24. Rabtárs

A vásárlásban az volt az egyik kedvencem, hogy kifejezhettem magam, és jobbnál jobb ruhákat próbálhattam fel, amiket utána nem is vettem meg. Szerettem különböző stílusú ruhákba bújni, és így tudtam stílusokat is váltogatni. Sok mindent próbáltam most is magamra, de leginkább Cat-nek vásároltunk. Az elején igaz nagyon tiltakozott, de a végére megtanulta, hogy minél hamarabb ad teret nekem, annál hamarabb túl lesz rajta. Ezen az alapon nézelődtünk a sok üzlet közt, de végül négy fele már a nappali kanapéján terültünk el, és a Másnaposokat néztük
- Szerinted hasonlítunk? - zökkentett ki Cat a film történései közül.
- Mire gondolsz? - fordultam felé fejemmel.
- Louis és én. - motyogta alig hallhatóan, pedig nem kellett félnie, mert rajtunk kívül senki nem tartózkodott a házba.
- Igen! - mondtam egyszerűen - A szemetek mindenféleképp! - egy bátorító mosolyt küldtem felé, de nem hatotta meg.
- Mi lesz, ha kiderül? - fordult felém, hangja tele volt aggodalommal.
- Az lenne a legjobb! - tornáztam ülőhelyzetbe magam, arcára kiült a félelem - Figyelj, tőlem nem tudja meg senki, és a hasonlóság se akkora, hogy valaki is észrevegye, szóval nyugi. - vontam vállat, majd tekintetem visszavezettem a filmre, de nem tudtam arra figyelni.
A véleményem, miszerint el kéne mondani Louis-nak az igazat, még most sem változott, de ha ő nem akarja, akkor tartom a szám. Nem tudok mit csinálni vele. Ez az ő élete, az ő döntése, de ha úgy érzi, hogy elmondja neki, akkor én ott fogok állni mellette, nem fogom csendben hagyni.
- Ez aztán a mozi. – a rekedtes mély hangtól mindketten megijedtünk, és ijedten fordultunk a hang irányába. Harold a nappali bejáratánál állt, a falnak támaszkodva, kezeit maga előtt tartotta, tekintete szúrósan járt köztünk.
- Rosszul voltam, szóval maradtunk. – vontam vállat és tekintetem visszaszegeztem a filmre.
- Nem volt semmi bajod. – kiismerhető voltam a számára, de nem is törekedtem arra, hogy jól színleljek.
- Nem, de most nem sok kell hozzá, hogy elhányjam magam. – álltam fel, és vele szembe fordultam.
- Do, Harry ne veszekedjetek. – állt mellém Cat – Legalább miattam ne. – fogta meg a kezem.
- Nekem nyolc. – vontam vállat.
- Cat beszélhetnénk? – Harry kicsit zavarban volt, és nem volt biztos magában.
- Persze. – válaszolt a mellettem álló lány, közbe pedig megszólalt a mobilom.
- Ne zavartassátok magatokat. – vettem elő zsebemből a csörgő készüléket, majd ahogy elolvastam, hogy kikeres, gyorsan kisiettem a helyiségből.
- Azt hittem már fel sem veszed. – köszöntött egy rekedtes férfihang.
- Csak nem eszedbe jutottam? – horkantottam fel. Lassan két hete itt vagyok, és csak most keresnek? Nem sietik el a dolgokat az is biztos.
- Tudod, hogy milyen a börtön. – Derek hangja unott volt, de tudtam, hogy miért. Most jött ki a börtönből, akkor most nagy valószínűséggel épp füvezik.
- Mit akarsz? – hagytam figyelmen kívül előző megjegyzését. Le akartam zárni ezt a beszélgetést minél hamarabb.
- De harapós valaki. – nevetett fel, de próbáltam visszafogni magam, és amint rájött, hogy nem szólok vissza, inkább folytatta – Lesz egy verseny. – hangja sokkal komolyabb volt, aminek hatására testtartásom lazábbra vettem, és figyeltem.
- Milyen verseny? – kérdeztem vissza, miután meggyőződtem, hogy senki nem hallja, majd felsiettem a szobámba.
- Autóverseny. – magyarázta meg – Pár nap múlva lesz, szóval jó lenne, ha jönnél. Sok pénzt lehet vele nyerni, és a kicsikéd is hiányol. – önelégültsége még így is áthallatszódott. Elmosolyodtam, hogy engem keresett meg, és a pénz hallatán még boldogabb lettem. Ez volt, azaz üzlet, amit a szüleim nem szerettek. Féltettek, hogy talán megsérülhetek egy-egy verseny közben.
- Nem tudok menni. – sétáltam az ágyamhoz és eldőltem rajta.
- Nem kérés volt! – utáltam, amikor fenyegetőzött, vagy utasított, mert nem vagyok senki kutyája, hogy azt tegyem, amit mond.
- Figyelj, én Londonba vagyok, szóval nem tehetsz ellene semmit.
- A kocsid fogja bánni. – nevetett fel, majd kinyomta. A kocsim? Nem teheti meg! Azt a kocsit én építettem fel szinte. Az ilyen versenyekből kapott pénzen újíttattam fel, és turbóztam fel. Nem lehet akkora tahó, hogy mindezt tönkretegye. Imádtam azt a kocsit, és azt, hogy azzal úgy vezethettem, mint sehol máshol.
Ki kell találnom valamit, mert nem fogom hagyni, hogy mindazt tönkre tegye. Talán az lenne a legjobb, hogyha lelépnék. Pár nap úgysem lenne nagy szám, hisz már megszokott, és míg ők azt hiszik, hogy valahol iszok, addig simán hazamehetnék, indulhatnák a versenyen, majd visszajöhetnék, és észre se vennék. Ez lesz az! Gyorsan a szekrényemhez léptem, előkerestem egy nagyobb hátizsákot, és abba próbáltam begyömöszölni néhány ruhát, majd vártam, hogy mikor jön el a megfelelő pillanat.

Niall szemszöge: 

A semmit tevés meg tudja ölni az embert, függetlenül attól, hogy híresség-e vagy sem. Ez a pont mindenkit megtalál, ha akarja, ha nem. Én is így voltam ezzel. Az egyik park közepén ültem, és néztem ki a fejemből. Bármit megtettem volna most azért, hogy egy kicsit kiszakadjunk a mostani helyzetből, és távol legyünk a várostól, a rajongóktól, az újságíróktól, a zajtól, a bajoktól. Egyszóval mindentől. Kéne pár nap nyugi, ahol nem történik semmi izgalmas, és talán akkor a Dorinda-Harry gond is megoldódna.
Ezért vettem a bátorságot, és felkerestem az egyik régi barátom, akinek az apja egy kisebb repülőtéren dolgozott, ahonnan helikopterek indultak el, és egy óriási szívességet kértem tőle. A pénz most nem volt fontos, mert mind mondtam, akármit megadnék a nyugalomért. Miután ezt a dolgot letudtam, egy olyan céget kerestem fel, ahol házakat lehet kibérelni. Nos, ez már egy kicsit neccesebb volt. Sokat kellett beszélnem, ahhoz, hogy elérjem a célom, de végül sikerrel jártam, hisz miért ne jártam volna? Én vagyok Niall Horan!
Ezután pedig már gyerekjáték volt beszélni a menedzserekkel, akik kicsit húzták a szájukat, de belátták, hogy nagyszerű az ötletem, így már csak az volt hátra, hogy közöljem a többiekkel. Egyszerű megoldásként az szolgált, hogy küldtem mindenkinek egy körüzenetet, hogy hatkor mindenki legyen a One Direction házba, mert fontos bejelenteni valóm van. Izgatottan indultam el még vásárolgatni, de közbe azért féltem is, hogy a két lány vajon mit fog szólni ehhez az egészhez.

Dorinda szemszöge: 

Miután megkaptam Niall SMS-ét be kell, valljam egy kicsit kíváncsi lettem, hogy vajon mi lehet a nagy bejelentése. Sok minden megfordult a fejembe, de legtöbbször egy bizonyos dolognál lyukadtam ki, az pedig az volt, hogy Mina és ő közte van valami, bár ez elég nagy hülyeség lenne.
Hat órakor vettem a fáradságot, és levándoroltam az emeletről. Utam a nappaliba vezetett, de meglepődtem, hogy mi fogadott. Itt volt mindenki. A fiúk, Eleanor, Danielle és Miss. királynőcske is, aki vígan beszélgetett Caterine-val. Ez volt talán az egyik legrosszabb dolog az egészbe. Nem akarom, hogy ők jóba legyenek, és ezért tenni is fogok! Pont hátrálni kezdtem, amikor valaki mellkasába ütköztem.
- Ne olyan sietősen. – hallottam Niall boldog hangját, aki visszatolt helyiségbe. – Sziasztok, gyerekek! – köszönt a többieknek is, arcáról a mosoly letörhetetlen volt.
- Mire készülsz már? – nevetett fel Louis barátnője mellől.
- Csak olyan rég láttam már így ezt a társaságot. – tettetett meghatódottságot a szőkeség. Mindenki elnevette magát rossz színészi képessége miatt.
- Ugye tudod, hogy ijesztő, hogy mindenkit ide hívtál? – húzódtam el tőle.
- Tudom. – bólintott – De gyere. – fogta meg a karom, majd Malik barátnője mellé állított – Ülj le. – mosolygott. Lenéztem a lányra, aki meglepetten nézett vissza rám.
- Dehogy fogok. – ráztam meg a fejem, de két erős karját vállamra tette, és lenyomott mellé. – Megverlek. – motyogtam neki idegesen, majd hátradőltem a kanapén, Cat pedig felállt és átült Harry mellé. Így egymás mellett ülve be kell ismernem tényleg aranyosak együtt. Mindkettőjük arcáról sugárzik a boldogság, ahogy beszélgetnek egymással.
- Na jó, öcsi mire készülsz? – vonta össze szemöldökét Liam.
- Nos, mivel mostanság mindnyájunkon sok a teher, és folyton veszekedés mennek – itt egy szúrós pillantást intézett felém –, ezért úgy gondoltam, hogy jó lenne, ha kikapcsolódnánk. – mindannyian zavartan néztük a középen álló fiúra, és próbáltuk megfejteni, hogy mire is akar kilyukadni.
- Erre mire célzol? – szólalt meg a mellettem ülő lány.
- Cipőt felhúzni, ugyanis utazunk! – ujjongott még mindig vigyorogva.
- Niall, nem hagyhatunk itt csak úgy mindent. – rázta a fejét rosszallóan Danielle.
- Ne aggódj, mindent elintéztem. – látni lehetett a srácon, hogy már nagyon beleélte magát ebbe az egészbe, és nem fogad el nemleges választ – Téged. – mutatott Dani-ra – Téged. – mutatott El-re. – Téged. – mutatott a mellettem lévő szőkeségre – Elkértelek. - vigyorgott.
- Nos, akkor ez így nagyon szép és jó, köszönöm, hogy végig hallgathattam, de most megyek. – próbáltam a felállással, de Niall az utamat állta. Nem találhatja ki, hogy most fog elvinni kitudja hova, amikor én este szeretnék lelépni. Muszáj ott lennem azon a versenyen!
- Dorinda. – nézett rám kicsit szomorkásan. – Légy szíves. – pislogott nagyokat, egyik kezét bal csuklómra csúsztatta, míg másik kezével Perrie jobb kezét fogta meg. – Adjatok új esélyt magatoknak. – erőltetett egy mosolyt. Zavartan néztünk össze a lánnyal, amikor valami hideget éreztem a kezemnél, a következő pillanatban pedig valami zár kattant, Horan pedig hátrálni kezdett. Idegesen néztem le a magam mellett tartott kezemre, amin egy bilincs ékeskedett.
- Horan! – szóltam rá idegesen, és megpróbáltam felállni, de mivel a liba nem szándékozott, így egyből visszaestem
- Áú. – fogta meg a csuklóját.
- Tudod, hogyha felállok, akkor neked is fel kéne állnod, és nem nyavalyognod! – beszéltem hozzá idegesen – Horan, ha jót akarsz magadnak, akkor ezt most leveszed! – néztem az említettre, aki velünk szemben állt.
- Bocs, nincs kulcsom. – vont vállat.
- Te most komolyan összebilincselted őket? – nézett ránk Malik, majd ahogy a szeme elé tartottuk a kezünket egy hangos nevetésben tört ki.
- Akkor is így nevess, ha te fogsz pórul járni. – néztem rá szúrós tekintettel.
- Niall, ne csináld már! – szólt rá a rabtársam is.
- Valahogy muszáj eljönnötök. – forgatta meg szemeit.
- Ugye, azt nem gondoltad, hogy én így fogok odakint mászkálni? – mutattam végig magamon. Ő is jobban szemügyre vette a ruházatom, ami egy rövidnadrágból, és egy pólóból állt, majd elhúzta a száját.
- Ezt hívják, úgy, hogy szívás! – nevetett fel Tomlinson. Ja, ez a köszönet azért, amiért vigyáztam a húgaira. Rendes gyerek nagyon. – Niall, büszke vagyok rád! – állt fel, és megveregette a szóban forgó vállát.
- Nagyon király ötlet! – bólogatott Liam is. Persze, most mindenki helyeseli, csupán azért, mert élvezik nézni, ahogy szenvedek.
- Mi lesz Cat-el? – törtem meg az idilli pillanatot, és a Styles mellett helyet foglaló lányra néztem, aki csak a fejét rázva nézett rám.
- Mi lenne? Jön ő is! – mosolygott a lányra Niall.
- Nem, én nem akarok zavarni. – ellenkezett a lány.
- Ne butáskodj! Minden barátnő eljön, szóval neked is kötelező. – magyarázta meg neki a szöszi srác.
- Nem járunk. – szólalt meg a két személy zavartan.
- Még! – ijesztő volt, hogy mindenki egyszerre mondta ezt, a két alanyon kívül. Felnevettem, hogy mindenki ennyire látja, hogy mi van köztük, ők pedig tagadják.
- Inkább induljunk. – állt fel Styles zavartan. Mindannyian felálltak, míg én ülve maradtam, úgy ahogy a mellettem lévő lány is.
- Most mi lesz? – szólalt meg egy kicsit megszeppenve.
- Teljes halál vár ránk. – fordítottam felé a fejem, és egy apró mosolyt kúszott számra.
- Egy napba még nem halt bele senki. – emelte fel a kezünket mosolyogva. Megrémisztett, hogy mosolyogni is tudtam rá, és hogy minden veszekedés nélkül is tudunk együtt beszélgetni.
- Menjünk! – tértem vissza a komor hangulatomhoz, majd kissé nehézkesen igaz, de sikerült normálisan kimenni az előtérbe, ahol mindenki izgatottan húzta a cipőjét.
- És még valami. – szólt ránk Niall – Kérem a telefonokat! – háta mögül egy műanyag dobozt húzott elő, és mindenki előtt végig vezette, hogy rakják bele a készülékeiket, azonban amikor elém ért csalódnia kellett. – Dorinda, oda ahova megyünk nincs térerő, szóval sokat nem érsz vele. – szempilláit rebesgette, mire fortyogva igaz, de beledobtam az én ütött-kopott készülékem is.
Miután magamra szenvedtem egy cipőmet, azután kocsiba pattantunk, és egy számomra idegen hely fele vettük az irányt. Legalább kocsival megyünk, így majd meg tudok lépni, csak figyelnem kell az utat. De miután félóra kocsikázás után az első kocsi után mi is leparkoltunk a szám a földet verte. Egy repülőtéren voltunk, ahol a felszállópályán négy helikopter állt.
- Gyertek. – nyitotta ki a kocsit Niall. Nehézkesen szálltunk ki az autóból és indultunk el az egyik ilyen hatalmas gép fele. – Ott találkozunk! – kacsintott, majd tovább szaladt a másikhoz.
- Mi? – néztünk egymásra a szőkeséggel.
- Hölgyeim, kérem, jöjjenek velem! – jött egy magas férfi, aki segített beszállni és be is kötött minket. Zavartan néztem a mellettünk nem messze lévő helikopterbe, ahonnan Cat integetett zavartan, majd visszanéztem a mellettem ülő lányra.
- Mi most fogunk meghalni. – motyogtam, ő pedig helyeslően bólogatott, majd a propeller pörögni kezdett, és nem sokkal rá a gép is megemelkedett, ezzel biztosan tönkretéve a ma esti elszökésem.

23. Félelmek

Hello:) Sajnálom, hogy nem hoztam hamarabb részt, csak valami mindig közbejött:/ De most itt van remélem tetszeni fog:)

Louis szemszöge:

Másnap reggel kicsit se nyugodtan vártam, hogy mikor fog betoppanni anya, és mikor fogja leszedni a fejem a lányok haja miatt. Igaz mindannyiuknak csak a vége volt befestve, de tudom, hogy nem fog örülni neki. Mindig is utálta és tiltotta az ilyesfajta ötleteket, de ha most meglátja, lesz itt nekem ne mulass.
Tíz óra lehetett, amikor egy kocsi állt meg a házunk előtt. Kezem izzadni kezdett, gyomrom összeszorult, amikor már kopogtattak. Lassan mentem kinyitni az ajtót, ahol rég nem látott anyukám és mostoha apám,  Mark állt.
- Kisfiam. - nézett rám anya könnyes szemekkel és magához húzott. Szorosan húztam magamhoz és öleltem meg. Hiányzott már, nem is kicsit. Fura az élet, hogy csak nagyon ritkán láthatom a saját anyámat.
- Hiányoztál. - suttogtam és egy puszit nyomtam feje búbjára. Mosolyogva húzódott el és úgy nézett végig rajtam, és miután "megcsodált", Mark-ot is üdvözöltem és kezet fogtam vele - Gyertek be. - léptem el az ajtóból és előttem beengedtem őket.
- Néha azért, igazán kitakaríthatnátok. - nézett körbe anya, amire csak egy szemforgatással tudtam válaszolni. Amikor valamelyikünk anyukája eljön hozzánk, mindig ez az első mondata, de mit várnak tőlünk, hisz kamaszok vagyunk?! Egy kicsit még így hármasban beszélgettünk, majd eljött a rettegett pillanat, amikor szólnom kellett a lányoknak, hogy jöjjenek le.
Sikítva siettek le az emeletről, elől az ikrek, utána Fizzy és Lottie, a nyomukban pedig Harry volt. Örültem nekik, hogy ilyen jól kijönnek egymással, de azért Lottie-t és Fizzy-t féltettem, nehogy valamelyikőjük nagyobb érzelmeket tápláljanak a fiúk iránt, vagy legalább Harry iránt.
- Anya! - nevetett fel Daisy és anya ölébe szaladt, míg Phoebe a Mark-éba.
- Hello, Jay és Mark. - intett Hazz, majd felém fordult - El kell mennem, ne felejtsd egyedül vagy Do-val. - nézett rám erőteljesen, majd távozott is, a név hallatán pedig megborzongtam.
- Lányok, nektek mi van a hajatokkal? - nézett végig anya a négy lányon, akik mosolyogva újságolták a dolgokat.
- Kimosható, nyugi. - legyintett Lottie, mire nekem egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám. Ezt eddig miért nem mondták? Direkt idegesítettek?
- Bocsi, ezt fel kell vennem. - mutatott apa a csörgő telefonjára, majd ki sietett.
- Annyira büszke vagyok rád kisfiam, hogy egy kis időt tudtál tölteni a húgaiddal. - nézett rám könnyes szemekkel anya, közbe Daisy-re mutatott, aki az óriás plüssét szorongatta.
- Bizony Louis, annyira büszkék vagyunk rád. - lépett be a helységbe Dorinda, aki gúnyosan ismételte el anya mondatát.
- Hű, már értem, honnan kaptak a lányok kedvet a színes hajhoz. - nézett meglepetten anya a helységbe besétáló lányra, aki a testvéreimhez sétált és nekik adott egy-egy puszit.
- Remélem nem baj, de annyira akarták őket, hogy nem volt szívem nem megcsinálni nekik. - mosolygott.
- Dehogyis. - legyintett anya - Nagyon jól áll nekik, és örülök, hogy csak kimosható. - nevetett fel, közbe Do a hűtőhöz sétált.
- Dorinda, szeretném bemutatni neked anyukámat, Jay-t. Anya ő itt Dorinda, Harry barátnője. - mutogattam, Dorinda pedig a mosogatóba köpte a szájában lévő innivalóját.
- Hogy kinek, a mije, és ki? - sikkantott. Mindannyian meglepetten néztünk rá, hogy miért akadt ki ezen ennyire. - Már megbocsáss kedves Louis, de Harry-nek csak egy régi barátja vagyok. - mosolygott rám kedvesen, de szemével, akár ölni is tudott volna.
- Lényegtelen gyerekek. - legyintett anya, majd normálisan bemutatkoztak egymásnak. Aztán jött az amitől féltem. - És mondd csak Louis, hol szerezték a lányok, azokat a plüssöket? - mutatott anya, a lányok mögött található négy nagy állatra.
- Izé, tudod, az úgy volt, hogy... - idegesen vakartam tarkómat. Eddig büszke volt rám, de ha megtudja, hogy valójában alig töltöttem a lányokkal együtt két órát, akkor óriásit fog csalódni bennem.
- Képzeld anya, Louis és Eleanor elvittek minket a vidámparkba. - szólt közbe Daisy, mire meglepetten fordultam felé.
- Komolyan? - fordult felém anya, mire egyet bólintottam. Miért csinálják ezt? Miért hazudnak?
- Anya, feljöhetünk a jövő hét hétvégén is? - szólt közbe Fizzy.
- Dorinda megígérte, hogy elvisz minket vásárolni. - folytatta Lottie.
- Lányok! - nézett rájuk mérgesen anyukánk.
- Semmi baj Jay, tényleg megígértem nekik. - lépett melléjük a szóban forgó. Na jó, ez most a kész átverés vagy a kandi kamera vagy mi? Hogy lehet ennyire normális ez a lány?
- Nem akarom, hogy kötelesnek érezd magad. - rázta a fejét lemondóan anya.
- Én kérem, hogy had jöjjenek fel. - mosolygott Do, aminek a vége az lett, hogy anya beadta a derekát. Még egy kicsit elbeszélgettünk, amikor Mark beszólt, hogy indulniuk kéne, ha nem akarnak nagy forgalmat, majd az úton. Sorra öleltem mind a négy lányt, és egy "köszönöm"öt suttogtam a fülükbe. Furcsa mód még Do-tól is elbúcsúztak, majd kifele sétáltak, amikor az ajtóban Eleanor-al futottunk össze.
- Lányok, Jay sziasztok. - mosolygott barátnőm, ahogy meglátta a családtagjaimat.
- Köszönjük szépen Eleanor, a tegnapi vidámparkot. - mondta egyszerre mind a négy lány és sorra ölelték meg őt. Barátnőm értetlenül nézett rám, mire eltátogtam neki, egy "Játssz!" féleséget.
- Nagyon szívesen, jól éreztem magam. - tette azt, amire kértem és viszonozta a lányok ölelését, végül pedig anyát is megölelte.
- Büszkék vagyunk rád! - fordult felém anyám, szemei megint könnyesek voltak, de őszintén csillogtak.
- Tudom. - motyogtam. Utáltam, hogy ennyire boldog, miközben hazudtam neki. Legszívesebben arcon köpném magam, azért amit tettem. - Szeretlek titeket. - nyomtam egy puszit az arcára, és a kocsihoz kísértem. - Vigyázzatok magatokra! - néztem rájuk a kocsiban, majd Mark gázt adott és indultak. Mindannyian integettek még, mellettem pedig El és Dorinda integetett. Ahogy a kocsi egy kanyarnál eltűnt, megindultunk befelé, elől ment Do, akit megállítottam a lépcső tetején.
- Miért csináltad? - álltam meg a lépcső alján, ő pedig megállt és egy sunyi vigyor kíséretében fordult felém.
- Megnyugodhatsz, ennek még nagy ára lesz és bánni fogod az egészet. - válaszolt sejtelmesen.
- Gondolhattam volna. - motyogtam idegesen. Mit is vártam tőle? Hogy majd minden rendbe fog jönni? Lássuk be, ez a csaj és én soha nem leszünk jóba.
- Dorinda, nincs kedves eljönni moziba? - szólalt meg mellettem Eleanor.
- Jó lenne, de Cat-el találkozom egy húsz perc múlva. - húzta el a száját, intett és eltűnt az ajtó mögött.
- Persze, hogy Cat. - nyavalygott barátnőm, mire értetlenül fordultam felé.
- Mi bajod van vele? - fogtam meg a kezét és a házba húztam magam után, egyenesen a nappaliba. - Azt hittem kedveled. - álltam meg vele szemben.
- Jó fej csaj meg minden, de valami nem stimmel vele. - rázta a fejét.
- Mire gondolsz? - néztem rá gyanakvóan, arcából egy kósza hajtincset füle mögé tettem.
- Utána néztem egy kicsit, de semmi jele Caterine Hill-nek, se a facebook-on, se twitter-en. Vagy ha van, akkor azok nem úgy néznek ki, mint akit én keresek. Louis, Catarine nem létezik! - hangja sokkal erőteljesebb volt, teljesen biztos volt abban, amit mondott.
- Te kémkedtél? - hátráltam egy lépést. Sok fura szokása van Eleanor-nak, de hogy valaki után kémkedjen, ez még nekem is új volt.
- Nem, csak kíváncsi voltam. - vont vállat, ajkai lecsüggedtek. Imádtam benne, hogy amikor szomorú olyan volt, akár egy hét éves, aki nem kap fagyit, pedig nagyon szeretné.
- Jól van, gyere ide. - léptem hozzá és jó szorosan megöleltem. Szorosan fúrta arcát mellkasomba, és mélyeket lélegzett. Én is ugyanezt tettem, és mélyet szippantottam fenséges illatából. Imádom ezt a lányt, mindennél jobban.
- Harry nagyon belezúgott ebbe a lányba, igaz? - beszélt mellkasomba.
- Igen. - bólintottam, ahogy eszembe jutott a tegnap esti beszélgetésünk. Sok lánnyal volt már együtt Hazz, de egy vacsora után sose mondta még azt egy lányra, hogy kedveli, ami viszont megijesztett. Hogy sikerült elérnie Catarine-nak ilyen rövid idő alatt? Valami itt nagyon nem stimmel. - Ne szóljunk Harry-nak, jobb, ha nem tud róla. - húzódtam el barátnőmtől és úgy néztem szemébe.
- Mit nem kell tudnom? - lépett be a helységbe a szóban forgó személy. Egyszerre néztünk rémülten El-el egymásra, majd barátunk felé.
- Semmit. - vágtam rá gyorsan, de nagyon átlátható volt.
- Hé, a barátaim vagytok, és ismerlek már titeket, szóval mondjátok el az igazat. - lépett elénk, szemei gyanakvóan néztek végig rajtunk. Ha most nem talál ki valamelyikünk egy nagyon jó hazugságot, akkor azt hiszem, hogy végünk.
- Jé, úgy látszik egy madár a házban rakott fészket. - lépett be a helységbe Dorinda, mire a mellettem álló lánnyal fellélegeztünk.
- Elmondanád mi bajod? - fordult a lány felé Harry.
- Csodálkozom, hogy még nem jöttél rá. - dőlt neki a falnak - Téged se az eszed miatt szeretnek a lányok. - nevetett fel gúnyosan.
- Bizony, én mással tudom őket levenni a lábukról. - Harry arcán egy önelégült mosoly ült, Do szeme meg se rebbent.
- Hát persze. - csapta össze tenyerét Dorinda - A híres Harry Styles vajon mivel tud annyi nőt az ágyába csábítani. - lépett a sráccal szembe - Hidd el, a lányok nem a miatt mennek veled az ágyba, amid van, hanem a pénzed és a hírneved miatt, hogy utána tudjanak dicsekedni másoknak, hogy "Ezt a hülyét már megint sikerült átverni egy csomó lánynak" - mutatta az idézőjeleket. Hazz megszeppent, még soha senki nem oltotta be, mint most. - Ezt pedig köszönöm. - vette ki legjobb barátom kezéből a kocsi kulcsot, majd el is tűnt.
- Minden rendben? - léptem mellé, fejét lehajtotta és megrázta a fejét, majd felszaladt a szobájába. - Egy nap nyugit kérek Istenem! - fohászkodtam az égnek, amin barátnőm felnevetett, majd utunkat a szobámba vettük.

Dorinda szemszöge:

Volt egy ígéretem nagyapának, de nem tartom be. Nem vagyok képes jó pofizni Harry-nek, miközben tudom, hogy ő nem tudja, miért vagyok vele ilyen. Legszívesebben elmondanák neki mindent, mert hiányzott és hiányzik is, de akárhányszor egy hajszálon lebegett az életem az tartott életben, hogy egyszer bosszút állhatok rajta mindenért. Most pedig itt van, egy házban lakunk, de valahogy mégsem megy. Néha amikor rám néz olyan, mint régen volt. A huncut kis csillogás szemeiben, a pimasz mosoly az arcán, a szokásos hajigazítása, mind azt eleveníti fel bennem, hogy milyen jó volt régen. Nem volt hírnév, nem voltak rajongók, nem volt One Direction. Sokszor sírom vissza azokat a napokat, amikor egy hétköznapi srác volt a barátom.
- Figyelsz te rám? - hozott vissza a jelenbe Cat, ahogy szemeim előtt csettintgetett. Megráztam a fejem, ezzel kiűzve a fura gondolatokat a fejemből és úgy néztem rá.
- Bocsi, csak elkalandoztam. - vontam vállat, megértően bólintott. - Tényleg, amúgy hogy állsz az álláskereséssel? - próbáltam egy megfelelő témát felhozni.
- Pocsékul. - húzta el a száját - Mindenhova tapasztalat kéne, ami nekem meg nincs. - túrt hajába idegesen.
- Hidd el, pár nap és lesz egy tök jó melód. - biztattam, amin felnevetett. Még meg akartam volna szólalni, amikor megszólalt a telefonja az asztalon. Ahogy elolvasta ki az, egy óriási mosoly szökött arcára, szemei csillogni kezdtek.
- Szia, Harry. - köszönt a telefonba, arcáról még mindig nem fagyott le a vigyor. Nem értem, hogy tud ennyire örülni annak a gyereknek. Amíg ők szépen enyelegtek egy kicsit, addig én telefonommal szórakoztam. Nem rég beszélgettünk Cat-el, Styles-ról és a randijukról, ami állítása szerint nagyon jól sikerült és meg is kedvelte a srácot, én viszont féltettem tőle. Nem lenne szabad ennyire belezúgnia, mert kitudja, hogy Harry mit érez iránta. Bár, ahogy elnézem a beszélgetésüket, és ahogy Cat folyton zavarba jön, úgy látszik, semmi nem állhat közéjük.
- Ma délután találkozni? - ismételte el Cat a mondatot, közbe a lábamba rúgott. Unottan néztem fel rá, mire segítség kérően nézett rám.
- Nem. - ráztam meg a fejem, ő pedig elismételte a mondatom és valami kifogást keresett, hogy miért mondott nemet. Abból pedig az lett, hogy megígérte, hogy ma este eljön velem moziba, és emiatt. Jobb indokot is kitalálhatott volna, de mindegy.
- Miért kellett nemet mondanom? - nézett rám szomorúan, ahogy letette a telefont húsz perc múlva. Igazán kedves teremtés nem igaz?
- Azért, mert ha akar tőled valamit, akkor harcoljon érted. - vontam vállat nemes egyszerűséggel.
- De nem fog. - sóhajtott lemondóan - Bármilyen lányt megkaphat, és nem egy magamfajtáért fog küzdeni.
- Ne szóld már le magad folyton! - szóltam rá mérgesen - És látod, jól mondtad! - ültem fel rendesen a székemben - Bármilyen lányt megkaphat, de ha veled akar összejönni, akkor meg kell mutatnod neki, hogy te nem vagy tömeggyártmány!
- Ezt hogy érjük el? - ráncolta homlokát, nekem pedig egy ördögi vigyor terült szét arcomon.
- Elmegyünk vásárolni! - vigyorogtam, ő pedig csak lemondóan rázta a fejét, de pechére nem az lett, amit ő akart, ugyanis, ha én valamit a fejembe veszek, akkor az úgy is lesz!

22. A Tomlinson testvérek

Helloooooo!!:DD Jaj gyerekek, annyira örülök, hogy végre itthon vagyok, hogy az nem igaz...:') Na jó, azért hiányozni fog Pest, meg a személyek, akiket megismertem, de azért semmise jobb, mint az otthon, ahol vár a család:) Teljesen fáradt vagyok, szóval azt hiszem, hogy a nyár többi részében csak pihenni fogok, semmi mást nem nagyon szeretnék már csinálni - max barátnőkkel strandra menni:P 

Mindig is mély alvó voltam, de ha valaki figyelte, arcom alvás közben azt valahogy mindig megéreztem. Ez most sem volt másképp. Valaki olyan szinten figyelt, hogy szinte égetett. Szemeimmel kicsiket pislogtam, amíg megszoktam a fényt és igen meglepődtem a látványon. A lábamnál az ágyon Tomlinson térdepelt és úgy nézett.

- Mit szeretnél? – kérdeztem kicsit még kómásan.

- Egy szívességet szeretnék kérni. – ráncolta homlokát. Ő, szívességet tőlem? Most vagy csak álmodom, vagy csak szívat. – Hidd el, ha lehetne, máshoz mennék, de senki nem ér rá. – tette hozzá gyorsan.

- Mond. – könyököltem fel és úgy néztem rá.

- Szeretném, ha vigyáznál a testvéreimre. – nyögte ki.

- Nem vagyok bébiszitter. – ráztam meg a fejem nemlegesen.

- Hidd el, én se bíznám rád őket. – morogta – Erről az egyről lenne szó és csak kettőig kéne. Utána már itthon leszek. – szinte már könyörgött.

- Rendben! – adtam meg magam és visszadőltem párnáim közé.

- Remélem elég lesz. – dobott fejem mellé 50 fontot. Rendes gyerek, hogy még fizet is. De nem foglalkoztam vele, hanem inkább csak próbáltam visszaaludni.

*  *  *  *  *  *

Amikor Louis megkért, hogy vigyázzak, a testvéreire nem kell mondanom, mennyire meglepődtem. Azt hittem, hogy majd rám küld két tizenévest és annyi, de kiderült, hogy nem. Jelenpillanatban 4 szempárral nézek farkas szemet, akik hunyorítva néznek rám. Belegondoltam már abba, hogy milyenek lehetnek Tomlinson testvérei, de meg kell, mondjam, hogy rosszabbra számítottam. Mind a négy lány nagyon szép és aranyos, és eddig még normálisak is. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem olyan idétlenek, mint a bátyjuk. Kábé egy órája ülhettünk így, amikor már kezdtem unni ezt az egészet.

- Szóval, hogy hívnak titeket? – szólaltam meg zavartan. Legegyszerűbb, ha az elején kezdjük ezt az egészet.

- Én Lottie vagyok, ő Fizzy, ők pedig Phoebe és Daisy. – mutatott az idősebbik lány körbe rajtuk.

- Téged hogy hívnak? – szólalt meg vékonyka hangon az egyik iker kislány.

- Dorinda. – néztem rá és egy apró mosolyt erőltettem.

- Szóval, mit szeretnétek csinálni? – néztem sorba rajtuk.

- Olyan színes hajat akarok, mint ami neked van. – nyűgösködött a másik ikerlány. Na jó, a nevekkel nem vagyok tisztában.

- Ezt nem szabad. A bátyád, ha meglátná, kapnék tőle. – húztam el a szám.

- És amúgy sem szabad ennyi idősen. – tette hozzá Lottie azt hiszem.

- Tényleg, hány évesek vagytok? – tettem fel a következő kérdést.

- 16, 14 és 10. – mutogatott a középen ülő barna hajú lány. – Te mennyi vagy?

- Mennyinek nézek ki? – kíváncsi voltam mit fognak felelni.

- 21-22. – válaszolt a nagyobbik. Szám eltátottam és lefagytam. Ilyen idősnek tűnnék?

- Megelégszem a 17-el is, de azért köszönöm. – mosolyogtam zavartan.

- Ennyi idősen, miért lehet ilyen hajad? – kérdezte az egyik iker lány.

- Akkor már Lottie-nak is lehet. – szólalt meg a másik. És ez a veszekedés így ment mindaddig, amíg bele nem egyeztem, hogy befesthetjük az ő hajukat is.

Felmentünk a szobámba és ott előhalásztam a hajas dobozom. Volt benne csomóféle hajszínező, amiért hálát adtam Istennek, így nem kellett elmenni a boltba. Kisebb vitatkozások után végre mind a négy lány talált magának egy megfelelő színt. És mivel nem akartam nagyon átvinni őket a rosszba, meg azért szerencsétlen bátyjukat sem akartam szívinfarktussal megölni, így csak a hajuk végét festettük be.
Lottie haja piros lett, Fizzy-é lila, Daisy-é kék és Phoebe-é pedig rózsaszín. Ezzel szerencsére őket is meg tudtam különböztetni, amiért büszke voltam magamra. Két óra szenvedés és hülyéskedés után ismét a konyhában ültünk és egymást néztük. Meg kell hagyni elég szép munkát végeztem velük.

- Dorinda, segítened kéne! – lépett be nagy hévvel Catarine, de ahogy meglátta a négy ismeretlen lányt egyből megállt. – Sziasztok. – nézett meglepetten rám.

- Szia. – köszöntek egyszerre a lányok.

- Lányok bemutatom Catarine-t. – mutattam a mellém sétáló lányra – Cat ő itt Daisy, Phoebe, Fizzy és Lottie. – mutattam sorba a lányokon – Louis testvérei. – tettem hozzá halkan. Szemei elkerekedtek, arcáról eltűnt a mosoly. Tudtam, hogy így fog reagálni rá.

- Örülök, hogy megismerhettelek titeket lányok. – erőltetett egy mosolyt – Most mennem kell. – mutatott kifele.

- Azt mondtad, segítenem kéne. – néztem rá.

- Igen, de lényegtelen, majd megoldom. – legyintett – Sietek, mert állásinterjúra megyek. – mosolygott – És Dorinda. – szólt vissza az ajtóból, kíváncsiam emeltem rá tekintetem – Ebből még baj lesz. – mutatott a lányok hajára, mire csak megvontam a vállam és már el is tűnt.

- Ő kicsoda? – nézett Cat után Phoebe.

- Egy jó barátnőm. – mosolyogtam rá – Nos, a testvéretek két órán belül itthon lesz. – néztem az órára – Addig mit szeretnétek csinálni?

- Játszani akarok. – kényeskedett a két kislány.

- Louis megígérte, hogy elvisz minket vásárolni. – nézett rám komoran a két idősebb lány. Most bajban voltam. Nem tudtam melyik lánynak kéne eleget tennem. Nem szerettem volna egyikkőjüknek sem csalódást okozni, de kétfelé viszont nem szakadhattam.

- Mit szólnátok hozzá, ha most elmennénk a vidámparkba, holnap pedig vásárolni? – próbáltam kompromisszumot kötni.

- Holnap délelőtt megyünk haza. – világosítottak fel.

- Ó. – húztam el a szám. – A nyáron ugye fogtok még jönni? – érdeklőttem, mire mind a négyen bólintottak – Akkor mi lenne, ha most elmennénk a vidámparkba és legközelebb, amikor jöttök, elviszlek vásárolni? – ajánlottam fel a következő ötletem. Mondanom se kell, a két kicsi egyből beleegyezett, míg a nagyobbakat kicsit nehezebb volt rávenni, de miután választhattak egy-egy ruhát vagy kiegészítőt a cuccaim közül egyből bele mentek. Meg kell, mondjam, jól csinálják.

Míg ők lent azzal voltak elfoglalva, hogy megebédeljenek én addig felszaladtam a szobámba és átöltöztem. Valahogy nem szeretnék pizsamában annyi ember előtt mászkálni. Mivel négy aranyos, normális lányról volt szó, ezért én is próbáltam így kialakítani a mai szerelésem. Egy szürke csőgatyát magamra húztam, egy háromnegyedes ujjú kockás inggel, mivel odakint egy kicsit el volt borulva. Hajam kifésültem, így egyenes volt, arra húztam egy szürke kukássapkát és mivel a vidámparkba nem szerettem volna kitörni a bokám, ezért egy szürke Supra-t aggattam lábamra és egy szintén szürke nagyobb táskába beledobáltam pár fontosabb dolgom. Úgy tűnik ez a napom eléggé szürkére sikeredett. Mivel a csuklómon még mindig látni lehetett a lila foltot, amit Harry okozott, így arra csúsztattam pár színes karkötőt és késznek nyilvánítottam magam.

Leérve már a lányok is jóllakottan vártak rám, és miután egy kocsi kulcsot felkaptam a kisszekrényről elhagytuk a házat és bepattantunk a kijelölt kocsiba, mint később kiderült, pont Styles-éba. Fenomenális.

*  *  *  *  *  *

- Lányok, csak óvatosan! – szóltam a négy lányra, akik egyből megtámadták a vattacukros bácsit.

- Hagyd, úgyse hallják. – nevetett fel George.

- Egy próbát megért. – vontam vállat. Örültem, hogy George eljött velem, így legalább nem kell annyira aggódnom, hogy valamelyik lányt elhagyom. Igazából nem őt akartam ilyenekkel fárasztani, de mivel Mina és Ronnie se volt kapcsolható, így ő maradt az utolsó esélyem. Szerencsére hamar belement, ahogy megemlítettem neki a vidámparkot, úgyhogy egy szavam se lehet. Az meg, hogy a két kislány mennyire örült neki, csak még jobban boldoggá tett. Tudni illik ők elnevezték George-t a szőke hercegüknek – annyi bökkenővel, hogy ő barna, de sebaj.

- Te nem kérsz? – kérdezte meg George, ahogy beértük a lányokat.

- Egyet nem bírnék megenni. – mutattam a Daisy kezében lévő óriás vattacukorra.

- Akkor felezünk. – vont vállat és vett egyet. Nagyokat nevetve fogyasztottuk el mindannyian az óriás rózsaszín édességet, plusz a herceg még a két hercegnőét is megette.

Ezután bejártunk mindent, amit csak lehetett. Először felültünk a hullámvasútra, utána pedig egy kis nyugi kép elsétáltunk a tükörterembe. Hát itt voltak kisebb-nagyobb nevetések, főleg akkor, amikor szegény Phoebe teljes erőből neki szaladt az üvegnek. Először teljesen megijedt és sírni kezdett, de végül mindnyájunktól kapott egy-egy gyógy puszit és minden folytatódott tovább ott, ahol abba maradt.

Ezután ellátogattunk az elvarázsolt kastélyba, ahol ismét sokat nevettünk. Különböző akadályokba ütköztünk, ahol egy ideig el is szórakoztunk, sőt arra tévedő idegen embereket ijesztgettünk. Ennek hála sikeresen kitettek minket a kastélyból, de nem zavartattuk magunkat, mentünk tovább. Következő úti célunk a szabad esés volt. Mivel a felnőttre a két kislány nem ülhetett fel, így először én maradtam lent velük, míg testvérei George-al mentek. Amíg ők élvezték a zuhanást, addig mi idelent szórakoztunk. Csináltunk képeket, és még az itt lévő Scooby-Doo-nak beöltözött emberkével is készítettünk képeket. Utána viszont rajtam volt a sor és én ültem fel a nagy szabadesésére, amire a két lány ismét felült velem, mondván ne érezzem magam egyedül. De mivel a két kicsit se akartuk kihagyni ebből az élményből, így ők a gyerekeknek tervezettre ültek fel. Először igaz féltek, de utána ki se akartak szállni belőle annyira élvezték.

Szinte mindenre felültünk, amire csak lehetett és kiélveztük a délutánt, annyira, hogy még a bátyjukról is elfelejtkeztünk. Lehet, idegeskedik, ugyanis mindannyian a kocsiban hagytuk a telefonjainkat, csakhogy ne zaklassanak minket.

Következő utunk az óriáskerékhez vezetett. Itt volt egy kis veszekedés, ugyanis az ikrek George-al akartak menni és nem tudták eldönteni, hogy ki melyik oldalára üljön szegény srácnak. Végül ötpercnyi vita után sikerült eldönteni, hogy Phoebe ült a jobb oldalára, míg Daisy a balra. Azonban mielőtt még elindult volna a kerék gyorsan csináltam róluk egy képet a fényképezővel, majd útjukra engedtem őket. A következő kis kosárkában pedig már Fizzy, Lottie és én foglaltunk helyet.

- Köszönjük. – szólaltak meg egyszerre, mire értetlenül nézetem rájuk.

- Mégis mit?

- Azt, hogy elhoztál minket. – mosolygott Fizzy.

- Általában, amikor feljövünk Louis-hoz, csak a házban szoktunk lenni és filmet nézünk. – vont vállat Lottie.

- De veled végre szórakoztunk egy kicsit. – mosolygott Fizzy.

- Nekem is jól jött ez a kis kikapcsolódás. – mosolyogtam rájuk.

- Lehet, máskor is feljövünk hozzád. – nevettek fel.

- Én nem bánnám. – öleltem meg őket. Szorosan viszonozták gesztusomat és utána csendben néztük az elénk táruló tájat. A nap épp lenyugvóban volt, ami gyönyörűen színezte be az eget halványrózsaszínre és narancssárgára. Elgondolkoztam arról, amit mondtak a lányok.

Hiába szupersztár a testvérük, mégis rossz nekik. Nem tölthetnek együtt minden napot, vagy ha találkoznak, nem tudnak elmenni valahova, mert vagy Louis fáradt, vagy a rajongók megzavarnák őket. Talán ez az egyik ok, amiért örültem, hogy én nem vagyok Styles-al jóba.

- Dorinda! – ragadta meg a kezem Daisy, mikor már mindannyian leértünk. Mosolyogva hajoltam le hozzá és vártam, hogy mondja, hogy mit szeretne. – Szeretnék egy nagy plüsst. – mutatott egy bódéra, ahol üvegek ledobásával lehetett nyerni különböző dolgokat.

- Megpróbáljuk? – mosolyogtam rá, mire egy nagyot bólintott. Mind a hatan arra vettük az irányt, ahol az öreg bácsi mosolyogva köszöntött.

- Nos, ki melyiket szeretné? – nézett körbe rajtunk George.

- Honnan veszed, hogy én nem tudom megszerezni őket? – néztem rá, kezeim csípőmre tettem.

- Ugyan már. – legyintett – Látni, hogy sokkal erősebb vagyok. – mutatta fel izmai.

- Ez igaz! – szólt közbe Daisy.

- Elpártolsz tőlem? – néztem rá szomorúan és egy nagyot bólintott. Gyorsan utána kaptam és elkezdtem csikizni. Nagyokat sikított és próbált szabadulni ölelésemből, de nem jött össze neki.

- Én veled vagyok! – nevetett a Fizzy és Lottie, ahogy elengedtem kishúgukat.

- Köszönöm. – bólintottam elismerően.

- Harc, hát legyen harc! – nézett rám hunyorítva George. Befizettük a pénzt és nekiláttunk a csatánknak, addig a négy lány a bódé két oldalára ült fel és onnan figyelte az eseményeket.

Az első körben mindketten elbuktunk, de a másodikban sikerült nyernem egy óriás macskát, amit Fizzy kapott meg. Ezek után viszont csúfos vereséget szenvedtem. Mindnyájan George-tól kaptuk meg a plüsst. Lotti egy nagy macit, Daisy egy Pindur Pandúrok szereplőt, Phoebe egy koalát, én egy óriás pandát és végül a lányokkal összehoztunk George-nak egy majmot. Nevetve fogadta el tőlünk az ajándékot és hagytuk el a pódiumot. Azt kell mondjam, ez egy tökéletes zárása volt a vidámparknak.

- Találkozunk még? – nézett Phoebe szomorúan George-ra már a kocsiknál.

- Hát persze. – guggolt le hozzá a srác – Csak szóljatok, ha megint itt vagytok, és ismét elmegyünk valahova. Rendben? – puszilta meg homlokát. Mosolyogva néztem rájuk, hogy milyen jól kijönnek egymással, pedig csak ma találkoztak először.

- Örülünk, hogy megismerhettünk. – mosolygott Lottie a srácra.

- Részemről az öröm. – ölelte magához, majd jött Fizzy, Daisy és én.

- Köszönöm, hogy eljöttél. – nyomtam egy puszit az arcára.

- Jól éreztem magam. – bólogatott – De hercegnők, irány a kocsi. – csikizte meg a lányokat és betessékelte őket a járműbe. Segített még bekötni őket és a plüssöket is az ölükbe rakta, míg az enyémet a csomagtartóba. Még megvártunk, míg George is beszáll a saját kocsijába, ami mellettünk állt, majd integettünk egymásnak és elindultunk.  A helyzet nem változott ismét Lotti ült mellettem, aminek örültem, mert ő legalább nem aludt el, úgy, mint a hátul ülők.

Louis szemszöge:

Idegesen járkáltam fel-alá a nappaliban és folyton próbáltam hívni valamelyik lányt, de persze még most se volt kapcsolható egyikőjük sem. Mégis hova a jó istenbe tűnhettek? Tudtam, hogy nem kellett volna Dorinda-ra hagynom őket. Azt hiszem ilyen hülye még nem voltam, mint most.

- Nyugodj meg, biztos nemsokára hazajönnek. – simította Niall hátamra a kezét nyugtatásképpen, de még ez sem segített. 

- Hogy nyugodjak meg, amikor felszívódtak? – fordultam felé. Arca meggyötört volt, akárcsak a többieké. Amióta hazajöttünk a fotózásról, azóta próbáljuk elérni Doinda-t vagy a húgaim, de semmi.

- Miért kellett rá bíznod? – idegeskedett Harry.

- Reménykedtem benne, hogy csak beülteti őket a tv elé és minden el van intézve. – morogtam.

- Tudod, hogy milyen beszámíthatatlan tud lenni. – temette Liam arcát kezeibe.

- Minek kellett idejönnie? Csak a baj van vele. – ütöttem egyet a falba. Soha életemben ne aggódtam még ennyire, mint most. Féltem, hogy mi lesz, ha valami bajuk esik? Azt soha nem bocsátanám meg magamnak.

És mint egy reménysugár, nyitódott ki a bejárati ajtó. Mindannyian felkaptuk a fejünket a zajra, én pedig oda siettem. Csalódottságomra csak Catarine volt.

- Valami baj van? – nézett rám aggódóan.

- Hol vannak? – szegeztem neki a kérdést, mert biztos voltam benne, hogy ő tudja hova vitte Dorinda a lányokat.

- Kicsoda? – értetlenkedett.

- Ne tedd már a hülyét! – kiabáltam rá – Nagyon jól tudod, hogy Dorinda-ról és a húgaimról beszélek. Mindannyian eltűntek, a telefonjukat sem veszik fel és Harry kocsija is eltűnt. Szóval mond el, hogy hova mentek! – álltam meg vele szemben.

- Nem tudom, nem mondta el. – vont vállat, majd nyugodtan sétált el mellettem, de karja után kaptam.

- Figyelj, örülj, hogy egyáltalán befogadtunk, ellátunk, és nem kérünk érte semmit. Szóval annyit megtehetnél, hogy ne falazz Dorinda-nak, mert szerintem ez a mi házunk és bármikor az utcára tehetünk. – kiabáltam még mindig.

- Hidd el, én sem örülök, hogy itt kell lennem, de pont azon vagyok, hogy elmenjek innen, szóval én kérek elnézést érte, hogy épp állásinterjún voltam. – kiabált vissza, amitől megszeppentem. Nem néztem volna ki belőle, hogy ilyen harapós is tud.

- Tommo, tudom, hogy haragszol rám, de ne Catarine-en töltsd ki a feszültséged. Ő sem tehet semmiről. – jött Harry és állt a szőke lány védelmére. Nem mondtam rá semmit, csak pufogva sétáltam vissza a nappaliba és helyet foglaltam Zayn mellett. Arcom tenyerembe temettem, és egy könnycsepp futott végig arcomon.

Tényleg haragudtam Styles-ra, de csak azért, mert amióta itt van Dorinda, azóta vannak viták és feszültségek. Azelőtt tök jól megvoltunk, igaz azt nem mondom, hogy nem veszekedtünk, mert akkor hazudnék, de nem voltak akkora veszekedések, mint mostanság. Nem tudom, mit gondolhattam akkor, amikor megkértem Jordan-t, hogy maradjon itthon a lányokkal. Mi van, ha bántotta őket, vagy elrabolta? És ha megölte? Uramisten, le kéne állnom az ilyen gondolatokkal, mert csak még jobban beparáztam.

Nagy örömömre a srácok végig velem vártak és próbálták elterelni a gondolataimat, több-kevesebb sikerrel. Aztán, féltíz fele hallottuk, ahogy egy autó parkol le a ház előtt, majd nem sokkal később négy ajtó csapódott. Már nem mertem előre inni a medve bőrére, így csak fejem a nappali bejáratára szegeztem és vártam. Nem sok kellett hozzá, és nyitódott az ajtó. Suttogások és nevetések szűrődtek be, én pedig megkönnyebbültem. Ők azok!

- Sziasztok. – lépett be a szobába Lotti álmosan mosolyogva, kezében egy nagy macit szorongatott. Remegve álltam fel és öleltem magamhoz szorosan.

- Annyira aggódtam. – motyogtam és feje búbjára nyomtam egy puszit. – Hol vannak a többiek? – húzódtam el tőle, és végszóra jött Fizzy, Phoebe és Dorinda ölében volt Daisy aki már aludt. A többi lánynak sem kellett sok, ők is nagyon fáradtak voltak.

- Ti hol voltatok? – lépett mellém Liam.

- Megbeszélhetnénk ezt, miután lefektettem őket aludni? – mutatott az ölében alvó lányra Do, mire bólintottam és felvezettem őket a szobámba. Mivel az ágy nem volt bevetve, így hamar be tudtak feküdni az ágyba és hamar el is aludtak, közbe mindannyian különböző plüssöket szorongattak.

- Szóval elmondanád, hogy hol voltatok? – próbáltam nyugodt maradni, miután leértünk vissza a nappaliba.

- Megtettem azt, amit neked kellett volna. – vont vállat és leült Catarine és Niall közé.

- Ezt, hogy érted? – ráncoltam homlokom.

- Legközelebb, ha tudod, hogy jönnek, akkor foglalkozhatnál velük is, mert hiányzik nekik testvérük. – nézett rám, szemei tele voltak megvetéssel.

- Mondtak valamit? – motyogtam meglepetten. Soha nem szokták mondani, hogy valami nem jó, mindig csak annyit mondanak, hogy elfogadják, hogy ezt csinálom, és hogy támogatnak.

- Semmit, de nézz rájuk. – hangja gyengébb volt.

- Dorinda, szerintem neked nincs jogod elítélni másokat ilyen téren, szóval hagyd őt békén. – próbált a védelmemre állni Harry.

- Tényleg, én kérek elnézést azért, amiért egy kicsit elvittem szórakozni őket. – forgatta meg szemeit.

- Merre voltatok? – szólalt meg Caterine.

- A vidámparkban. – vont vállat. Utál engem, vagyis mindnyájunkat mégis ezt megtette? Négy vadidegen lánnyal ment el szórakozni, csakhogy nekik ne hiányozzon a testvérük? Lehet, hogy nem is olyan dilis csaj, mint amilyennek hittem.

- Az nincs eddig nyitva. – szólt közbe Zayn. 

- Még beültünk vacsizni a mekibe. – magyarázta meg a dolgokat.

- Már érthető. – helyeselt Liam, és bekövetkezett a csend. Mindenki a másikat nézte én pedig elgondolkoztam. Valami nem stimmelt a lányokkal, amikor megjöttek és hosszasan törtem a fejem, amikor rájöttem.

- Te most komolyan befestetted a hajukat? – kiabáltam fel hirtelen, mire a srácok megijedtek, majd lepisszegtek. – Dorinda, az ikrek még csak tíz évesek. – magyaráztam egy kicsit halkabban, ő pedig csak a szemeit forgatva állt fel eddigi helyéről. – Örülök, hogy jól szórakozol, de engem kinyír anyám, ha meglátja ezt. – fújtattam még mindig idegesen.

- Tomlinson, nyugi! – simította egyik kezét hátamra – Élvezd az életet, élvezd ki a mát, szórakozz és légy egy kicsit csíntalan! – bökött oldalba mosolyogva, majd felfele vette az irányt. Zavartan néztem a srácokra, akik szintúgy néztek rám, majd a rózsaszín hajú lány után. Szerintem tuti szívott valamit, de ha nem is, akkor reménykedek, hogy ez az igazi énje és most már ilyen marad, mert ha nem akkor nem tudom mi lesz, de egy biztos: Többet nem bízom rá a testvéreimet!