami ésszerű magyarázatot adnom, nem akarom kérdések közt hagyni, se őt, se magamat.

- Mi? - értetlenül ráncolta homlokát.

- Azt mondtad, hogy láttál minket Harry-vel. - teljesen összezavarodtam ezek után.

- Nem Harry-ről beszélek. - lágy kuncogása betöltötte a kettőnk közt lévő kis teret - De örülök, hogy beszéltetek. - mosolyogva indult lassan tovább. Megdöbbenve álltam egy helyben, nem tudtam mozdulni. Nem értem, hogyha nem Harry-re gondolt, akkor kire? Rajta kívül senki mással nem voltam olyan helyzetben, ami félreért....a francba! Zayn! Kezeim remegni kezdtek, ahogy eszembe jutott az a személy, aki miatt ez a beszélgetés kezdődött. Hogyan láthatta? Majdnem teljesen sötét volt, alig lehetett még az orrom hegyéig is ellátni.

- Perrie. - hangom elcsuklott, ahogy kiejtettem a nevét. Szomorkás arccal fordult felém, de nem viselte annyira rosszul, mint amire számíthattam. Nem kezdett el kiabálni, csak oda sétált elém és megölelt. Nem tudtam mit tegyek, így viszonoztam gesztusát. Karom szorosan fogta közre a szőkeséget, vállaim rázkódtak hüppögéseim miatt, szemeim könnyesek voltak. - Annyira sajnálom! - nem akartam, hogy ez kiderüljön, mert tudom, hogy ezzel nagy fájdalmat okoztam neki.

- Ne tedd! - elhúzódott tőlem, arca sokkal megkönnyebbültebb volt, mint eddig.

- Nem akartam, hogy ez megtörténjen. - szemeim lesütöttem, szégyelltem magam. Most lettünk úgymond "jóba", erre én fogom és egy este alatt tönkreteszem ezt.

- Örülök, hogy így történt. - meglepődtem válaszán, soha nem gondoltam volna, hogy valaki is ezt fogja mondani, ha látja a barátját, amint egy másik lánnyal csókolózik. - Mindketten tudjuk, hogy a Zayn-el való kapcsolatom nem igazi, így még féltékeny se tudok lenni. - vállát megvonva válaszolt. Igaza volt, de nekem mégis lelkiismeret furdalásom van.

- Ezt nem értem. - homlokomat ráncoltam, hajamba beletúrtam. Komolyan nem értettem, hogy most akkor mit is vár tőlem.

- Szakítani fogok vele! - magabiztosan ejtette ki a szavakat. Nem akartam hinni a fülem. Nem teheti ezt!

- De, akkor mi lesz neked az énekléssel? - tenyerem izzadni kezdet, a pánik még jobban eluralkodott rajtam. Nem akarom, hogy miattam legyen vége.

- Ahogy esik, úgy puffan. - mély levegővétele elárulta, hogy ezzel a témával nem olyan biztos. - Nekem fontosabb, hogy Zayn boldog legyen, még ha nem is az én oldalamon.

- De harcolnod kéne érte! - valahogy muszáj lesz meggyőznöm, hogy ne szakítson álbarátjával.

- Butaság, hogy harcolj valakiért. Miért kellene harcolni? A szerelem nem arról szól, hogy harcolj, és ne add fel, és tarts ki vagy szerezd meg őt mindenáron. Nem! A szerelem az, amikor találkozik két ember, és ők mind a ketten úgy döntenek, hogy együtt akarnak lenni. Harcolni valakiért? Annak mi értelme? És ha megnyered a harcot? Akkor elég lesz neked az, hogy veled van? El tudod fogadni, hogy csak azért van veled, mert te kiharcoltad? Szerintem nem. - fura volt ennyire maga alatt látni. Amióta ismerem, azóta mindig az van a szemem előtt, hogy mennyire magabiztos. Olyan volt számomra, mint egy rendíthetetlen kőszikla, aki mindig tudja, hogy mit, miért csinál.

- Nem akarom, hogy miattam legyen vége. - sírva rogytam le a járda szélére. Meredten bámultam magam elé, próbáltam megnyugodni.

- Ne légy hülye! - ült le mellém Perrie - Ez nem miattad van. Te csak segítettél abban, hogy meghozzam a döntést. Te Zayn-el sokkal jobban összeillesz. Miután megcsókolt, akkor láttam először őszintén mosolyogni, és ez neked köszönhető! - jobb karomba belekarolt, miközben értetlenül néztem rá. Most arra céloz, hogy én meg Malik?

- Én nem akarok semmit tőle! - világosítottam fel, de azt hiszem nem hitte el, mert nevetni kezdet.

- De ő akar tőled. Meg, ha nem akarnál, akkor nem kaptátok volna le egymást. - ledöbbentem milyen nyugodtsággal beszél erről. Visszatért az a lány, akit én ismerek.

Zayn és én? Ha már csak belegondolok is a hideg futkos a hátamon. Nem mondom, hogy Zayn nem helyes, mert nagyon is az. Van valami benne, ami megfogott már az első találkozáskor. Azt hiszem, a társaságból ő a legtitokzatosabb, a legmacsóbb, a legjobb testű. Olyan fiú, akire eddig vártam. Rossz fiús a tetkói által, de egyben mégis kedves, aranyos, lehet vele viccelődni és segítőkész, mind emellett iszonyat jól csókol. Bevallom, egy párszor már elkalandoztam azon, vajon milyen lehet a barátnőjének lenni, de sose mertem nagyon bele élni magam, mert felesleges lenne. Más világban él, amibe én nem tartozom bele, meg amúgy se hinném  hogy én kellenék neki. Nincs semmi, ami különleges lenne bennem, főleg egy olyan fiú számára, mint Zayn. Ő szinte tökéletes, míg én egy csődtömeg vagyok.

Nem tudtam mit válaszolhatnék, így inkább csak csendben maradtam. Perrie se kiabált, szerintem ő is azon gondolkodott, hogy mit mondhatna még, amitől elhiszem, hogy nem miattam akar szakítani Zayn-el, míg az én agyam ezer meg egy okot talált ki arra, hogy miért nem kellene bele élnem magam, hogy Zayn-ek bejövök. Így ültünk mi. Két lány az út szélén, akik egy bizonyos fiúra gondolnak, de ez a bizonyos személy még csak nem is sejt semmit.